2018. aug. 20. hétfőIstván
25°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Svunggal, dzsesszel töretlenül

Beretvás Gábor 2018. július 30. 15:56, utolsó frissítés: 2018. augusztus 01. 21:06

Jubilált a Csíki Jazz, s mint ilyen, jubileumhoz méltó eseménysorozattá vált, a gyerekdaloktól a svéd meditatív zenéig.


A X., azaz jubileumi Csíki Jazz Fesztivál nyitóakkordjai még napokkal a fesztivál hivatalos megnyitója előtt, szerdán, a kultúrház robusztus épületének dolmenje alatt harsantak fel, meghozva ezzel a kedvet, megteremtve ezzel a kezdő hangulatot. A Mesehetes nevű formáció, amely nem titkoltan, ám mégis misztikusan hét előadóművészt takar, egyértelműen azért alakulhatott, hogy gyermekeket szórakoztasson, és ezzel is egy kis időre átvegye a fiatal anyukák válláról a szülői felelősség koncentrációját.

A Mesehetes két énekesnővel, Zsigmond Éva-Beáta színésznővel és a fesztivál szervezéséért is felelős Szilágyi Nórával az élen duettben szórakoztatja a főleg kicsikből álló közönséget. Repertoárjukban olyan klasszikus magyar rajzfilmek profi módon megszerkesztett dallamai csendülnek fel, mint a Vuk, vagy a Süsü, A nagy ho-ho-ho-horgász, azaz melyek a gyerekeknek és a szülőknek is kedvesek.

Jegyezzük meg, számos apuka is részt vett a zenei időutazáson, a háttérben bólogatva. Nem csoda, hiszen ezek a dallamok Csíkban nem a múlt felidézéséről szólnak (hiszen negyven éve nem sugárzott el a Magyar Televízió a bérceken túlra), hanem a gyerekeikkel közös fogmosások utáni együttes élmény képeit és zeneiségét idézhetik fel bennük is.

Mert ne feledjük, hogy a javára a Pannónia Filmstúdióban készült rajzfilmeknek már az eredetije is magában hordozta az igényesség összes jegyét. A hangfelvételeknél olyan előadók segédkeztek, mint a hivatalos magyar állami dzsessz-együttes, azaz a Magyar Rádió tánczenekara, a Stúdió 11, vagy a tizenkét főből álló Bergendy – Koncert, Tánc, Jazz és Szalon Zenekar, többek között Wolf Péter és zenekara, vagy a countrys útkeresések során mesealbumokat is író 100 Folk Celsius (A Mesehetes „horgász”-dala, ha tetszik, egyfajta tisztelgésként is felfogható a nagybeteg, illetve a cikk megjenelésére már elhunyt Orbán József emlékének.) A fent említett együttesek dalait bolondította meg egy kicsit most a szokottnál több improvizációval, de az arányokat mégis jól adagolva a Bene Zoltán, Boldizsár Szabolcs, György Csongor, Krizbai Imre, Szakál Attila zenészekből álló csoport. Néhányukról még lesz szó, hiszen más zenekarokban is közreműködtek a 2018-as Csíki Jazz Fesztivál során.


fotó: Simon Norbertfotó: Simon Norbert


Mint ahogy egyből ezzel is kezdeném, hogy Bene Zoltán billentyűs egy szám erejéig be is szállt az Inefabble formációjába egykori tanítványai felkérésének engedve, akik fiatal koruk ellenére hamar a profizmus kapujában találtak magukra. Az ifjonti lelkesedéstől fűtött és hallhatóan magas fokú zenei intelligenciával bíró tagok, név szerint Szereceán Osszian, Szereceán Tihamér, Lukács Márton-Örs egyértelmű egymásra hangoltsággal játszottak a javarészt énekért felelős Regián Réka Kata alá, néha egy énekszólammal is kiegészítve a fiatal énekesnőt. A zenekar amúgy a saját számain kívül feldolgozásokat is játszik, itt némi meglepetésemre, ugyanakkor örömömre példának okáért egy Jamiroquai-számot is előadott.

Ila Gáborék mivel már visszatérő vendégek, így eztán az Eztán Együttes koncert nem okozott különösebb meglepetést, most is hozták a színvonalat többek között a nyárádmenti népdalok hagyományőrző átértelmezésével. Külön szimpatikus volt számomra, hogy a visszataps után Molnár Ede vezényletével némileg pattogósabbra vették a figurát, mintegy előmelegítve a hangulatot az utánuk következő és ősfelállásában egy koncertre összejött csíkszeredai Tündérgroundnak. Ez nem is volt baj. Hiszen a Tündérground bár csatolható a dzsessz világához, mégis inkább a fesztiválon szokatlan formációk közé sorolandó. Koncertjük a 2000-es évek sav-bázis alapú koncertvilágát megidéző zeneiségre emlékeztetett. Ha már nosztalgia, a csapat láthatóan saját rajongótábort vonzott, akik persze már közeledve a negyvenhez, dzsessz-rajongókká és egyben gyerekesekké is váltak. Igen, ez kétértelmű, de így is rendben van, hiszen valóban sokan a gyerekeikkel érkeztek, fokozva a rendezvény családiasságát, és ugyanezeket a zene, ha csak egy órácskára is, de vissza is röptette saját fiatalkorukba. A javarészt ücsörgésre berendezkedett közönségből lassacskán egy együtt ugrándozó és táncoló massza alakult ki. Ki tudja? Még tíz év, és visszacsap ez a zenei hullám. A gyerekek addigra felnőnek, és újra elkezdhet tartósan koncertezni a Tündérground. Mint látszik, így is simán elvittek egy bulit, arról nem is beszélve, hogy látszott az is, a zenekar is jól érzi magát.

„Lindáék standard dolgokat játszottak, de nem standard módon.” Ezt a mondatot egy komoly zeneértőtől kölcsönöztem, és nem Egri Lászlótól. Az utalás a Juhász Gáborral kiegészült Equinoxra vonatkozott. Így én már nem is szólalok meg az ügyben. A hangulat felkorbácsolásáért felelős eztán következő Berki Tamás, aki a Sárik Péter Triót színesítette előadásával, egyéniségével és sapkáinak cserélgetésével mondhatni levetkőztetett a közönségről minden vizslaszerű feszültséget. Mókázása, bolondozása, átvezető mondatai frappánsak voltak, így nem maradtak el azok a kommunikációs pacsizások, amik olyan jól jöttek ki tavaly, amikor haverkodva humorizált az egybegyűltekkel Richard Bona. Ezek is fontosak, habár meg kell jegyezni, hogy Bona a zenéjében is tréfálkozott, azaz vidám hangulata átragadt saját és zenekara játékára is. Itt a humor leginkább Berki énekstílusában és a zenekar felszabadultságában nyilvánult meg. Ennek már csak azért is örültem, mert az esti fő produkció, a Dan Berglund Quartet inkább egyfajta bergmani világot hozott magával a messzi Svédországból. Meditatív zenéjük inkább utaztatta a közönséget, minthogy virgonccá varázsolja. Mellesleg, kell-e ecsetelni, hogy profizmusukat nehéz szavakkal kifejezni.

És a szervezők is összeálltak egy képpé. fotó. Gráncsa ZsoltÉs a szervezők is összeálltak egy képpé. fotó. Gráncsa Zsolt


Az erre az időszakra nem jellemző módon néha lezúduló csapadék sem szegte kedvét a csíki közönségnek, hogy a Sorin Zlat Triót a Mikó vár körfolyosója alá bújva végighallgassa. A zongorista Sorin Zlat perfekcionálisan könnyed futamai a hallgatóság soraiban helyet foglaló többi billenyűst is lenyűgözték.

A tavalyelőtt is nagy bulit csapott Kéknyúl zárta az eseményt, táncra buzdítva. Míg a gyerekek a zenekarral együtt a színpadon totyogtak a funkra, addig a felnőttebbek a színpad előtt tekeregtek.

Egy mondattal élve: megint egy remek bulival zárt a Csíki Jazz. Ami megkapó volt még számomra, az, hogy egy derékszögben hajlott háttal közlekedő anyóka, aki bár mankóval hajtotta magát fürge mivolta ellenére (ismerünk mind hasonlót), az Eztán együttes visszatapsa után még megfordult a kislisszolásból, és meghallgatta a ráadásnyi tíz percet. A másik pedig, hogy mind a Tündérgroundnál, mind a Kéknyúlnál bőven hatvan felettiek is a ritmusra lépegettek. Félreértés ne legyen. Nincs gondom az ülőkoncertekkel. De azt azért szeretem, ha egy fesztiválon a közönség is megelevenedik egyszer-egyszer.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS