2018. október 18. csütörtökLukács
19°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

“Erdélyben kritika nem létezik, tehát nincs is minek megszűnnie”

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. augusztus 27. 15:55, utolsó frissítés: 16:36

Tompa Andrea és Székely Csaba a színház és az irodalom viszonyáról beszélgetve értett egyet abban, hogy a kritika hiánya kibírhatatlan.


A Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának Mihai Eminescu termében került sor Székely Csaba és Tompa Andrea beszélgetésére, amelyet Bíró Annamária moderált. A beszélgetés a Kolozsvári Magyar Napok programjában szerepelt, témája a színház és az irodalom viszonya volt, azonban emellett számos más fontos és fajsúlyos téma is kivesézésére került.

A beszélgetés oldott hangulatban indult, ugyanis mindkét beszélgetőtárs felidézte, hogy először látják ebből a perspektívából ezt a termet, ugyanis az intézmény volt diákjaiként először ülnek kint az oktató helyén a diákok sorai helyett. Székely felidézte, hogy az egyetem volt az az intézmény, amely először igazán megtanította gondolkodni, azok után a szűk keretek után, amit az iskola tett lehetővé. Ez meglátásában elsősorban azért volt lehetséges, mert az egyetem kifejleszt bizonyos intellektuális eszközöket. Tompa számára az egyetem mindig is inkább stresszfaktor volt, mint mondta, elsősorban a vizsgák miatt. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy az egyetem természetesen lehet inspiráló faktor is, amennyiben elégséges impulzussal tud szolgálni a diákok számára.

A színházra, mint szimbolikus térre való rátéréskor Tompa elmondta, hogy nagyon kevés intézményi újragondolás történik, aminek következtében állhatnak elő olyan abszurd helyzetek, hogy valaki harminc éven keresztül intézményvezető. Ez azonban egészségtelen helyzet egy intézmény életében, véli az írónő. Mint mondta: felettébb érdekes kérdés az irodalom és a színház szerepe a huszadik századi romániai magyar kontextusban, avagy annak kérdése, hogy miként válik egy nemzeti színház politikai közeggé, pontosan azért, mert a nemzeti színházban mindig az aktuális hatalmi struktúra akarja magát megmutatni. Párhuzamként állította fel az 1918-as kolozsvári és a 2018-as budapesti helyzetet.

Tompa szerint a színház már ókori létrejötte óta nagyon erős kapcsolatban áll a politikával, már csak azért is, mert egy kis zárt térben tesz kísérletet modellezni mindazt, ami a nagyvilágban vagy annak bizonyos részeiben történik – ez explicit politikai, még ha nem is szűken értelmezett pártpolitikai gesztus, így a politikát és a művészetet különválasztó nézetek meglátásában túlságosan gyakran maradnak meg a mézédesen bájos, de felszínes szólamok szintjén. A másik fontos tendencia, amire felhívta a figyelmet az, hogy a kilencvenes évek eleje óta kezd megbomlani a mindenható rendező, mint a mindent megoldó, kitaláló, megszervező alkotó isten kultusza és a színház egyre inkább kezd visszatérni a csapatalkotói irányzataihoz.


Székely Csaba és Bíró AnnamáriaSzékely Csaba és Bíró Annamária


Székely vélekedése szerint a teljes színházat mint olyat, sőt magát a színházi életet fenekestül fel kell forgatni és meg kell reformálni. Ennek a reformmozgalomnak az egyik legfontosabb törekvése az kell legyen, hogy a kortárs rendezői megoldások és kortárs rendezők helyett végre először igazán a kortárs szövegekre koncentráljon: a személyi kultusz helyett a tartalomra. Meglátásában a rendező köré szerveződő alkotás is létjogosult irány, azonban jelenleg teljes mértékben túlsúlyba került és más aspektusai a színháznak elsorvadtak ezáltal. Lengyelországot hozta fel példának, ahol az utóbbi tíz évben annyi kortárs színházi szöveg született, hogy az ottani színházak hetven százaléka ma már csak vagy szinte csak kortárs darabokat játszik.

Mint mondta, itthon ennek hiánya annak is betudható, hogy általában a kritika hiánya kibírhatatlan. Ebből pedig a színházak is javában kiveszik a részüket: a közönséget hozzászoktatják a kritikátlanság elvéhez, a kritikusoktól pedig elvárják, hogy vagy jót írjanak egy előadásról, vagy semmit – színházkritika pedig sehol, így pedig maga a kritika szó veszti értelmét, amelynek lényege épp az, hogy kritizál.

Azonban amennyire a jelenlegi kultúra hozzászoktatta általában a társadalmat ennek hiányához, a kritika szépen elsilányult a „ne valami ellen, hanem valami mellett” típusú, bárgyú szofizmák szintjére. Így pedig a reformmozgalom mint olyan hordozhat veszélyeket is, amennyiben a politika ezt is megpróbálja megszállni és kisajátítani, majd ismét megszelídíteni, azonban csak azért, mert rejteget veszélyeket, az nem jelenti azt, hogy nem kellene belevágni.



Tompa még hozzátette, hogy a színház azért is explicit politikai jelenség, mert részt vesz a közösség életében, amennyiben reflektál arra: politikummentes, de nem politikamentes. Mindez mellett azonban az, hogy a politikai szféra mindig megkísérli visszavenni a hatalmat a szimbolikus intézmények felett, ez örökös jelenség. A mostani hullám nem új, nem is különleges, már az ókorban is láttunk erre példát. Pontosan ezért kellene központi kérdéssé váljon az, hogy nem egy rendező, hanem egy kortárs szöveg miként tud reflektálni a világra, egy kisebbségi helyzetre, egy szociális jelenségre.

Székely szerint az az igazi kortárs színház, amely beszél arról, amiben vagyunk, a mű, a szöveg, a színpadra állított darab keletkezésének idejében. A kortárs színház egyik legfontosabb feladata szerinte azon kortárs társadalmi folyamatok megjelenítése, amelyek befolyásolják az életünket – és éppen ezért is politikai jellegű egy jó színmű vagy előadás. Ugyanakkor emellett éreztetnie kell azt, hogy miként lehet ezeket a folyamatokat befolyásolni, más szóval: a színház egyik legfontosabb feladata az aktív politikai lakosság kinevelése a művészet segítségével. Pontosan azért, mert a történelem ismétli önmagát: a mostani cenzúra-kísérletek mindössze felelevenítései a huszonévvel ezelőttieknek.

Azt is elmondta, hogy mielőtt bekerült volna a színházi világba, úgy képzelte el, hogy ezek az emberek mind semmi mással nem foglalkoznak, semmi mással nem tudnak foglalkozni, így pedig torzan látják a világot. Miután bekerült, azonban látja, hogy ez csak részben van így, ugyanis miután hivatásszerűen kezdesz foglalkozni a színházzal, másképp kezdesz látni dolgokat: meglátod a színházat az életben, meglátod egy egyszerű beszélgetésben a hatalmi viszonyok működését és elkezd foglalkoztatni, hogy ezt miként lehetne színpadra állítani és megmutatni.

Tompa szerint az élet és a színház átfedésénél maradva a színpadi megjelenítés igaz volta egy roppant fontos és nehéz kérdés egy olyan művészeti ágban, amely per definíció az előbbi utóbbi általi reprodukciójára alapszik. Ez azonban egyben irodalmi tapasztalat is, nem csak színházi: a köznapi emberek viselkedésének irodalmi, regényszerű leírása, a köznapi viselkedés igaz voltának a kérdése a művészet eszközeivel.

Székely meglátásában a magyar kultúra alapvető jellemzője, hogy ahhoz, hogy az író elől az előtag lekopjon, regényt kell írni – amíg nem írtál egy regényt, csak versíró, drámaíró vagy és így tovább. Író csak az után leszel, hogy írtál legalább egy regényt. Miközben az egyetlen igazán lényeges kérdés mindössze az kellene legyen, hogy melyik az az alkotói forma és közeg, amely számodra a legjobban kézhez áll szerzőként ahhoz, hogy adott igazságokat megjeleníts. Az irodalom olyan formában mond el igazságokat, amely formában nem működnek olyan jól ezen igazságok a színpadon, mint az írott szövegben és fordítva.

Tompa úgy véli, hogy a színikritika bonyolult és fontos kérdés, azonban a mai kritika valóban belefulladt a jót vagy semmit mocsarába, ami egyébként per definíció ellentmond a kritika szó értelmének. Azonban legalább ekkora baj, hogy a kritikának nincs felülete: nincsenek lapok, amelyek lehoznának kritikákat, különösen olyanokat nem, amelyek merészelnek valóban kritikusak lenni a mézes-mázas ajnározás helyett. Napilapok rég nem közölnek kritikát, marad néhány hetilap és az online felület: a független szerzőként értelmezhető kritikus ritka, mint a fehér holló. Ez pedig nem csak a színház, hanem általában a művészet minden területén tapasztalható jelenség: mindenhol tűnik el a művészetkritika és csakis az általános és felszínes dicséret az elvárt hozzáállás. Tompa meglátásában ez egyértelmű velejárója a jelenleg minden oldalról tomboló anti-intellektuális kornak, amelyben nincs reflexió, elmélyülés, vita majd végül kritika és elmosódik a vélemény és a megalapozott vélemény közötti határ.

Ugyanakkor Székely úgy látja, hogy a kritika nem bokszmeccs: valamiféle empátiával mégiscsak kell rendelkeznie, azonban ez mindössze annyit jelent, hogy a kritika megalapozott és szakmai, még akkor is, ha negatív és nem merül ki személyeskedésben. Mindenekelőtt azonban fontos megszüntetni azt a jelenséget, amely során a színház, mint intézmény a kritikára mint önmaga tevékenységének nyúlványára tekint, mert ha ez nem sikerül, a kritika mindörökre megmarad a jót vagy semmit körforgásban, hiszen nyilván így kontrollálni szeretné, hogy mit írhat egy kritikus, miről szóljon egy kritika. Ez pedig tökéletes táptalaja a Tompa által is említett anti-intellektualizmusnak, amelyben a kritikát egyre kevésbé nézik jó szemmel, még akkor is, ha egy szakmailag felkészült ember megalapozottan állít olyat, ami egy intézménynek nem tetszik.

Pontosan ezért lényeges, hogy a kritika empátiájának kiépítése érdekében a kritikusok legalább néhány próbafolyamaton részt vegyenek és lássák, hogy mennyire kemény munkát fektetnek be az alkotók egy-egy színházi előadásba. Így talán a kritikus hozzáállása is empatikusabb tudna lenni egy-egy talán nem túl jól sikerült, de annál több munkával előállított darabbal szemben. Székely végül elmondta, hogy Erdélyben annyiban nem korrekt a kritika megszűnéséről beszélni, hogy sajnálatos módon épp a fentiek miatt Erdélyben kritika nincs, nem létezik, tehát nincs is minek megszűnnie.

fotók: BBTE, Magyar nyelv és irodalom szak Facebook-oldala

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS