2018. november 20. keddJolán
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Te vagy a helikopter. Én és mi, avagy egyén és közösség

Ivácson András Áron Ivácson András Áron 2018. október 18. 11:34, utolsó frissítés: 11:34

Egyéniségnek lenni még nálunk is nehéz, sőt, szinte lehetetlen. Hát még ott, ahol ennek alig vannak történelmi gyökerei, különösen a legszélesebb társadalmi rétegek körében.


Igazából a mai témát már sokkal hamarabb fel akartam dobni, csak a sorozat kerete eléggé megnehezítette a dolgom e téren. Még mindig Liu Yang kis piros könyvecskéjénél maradva: van benne egy illusztráció, ami kiverheti a biztosítékot sok nyugati bajtársamnál is, de úgy általában sok e féltekén élő embertársunknál.

A fent látható grafika „Nyugatot” jelképező oldalán a „Me” angol nyelvű felirat, míg a Kínát jelképező oldalon a 自我 (zi wo) és mindkettő ugyanazt jelenti: „Én”. A grafika lényege, hogy míg Nyugaton (ezután képzeljük mindig oda az idézőjeleket) az a tendencia erős, hogy az egyéniséget és az egyént túldimenzionáljuk, Kínában épp ennek az ellentéte: az egyén szinte teljesen eltűnik. Természetesen nem véletlenül használtam a tendencia szót, ugyanis ezek folyamatos változásokon mennek keresztül, azonban vannak általános fenntartási korszakaik.

Mivel itt élünk, jó esetben éppen eleget tudunk az egyén nyugati primátusáról, újabban, ha máshonnan nem is, épp Jordan Peterson röhejes elmélkedéseiből a témát illetően, amelyekben rutinszerűen idézi félre Nietzschét, Sartre-t és Camus-t. Azonban sokkal érdekesebb lehet megnéznünk azt, hogy Kínában miért olyan az egyén szerepe, amilyen és hogy alakult ki ez a szerep, mert noha a felvetés csábító, a jelenkori rendszer csak részben ludas ebben.

Annál is inkább, hogy ha valóban olyan egyéniségek lennénk, ahogy azt az általános nyugati kultúrák megpróbálják beállítani, különösen a fogyasztás által átitatott modernitásban, akkor képtelenek lennénk közös nyelvet, kultúrát, irodalmat, művészet megalkotni. Minden ilyen (ál)akadémiai, marketing és köznapi szöveg ellenére sokkalta, de sokkalta kevésbé vagyunk egyéniségek, mint azt a legtöbben bevallani szeretnénk.


Ennek az egyént a háttérbe utasító kínai tendenciának a kezdete jóval régebbi korokra nyúlik vissza, ugyanis a gyökereit a konfucianizmusban és különösen annak etikájában lelhetjük fel. Nyilvánvalóan nem fogok tudni most egy teljesen kielégítő képet adni erről a roppant szerteágazó gondolkodási irányról, azonban a témánk kapcsán releváns oldalait megpróbálom felvillantani.

A konfuciánus etika egyik legfontosabb, legalapvetőbb és legerősebb eleme az önmagunkat az autoritásnak való alávetés hangsúlyozása. Ez olyan szinten része a konfucianizmusnak, mint a szókratészi filozófiának az „ismerd meg önmagad” felszólítása: mindkettő elképzelhetetlen eme két sajátos elem nélkül. A konfuciánus etika szerint ez az első alapvető záloga annak, hogy egy morális, rendezett és szabályszerű társadalom alakulhasson ki (később más konfuciánus hatású filozófiai iskolák ezt a követelményt ontológiai szintre, vagyis az egész létezés alaptételévé emelték). Mindennek ellenére a konfucianizmus alapvetően egy humanista irányzat, mivel eredeti formájában, a későbbi iskolák alakításai nélkül, legelsősorban a családi és országon belüli harmóniára helyezi a hangsúlyt, bármiféle túlvilági vagy a nyugati értelemben vett transzcendens elem nélkül.

Me és 自我Me és 自我


A család és az országon belüli harmónia hangsúlyozása nem véletlen. Amint Tőkei Ferenc nagyon találóan megjegyzi, a kínai nyelvben még csak szó sincs arra, amit mi Nyugaton „társadalomnak” nevezünk egészen addig, amíg nem találkoznak a nyugati filozófiákkal. Mindaddig több ezer éven keresztül a kínai közösségi gondolkodás két dimenzióban történik: 家 (vagyis „család”, „otthon” stb.) és 国 (vagyis „ország”, „állam” stb.) és minden nálunk két évezred alatt megszokott köztes társadalmi intézmény hiányzott. Ennek pedig számtalan következménye lett és van most is, többek közt az egyik az, hogy már alapjáratban egy sokkal erőteljesebben kollektivistább és individualizmus-ellenes társadalom volt, mint a nyugatiak (a nyugati biopolitika nem igazán feszíthető rá az ázsiai világra, legalábbis nem volt az, azonban a modernitásban ez is változni látszik).

Ahogy ezen köztes intézmények hiányából következik az is, hogy épp most kényszerülnek rá azzal kísérletezni, hogy milyen formában és hogy lehet ezeket megteremteni, különösen akkor, hogy ha azt mondják, hogy nem akarják kritikátlanul átvenni a nyugati modellt – amihez egyébként teljes joguk megvan.

Természetesen ennek nem kevés természeti és gazdasági oka is volt a konfuciánus etikán túlmenően, azonban ez az etika is a materiális körülmények és alapstruktúra következtében lett olyan, amilyen. A modernitásban, a modern Kínát a Mao vezette 1949-es forradalomtól számítjuk, ez két egymásnak ellentmondó következménnyel járt. Egyrészt az történt, hogy a maoista erőltetett kollektivizálást az ötvenes években sokkal könnyebb volt széles társadalmi szinten elfogadottá tenni, ugyanis mindez úgy tűnhetett, hogy korábbi konfuciánus gyökerekre épül rá – erről itt lehet olvasni egy kiváló esszét.

A második viszont épp az, hogy a Kulturális Forradalom kellős közepén épp maga Mao indít meg egy „Kritizáld Lin Piaót, kritizáld Konfuciuszt” elnevezésű kampányt. Lin Piao esete komplikáltabb annál, hogy itt belemenjek, a lényeg az, hogy máig tisztázatlan körülmények között menekülésre kényszerül és repülőgépe lezuhan. Azonban miért kellett kritizálni Konfuciuszt?

"Szakadatlanul kritizáld Kína mai Konfuciuszát és Lin Piaót", plakát a Kulturális Forradalom idejéből, 1974 februárjából, kiadta a Sanghaj Népi Kiadó.


Pontosan azért, mert a Kulturális Forradalom a hivatalos narratíva szerint az autoriter rendszer és a becsontosodott állami struktúra ellen irányult – Mao számos akkori írásában a saját állama és saját pártja elleni harcra szólított fel („Tűz a vezérkarokra!”). Ennek a gesztusnak az értelmezésébe szintén nem tudunk itt belemenni, azonban az látható, hogy nem feltétlen a konfucianizmus kollektivista jellege, hanem a tömegeket az autoritásnak boldogan kiszolgáltató tendenciája miatt éri kritika. Ez a két tendencia ugyanis, a kollektivizmus és az autoritásnak való kritikátlan megfelelés egyáltalán nem jár annyira kéz a kézben, mint az szeretjük gondolni (ha egyéb nem, a Kulturális Forradalom csúfos bukása épp erre is egy nagyon jó példa).

Ezeknek a társadalmi mozzanatoknak azonban a mai napig megvan a hatása, még akkor is, ha mostani kormányos (mert Kínában nem az elnök a fő hatalmi titulus) Xi Jinping egyrészt rengeteg helyen hivatkozik Konfuciuszra, másrészt viszont épp nemrég indított be egy erőteljes privatizációs folyamatot, ami nemcsak a konfuciánus, de a maoista kollektivizmusnak is ellentmond. Kevésbé meglepő azonban, ha tisztában vagyunk vele, hogy mennyivel inkább tekint ő Deng Xiaopingre példaképként, mintsem Maora.

Épp ez az egyik lényeges változás a jelenkori Kínában, amelyet valahogy nem akarunk meglátni: a korábbi hosszú-hosszú konfuciánus, majd maoista kollektivizmus után, Kínában épp most kezd létrejönni valamiféle individualizmus, amely természetesen ismét nem lesz megfelelő, mert sajátságosan ottani lesz a sajátságosan ottani fejlődéstörténetből kinőve.

Ugyanakkor például a magánélet még mindig erősen kollektivista abban az értelemben, hogy nemcsak a szűk, de a kiterjedt család is mennyire erős befolyást gyakorol a fiatalokra, különösen a lányok életére. Ebbe azonban természetesen a korábbi nagyon szigorú családpolitika is közrejátszott, amelyet szintén épp mostanság lazítottak fel. A lányokat már nagyon fiatal korukban megpróbálják a házasságra kondicionálni, házasság után a szülők gyakran beköltöznek a fiatalokhoz és folyamatosan a gyerekvállalást próbálják kikényszeríteni, hogy ők majd vigyáznak az unokára.

Ezek mind-mind olyan vonatkozások, amelyek a számunkra nagyon furák, azonban az ottani materiális körülmények között teljes mértékben érthetőek, még ha nehezen is elfogadhatók. Az viszont annál érdekesebb, hogy hasonló tendenciákat nálunk a „közösségi” jelzővel illetünk, csak ők ott távol a „kollektivisták”, pedig mindkét fogalomnak lehetnek igen erős politikai, akárcsak egyszerű társadalmi dimenziói. Illetve ironikus módon a valamiféle individualizmus ott is igazán erőteljesen a modern fogyasztás kapcsolatában kezd kialakulni – ez pedig olyan kérdéskör, amivel komolyabban is foglalkoztak már minálunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS