„Egy néző vagyok, amikor dolgozunk”. Sipos Krisztina rendezővel beszélgettünk
Kovács Bea 2018. november 09. 14:07, utolsó frissítés: 2018. november 10. 23:06Zenészként, előadóként és rendezőként is dolgozott már színházban. Legújabb munkáját, az Under Construction-t nemsokára a kolozsvári színházban mutatják be. Pályakezdésről, zenéről, nézőkről és inspirációról is kérdeztük.
Milyen út vezet a színháztudománytól a rendezésig?
- Amikor teatrológiára jártam, azt sikerült kideríteni, hogy nekem nem való, hogy külső szem legyek, az írás maga pedig elég nagy görccsé vált bennem. Már akkor, harmadév végén beszélgettem erről tanárokkal, és ők is ajánlották, hogy inkább valami kreatív munkát kellene kipróbáljak. Igazából akkor nem gondolkoztam azon, hogy rendezőként dolgozzak, de valahogy éreztem, hogy a színházban én inkább belül vagyok, mint kívül.
Kipróbáltam a belsőépítészeti vonalat és nagyon élveztem. Közben adódott egy lehetőség, hogy kimenjek Budapestre rendezőasszisztensként dolgozni. Az a döntésem szakmailag annyira nem volt tudatos, inkább magánemberként volt nagyon határozott, hogy el szerettem volna menni innen. Ott kezdett el izgatni ez a belső munka és ott derült ki az is, hogy az ötleteim, amiket ajánlok, nem rosszak. Lehetőséget is kaptam rá, hogy kipróbáljam magam rendezőként, csak a munka mellett erre nem volt időm. Visszajöttem, és ez volt az első lépésem.
Zenészként, előadóként is dolgozol színházban. Milyen fajta energiát igényel ezekhez képest a rendezés?
- Zenészként egy olyan rendező mellett voltam, aki nagyon határozott volt abban, amit létre szeretett volna hozni. Folyamatosan azon dolgoztam, hogy én annak hogy tudok megfelelni. Csak nézőpont kérdése, hogy ez korlátoz-e téged vagy felszabadít, engem például felszabadított. Sikerült valamit úgy megcsinálni, hogy neki ez tetszedjen, illetve zenészként engem is kielégítsen. Amikor zenész vagy, nehéz megküzdeni azzal, hogy nem az életművedet kell megcsináld, hanem kiegészíted azt, ami történik. Előadóként olyan jellegű előadásokban vettem részt kétszer, ahol mindenki a saját ötleteiből dolgozott. Nem tudom, milyen az, amikor a rendező azt mondja, hogy ezt meg kell csinálni.
Viszont amikor koordinálsz vagy rendezel, nagyon változó a belső dinamika. Jelenleg nem tudok úgy hozzáállni ehhez a fajta munkához, hogy előre megvan már az, amit meg szeretnék csinálni. Mindig van valami kíváncsiságom egy forma iránt, hogy azt a formát sikerül-e létrehozni, működtetni vagy sem. Ez volt a Váróterem Projekttel készült munkáimnál [KEDD, Fishez].
Nagyon hullámzó az, hogy mikor kell azt mondani, hogy ez így lesz vagy ez nem úgy lesz. Fontos, hogy egyvalaki bevállalja annak a felelősségét, hogy egyszer csak itt nézők lesznek és ez nem csak egy mellékes tényező; minél jobban eltörölni az öncélúságot és olyan csatornán futkározni, ami közös lehet, amihez lehet csatlakozni bárkinek. Ezt a munkát [Under Construction] nem tudom semmihez sem hasonlítani. Ebből a csomagból csak az volt az enyém, hogy bevállaltam a kihívását. Azon a ponton kellett határozottabban felszólaljak, amikor meg kellett teremteni a közeget, a világát annak a rengeteg anyagnak, ami megszületett. Talán abban vagyok én benne.
Ezek a formák megtalálnak téged vagy megkeresed őket?
- Azt hiszem, annyira nem érhető tetten ez a dolog. Amikor eljött az ideje, hogy végigcsináljak egy új munkát, kíváncsi voltam arra, hogy színházban létre lehet-e hozni azt, hogy minden egyes előadástényező valahol egy zene legyen, zenei struktúrára épüljön. Ebből a kíváncsiságból indult el a munka [a Fishez]. Nem tudom azt mondani, hogy ez teljes mértékben át tud jönni a nézőknek vagy számunkra is ugyanazt jelenti, mint amikor ezen elkezdtünk dolgozni, de igazából ebből az ötletből nőtt ki az, ami lett. Ilyenkor nagyon fontos az, hogy kik azok az alkotók, akik ezt csinálják.
Azonkívül, hogy a zenét szeretem és csinálgatom, nincs olyan méretű tudásom, amekkora ehhez a munkához kellett. Ezért került be a csapatba bodoki-halmen zsolt, mert fontos volt, hogy az elmélettel is foglalkozzunk; illetve Gábor Zsófi, aki a látvány területén járult hozzá ehhez, teljesen szabadon. Kb. mindenki tudta, hogy mi fele kell haladjunk és mindenki a saját területén belül egyénileg dolgozott az összkép szerint. Nem hiszem, hogy meg tudom határozni, hogy a forma mikor születik meg, mert még a bemutató napján sem tudom, hogy él-e vagy sem, jó-e vagy sem, tud-e működni. Elkezdtünk az idővel, az idő különböző értelmezéseivel és érzékeléseivel játszadozni: szedjük szét, nagyítsuk fel vagy egyszerűsítsük le. Talán ez volt az a pont, amikor minden, amit addig csináltunk, elkezdett ráépülni.
Mi az, amit keresel a színházban és esetleg nem találsz meg?
- Talán a zenét. Valahogy mindig kötődik a zenéhez az, amit csinálok. Nincs ilyen célom, hogy a színház zenévé váljon, mert az az abszolút művészet. Nekem nagyon fontos, hogy a néző élvezze, hogy legyen valami, ami miatt ő ott van. Nem feltétlenül egy gondolat, üzenet vagy egy nagyon erős profizmus; számomra a zene dinamikájától él egy előadás. Ha ezt a dinamikát, amit a zene ad, lehet használni a színházban, attól számomra közvetlenebbé, érzékelhetővé válik az egész.
Hogy látod a nézőt? Ki a néző?
- Azt hiszem, én egy néző vagyok, amikor dolgozunk. Mindig megpróbálom a néző attitűdjét felvenni egy munkafolyamat alatt; ez nem azt jelenti, hogy teljes mértékben ki akarom elégíteni az igényeit, hanem egy kicsit felvállaltan játszani vele. Nem úgy kezelni, hogy itt van és pátyolgassuk vagy vegyük végig figyelembe, de azt sem jelenti, hogy kizárjuk a jelenlétét.
A KEDDben az volt a nagyon határozott koncepció, hogy van negyedik fal és ahhoz folyamatosan viszonyulunk. Mindig valami kontrasztot keresek, hogy ne úgy mutassam meg, hogy ott van a néző, hogy kitárom a kezem felé, hanem megadva annak a szabadságát, hogy észrevegye: mi játszunk ezzel. A színházban meg tud történni, megtörténhet minden, amit akarunk, akkor miért ne csináljuk? Ha ennek a kódját, a referenciáját megadjuk, ott van a kapcsolat. Nem az van, hogy nem tudja, hova pottyant és most kéne gondoljon valamit, de nem tud. De biztos van ilyen is. A KEDD dramaturgiailag nem könnyen levezethető, viszont van az erős zeneisége, amivel lehet menni annak, aki tud. Nyilván minden, amit csinálunk, megválogatja a nézőt.
Téged mi inspirál?
- Sok minden, de elsősorban az, ha nem azzal foglalkozom, ami a feladatom. Ha pihenek. Pihenést jelenthet az is, hogy beszélgetek valakivel, akinek semmi köze nincs a színházhoz, vagy elkezdek amatőr kisfilmeket gyártani. Valami, amihez nem értek és elkezdek foglalkozni vele. Ez az inspirációs terepem.
Így a próbafolyamat végén meg tudnád fogalmazni, hogy számodra mit jelent a felnőttkor, a felnőtté válás? Mi az, ami neked sajátként megmaradt?
- Nagyon közhelyes kifejezésekkel fogok élni, de muszáj. Most értettem meg leginkább, hogy mit jelent számomra, az én életemben, a felelősségvállalás, hogy ennek milyen mélységei és magaslatai vannak. Volt róla egy képem, soha nem gondoltam azt, hogy nekem problémáim lehetnének vele. Meg hogy mikor hozol meg egy döntést. Ez egy élő kérdés, mert nem mindig kell meghozni egy döntést, de van amikor nagyon égető, hogy meghozd. Van, amikor hirtelen kell meghozni egy okos vagy bölcs döntést, és van, amikor várni kell vele. Ezekkel lavírozni nagyon nehéz, és ez a munkafolyamat engem megdolgozott. Mert van egy csapat, egy nagyon nagy csapat; különböző korosztályokból vagyunk, különbségek vannak köztünk, amiket néha próbálunk elmosni, de én nagyon fontosnak tartottam, hogy dolgozzunk velük, beszéljünk róluk. Mivel, ha elmossuk, akkor nem is erről a témáról beszélünk. A téma megadta annak a terepét, hogy alkalmazkodjunk, megnézzük, mit mondunk ki, hogyan mondjuk ki.
A csapatban vannak pályakezdők és vannak, akik régóta a pályán vannak, de ugyanolyan érzékenyek a saját munkájukra. Az egymással való találkozás mindkét félben ugyanolyan félelmeket gerjesztett. És folyamatosan azt fenntartani, hogy de mi ezt tudjuk csinálni! vagy igen, mi felnőttek vagyunk! ezen a témán belül halott vágány. Azt fenntartani, hogy erősek vagyunk és nincsenek kérdéseink, itt nem működik. Mindenkinek egyénileg erős vívódás volt és talán az is lesz ezután is, de egyszerűen izgalmas, hogy történik és együtt látjuk ezeket. Dimény Áron biztos látja azt, amikor töltelék szövegeket mondok, mert nem tudom a választ. És nem azt mondom, hogy nem tudom a választ, mert azt akarom fenntartani, hogy rendben vagyunk. Ezeket így bevállalni és levetkőzni, megalázkodni ebben az egészben, nem egyszerű feladat, de ez megtörtént és megtörténik folyamatosan.
Nyitókép: Biró István
Sipos Krisztina 1987-ben született Zilahon. A kolozsvári BBTE Színház és Televízió Karának Teatrológia szakán végzett 2010-ben, majd a budapesti TÁP Színháznál dolgozott rendezőasszisztensként Vajdai Vilmos mellett. Ezután a Váróterem Projekthez csatlakozott, ahol rendező- és produkciós asszisztensi feladatköröket látott el, majd zenészként, zeneszerzőként, előadóként és rendezőként is bemutatkozott. Három iskolai színjátszókör vezetője és rendezője. 2015-ben előadóként és alkotóként részt vett a Sinkó Ferenc rendezte Parental Ctrl produkcióban. 2016 januárjában került bemutatásra a Kedd – choirtárs előadás, amely Sipos Krisztina rendezői debütje. 2017-ben Sinkó Ferenc mellett asszisztensként részt vett a Váróterem Projekt Unpredicted című előadásának létrehozásában, valamint zenészként és zeneszerzőként a Miracolul de la Cluj (r. David Schwarz) című produkcióban. Sokszínű és színvonalas színházi tevékenységéért 2018-ban elnyerte a Játéktér színházi folyóirat által odaítélt legjobb 35 év alatti színházi alkotó díját.