2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Visznek magukkal. Románia és Magyarország Oscarra nevezett filmjeit láttuk a hétvégén

Kovács Bea Kovács Bea 2018. november 12. 17:17, utolsó frissítés: 2018. november 13. 10:32

Az Alter-Native filmfesztivál utolsó előtti napján egymás után voltak láthatók Románia és Magyarország Oscar-díjra javasolt filmjei. Szubjektív összehasonlítás következik.


Radu Jude Îmi este indiferent dacă în istorie vom intra ca barbari (Nem érdekel, ha barbárokként vonulunk be a történelembe) és Nemes Jeles László Napszállta című alkotásai extrém figyelmet igényelnek, más-más szemszögből pillantanak a történelemre és jó vagy rossz értelemben, de fogva tartják a nézőt.

Feltehetőleg a szervezők alapkoncepciója volt, hogy a marosvásárhelyi közönség egymás utána nézze meg a két ország éves filmtermésének javát, ezért is adja magát, hogy kicsit megnézzük, mi érdekli az élvonalbeli filmrendezőket a centenárium évében. Radu Jude és Nemes László filmjei akaratlanul is párbeszédet folytatnak egymással, a két nyelven értő néző pedig szerencsésnek érezheti magát, hogy két filmes kultúra történelemfeldolgozási kísérletét is meglesheti.

Jude főszereplője Mariana Marin (Ioana Iacob) egy nagyszabású szabadtéri előadásra készül a román fővárosban, a film pedig, cellulózra megörökített áldokumentarista stílusban, a munkafolyamat viszontagságait kíséri végig közel két és fél órán át, majd a tényleges előadás megmutatásában teljesedik ki. A film a fővárosi hipszter művészvilág miliőjébe ágyazódik, a kortárs valóság látleleteként független alkotók munkamódszerét és szabadidős foglalkozásait is közel hozza. Mariana lakásában egymásra tornyosulnak a könyvek, a rendező folyamatosan olvas, gondolkodik, vitatkozik, cigizik vagy hosszú fürdőket vesz, ugyanis művészként nagy feladat előtt áll: az 1941-es odesszai mészárlás korhű újrajátszását szeretné megrendezni, de minduntalan buktatókba ütközik.

Mariana az önkormányzati cenzornak (Alexandru Dabija) magyaráz.Mariana az önkormányzati cenzornak (Alexandru Dabija) magyaráz.


Jude filmje felveti a kérdést, hogy milyen felelősséggel bír az alkotó az olyan kényes témákat illetően, mint a nemzeti és kollektív öntudat, a történelemábrázolás, illetve az ezeket érintő közbeszéd megváltoztatása. Mariana bízik saját víziójában és elhivatottan harcol azért, hogy alkotóként, a színház eszközeivel felmutassa a kényelmetlen igazságot. A II. világháború ideje alatt Románia túlbuzgó lelkesedéssel vette ki a részét zsidók és cigányok deportálásában, az odesszai pogromban pedig több mint 120 ezer zsidó és orosz katonát mészároltak le. Mindennek a művészi értékű, ám közönségbarát megmutatása, valamint a hamis történelmi tudat átírása motiválja a fiatal rendezőt, és mi két órán át drukkolunk neki, hogy elérje célját, és cenzúra nélkül mutathassa be művét Bukarest főterén – feltéve, ha támogatjuk az efféle művészi megnyilvánulásokat.

A tényleges előadás a próbák alatti feszültségek és nézeteltérések ellenére egész gördülékenyen megy, a térre kivonult (hogy ne mondjuk: összecsődült) nép pedig éberen nézi a megelevenedő történelmet. Tapsol a németeknek, lehurrogja az oroszokat, meghatódik a román hadseregen, majd a győztesekkel együtt ünnepli a felgyújtott zsidók vesztét. Mariana elképedve figyeli közönségét, kinek szájába ő adta a falatot és az rá is harapott. A művésznőt kétségek fogják el és elborzad a reakció láttán, de nincs túl sok ideje végiggondolni a történteket, másnap ugyanis már új munkába kezd: egy független színházban fog rendezni Csehovot. Radu Jude a következtetések levonását nagyvonalúan ránk hagyja.

Részlet a filmre vitt előadásból. Fotó: CinemagiaRészlet a filmre vitt előadásból. Fotó: Cinemagia


Nemes Jeles László második nagyjátékfilmje félóra múlva kezdődik, és egyből magával ránt egy olyan hangulatvilágba, amiből nem is menekülünk a film végéig. A csodásan kivitelezett nosztalgiafilmeket megidéző indítás 1913-ba röpít vissza, Budapesten találjuk magunkat. Pontosabban a kulturálisan virágzó, Európához felzárkózott, független Budapesten, ahol a polgári élet felszíne csupa hab és csoda, gyönyörű szaténruhák, csipkék, kalapok, elegáns vonalú öltönyök varázsolnak el hirtelen. Ebbe a közegbe, pontosabban a Leiter kalapszalonba érkezik Írisz, Leiter Írisz (Jakab Juli), akinek szülei alapították a divatházat, de fiatalon meghaltak, így a lány Triesztbe került. Kitanulta a kalapkészítést mesterségét, és nem titkolt szándéka, hogy a szalonba visszatérve kezdjen új életet Budapesten.

Leiter Írisz (Jakab Juli) Budapestre érkezikLeiter Írisz (Jakab Juli) Budapestre érkezik


Hamar egyértelművé válik, hogy senki nem nézi jó szemmel a lányt, összesúgnak a háta mögött, és az új cégtulajdonos, Brill úr (Vlad Ivanov) határozottan kijelenti, hogy a meghirdetett posztot betöltötték, Írisznek pedig nincs maradása a szalonban. Már majdnem visszautazna Triesztbe, de mégis visszafordul, valami visszaviszi a Leiter-házba és itt ki is nyílik Pandóra szelencéje, ami Budapesttől Bécsig, az alvilágtól a polgári szemfényvesztésig terjed. Írisznek ugyanis, úgy tűnik, van egy testvére, Kálmán, aki brutálisan meggyilkolt bizonyos Rédey grófot. Írisz a bűntett ellenére is kapcsolatba kíván lépni vele, és ezáltal elindul a látszatok mögé vivő, végtelenül sötét útvesztőn, amivel viszi, minden ellenkezése ellenére is, a nézőt.

Nemes ugyanis előző filmjéhez, a Saul fiához hasonló mozgású kamerával követi Íriszt, akinek javarészt a tarkóját látjuk, amint halad, botladozik, rohan vagy vágtat a fokozatosan kibomló, eszeveszett keresésben. Ahányszor megfordul, szeme keményebb, arca egyre állhatatlanabb lesz, mégis maszkszerű marad, szinte csak felmorajlik alóla a belső terror, amit a fiatal nő megélhet. Legalábbis ezt feltételezzük egy ideig, azonban amikor Írisz egyre mélyebbre hatol a budapesti nemesi alvilág fáklyás poklaiba, kezd elbizonytalanodni az elsődleges motiváció, és Írisznek mintha egyfajta örömet is okozna a süllyedés. Megszállottsága nyomasztó lesz, mert, lenyűgöző esztétikai kivitelezése, a pontos színészi alakítások és az erős hangulatiság ellenére is, a film dramaturgialag képtelen arányosan fokozni a feszültséget.

Egyre kegyetlenebb titkokra derül fény, de Írisz töretlenül testvére után kutakodik.Egyre kegyetlenebb titkokra derül fény, de Írisz töretlenül testvére után kutakodik.


A túlzott titokzatosság és a balladai köd, amivel Nemes operál, a néző türelemküszöbét feszegetik, aki egy adott ponton feladja a játékot, mert úgy érzi: átverik. A rendező láthatatlan jelenléte mintha a tarkónkra lihegné, hogy ő tud mindent, de nekünk nem szabad, mi csak bírjuk a feszkót, adjuk át magunkat a tudatlanságnak és örvendjünk annak, hogy nem velünk történik mindez. Ez erős szerzői stílusra utal és ilyen értelemben Nemes filmje valóban végletesen hatásos, olyannyira, hogy szorongást és pánikot is előidéz abban, aki feltételek nélkül adja át magát a klasszikus nézői szerepnek. Amikor viszont legyőzöm a szorongást, azt érzem, hogy manipulálva vagyok, az orromtól fogva vezetnek ebben a gondosan megcsinált sötétségben és nézői autonómiám semmibe van véve. Sok rendező él így vissza szerzői-demiurgoszi hatalmával. De Nemes filmjének utolsó kockái, ahol már leszállt a nap és elkezdődött a háború, mégis létjogosultságot adnak a kinyújtott, borzasztó előjátéknak, ami a Napszállta. Az utolsó csillogást felvillantva Nemes egyfajta fordított pszükhopomposzként vezet át a huszadik századba, ahol, ebben a pillanatban, semmi más nem vár ránk, csak a pusztulás.

Mind Mariana, mind Írisz szenvedélyes és megszállott, ki-ki saját célja érdekében indul útnak, de míg Mariana esetében a művésznő maga szembesül a végeredmény kettősségével, addig Írisz esetében a nézőben születik meg a felismerés, hogy amit keresünk, az sokszor teljesen más, mint amit találunk (a spoilerezés elkerülése végett maradjunk ennyiben). Radu Jude filmje a román közösség számára igazán fajsúlyos kérdéseket tárgyal, mégis végig humoros marad; a vásárhelyi közönség is kitörő nevetéssel fogadta a film egy-egy olyan jelenetét, ami maradéktalanul ragadta meg a kortárs romániai valóságot.

A Jude-filmről mégis többen mentek ki, mint a Napszálltáról, ugyanis az Îmi este indiferent... sokszor olyan intellektuális-kulturális-filozófiai referenciahálóban mozog, ami kellő tájékozottság vagy igazán fokozott figyelem híján emészthetetlen marad. Jude főbb szereplői művészek és értelmiségiek, akik könnyelműen hivatkoznak Hannah Arendt vagy Wittgenstein filozófiájára, figyelmen kívül hagyva azt, hogy az átlag kultúrafogyasztó nem feltétlenül rendelkezik hasonló alapműveltséggel. Ezzel a román filmrendező fel is kínálja önmaga és alkotói közege kritikáját: az elméletből felkészült szakember és a szabadtéri előadásokra becsöppenő állampolgár között olyan tájékozódási szakadék feszül, ami nagyba befolyásolja a kettejük közötti kommunikációt és félő, hogy mind Mariana, mind Rade Jude elveszíti nézőjét, még mielőtt megszülethetne valamiféle közös értekezési felület. Ezt leszámítva a Jude-filmnek igazán életíze van és akit érdekel a történelem és/vagy a színházi alkotói folyamat kulisszavilága vagy pusztán a román művészvilágba kukkantana be, igazi filmes csemegével találja magát szembe.

A néző egy adott ponton belefárad az ámokfutásba.A néző egy adott ponton belefárad az ámokfutásba.


A Napszállta időburokban marad és ott történik folyamatosan újra, mert a nap minden este lemegy és a háború kitörölhetetlenül elkezdődik. A Napszállta ellentmondást nem tűrően ragadja meg egy visszafordíthatatlan és számos más borzalom katalizátoraként működő háború előestéjét.

A vetítést követően a filmben szereplő Kádár Noémi, Moldován Orsolya, Varga Balázs és Bodolai Balázs osztották meg a közönséggel a forgatáson szerzett élményeiket és tapasztalataikat. Mivel a Kultúrpalota nézőivel egyetemben ők is premierben látták a filmet és láthatóan még a hatása alatt voltak, kevés szó esett magáról az alkotásról, de a közeljövőben talán erre is sor kerül. Addig is kíváncsian várjuk az európai filmjelöltek rövidlistáját.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS