Én vagyok a Polaroidok szerzője, de közben ez nem az én sztorim. Interjú Simon Mártonnal
Vass Csaba 2018. november 14. 10:33, utolsó frissítés: 10:36Költő, slammer és generációjának egyik legsikeresebb irodalmi alakja, idén jelent meg harmadik kötete. A köteteiről, versekről, irodalomról és slamről beszélgettünk.
Rókák esküvője a legújabb kötetednek a címe. Mit gondolsz, házasodhatnak az azonos nemű rókák?
- Bízom benne, hogy igen, mindenképpen. Én nagyon támogatnám.
Ez már a harmadik köteted. Így három kötet után milyen visszanézni az előzőekre? Hogy látod most az első kötetedet?
- Ez folyamatosan változik, de alapvetően olyasfajta érzésekkel gondolok a régi köteteimre, mint a távoli rokonaimra, vagy valamilyen furcsa családtagjaimra. Olyanok amilyenek. Nyilván megvannak a pozitívumaik és megvannak a negatívumaik. De ami jó történt velem, az 95 százalékban a könyveim miatt történt, vagy minimum az írás miatt, maradjunk ennyiben. Tehát nyilván igyekszem ezt objektíven, szakmai szemmel kezelni, és vannak olyan szövegek, amelyeket ma már persze nem írnék meg. Viszont akármilyen furcsa kimondani, ezeket a gyengeségeket belátva is, összességében elégedett vagyok velük. Ha lehetne választani, akkor sem választanék mást.
Mindhárom kötetedben másképpen írsz. Más a lírai hang. Ennyire szeretsz kísérletezni?
- Ezt nem tudom, mennyire kísérletezés, vagy az új dolgok kipróbálása, szerintem csak megállni nem merek. Mindig valódinak akarom érezni, amit csinálok, hangozzék ez akármilyen bután is. Azt akarom érezni, hogy van benne kockázatvállalás, hogy nem rutinból csinálom.
Amikor megjelent a Polaroidok, ott ültem a Corvintetőn a backstage-ben és arra gondoltam, hogy most mindjárt kimegyünk, és itt van 600 ember, és akkor én most egymondatos verseket akarok nekik eladni. Azt hittem, hogy lehet, hogy meg fognak ölni. Nyilván ez egy másik fajta kockázat. Más tétje van 34 évesen gyászverset írni, más tétje van 34 évesen szerelmes verset írni, meg eleve verset írni. Ez egy ilyen fura helyzet. Mintha más állatokra vadásznál: a tevékenység ugyanaz, csak más a cél.
És hogy ez szükségszerű, vagy csak bennem vannak ilyen kényszerek, ezt nem tudom pontosan. Még nyilván nincsenek róla valódi elképzeléseim, de már elkezdtem rajta agyalni, hogy milyenek lennének a következő könyveim, vagy mit kéne még csinálni, és bármi jut eszembe, az is mind más. Azt hiszem, ha minden jól megy, a végén lesz egy olyan életművem, amiben minden könyvem másképp fog kinézni.
Mint Magyarország egyik legolvasottabb kortárs költője, érzed a felelősséget?
- De furcsa ezt hallani (nevet). Persze, most ez egy olyan helyzet, amit nem nagyon lehet kikerülni. Most már beleszoktam, de amikor ez elkezdődött a slamen keresztül, a Polaroidok után, akkor egy kicsit megszokhatatlannak tűnt. Most már jobb, és igyekszem ezt a helyzetet is, meg a felelősséget is ésszel és racionálisan kezelni, és próbálom az ebből fakadó plusz energiákat úgy tovább csatornázni, hogy a figyelem, ami rám irányul, szélesebb körben és valóban hasznosuljon, ne merüljön ki annyiban, hogy hű, mennyien követnek Instán. Szóval igenis, tudatosan ajánlok embereket, akiket szerintem érdemes lenne olvasni és figyelni.
Mentor is vagy a Független Mentorhálózaton keresztül, ugye?
- Hát ez most egy kicsit leállt az utóbbi időkben. Párszor volt, hogy beszéltünk, azért van köztünk kapcsolat, de...
Próbálsz azért figyelni a fiatal pályakezdőkre, ki lehet már osztani az egy szem savanyú cukrot?
Az „egy szem savanyú cukor” megértéséhez nézd meg ezt a videót:
- (Nevet) Júj, az egy szem savanyú cukrot azt igen, többeknek is. Amennyire időm és energiám engedi, próbálok rájuk figyelni, hogyne.... De a savanyú cukrot, azt hagyjuk is, az vicc. Azt hiszem, idén kezdtem el először megkérdőjelezhetetlennek érezni, hogy most már valóban kialakult egy nálam, nálunk, a harminc-körülieknél eggyel fiatalabb költőgeneráció, akik 100 százalékosan komolyan vehetők szerzőként.
Mert ebben azért mindig van egy ilyen fura billegés. Van az első könyv, túl vagy rajta, aztán van a második, ha van. Vannak az ezzel kapcsolatos görcsök. Van a pályakezdés. Van a kiből mi lesz közben, ki merre megy. Ki hagyja abba, mert sokan abbahagyják. Ki csatlakozik be később, mert ilyen is van. És azt hiszem, ez most már látványos, hogy vannak az utánunk jövők, az én korosztályom utáni generáció, akik külön állnak, fontos saját szerzőkkel és érvényes hangokkal, könyvekkel rendelkeznek. És ezt nagyon jó látni.
Sok pályakezdő író és költő mondja azt, hogy ilyenkor mindenkiben van egy ilyen frusztráció, hogy legyen meg az első kötet, de utána lesz egy még nagyobb frusztráció, hogy akkor most milyen lesz a második. Benned volt ilyen a Dalok a magasföldszintről után? Tudtad, hogy lesz a Polaroidok is? Gondolkodtál ezen?
- Őszintén szólva nem tudtam. Amikor megjelent a Dalok a magasföldszintről, akkor én már japán szakos voltam. Aztán eltelt egy év, passziváltam és kimentem Dél-Walesbe pincérnek, meg mosogatónak.
Ott jól el voltam vágva mindentől. Esterházyt olvastam, meg Kazuo Ishigurot, meg Dylan Thomast, meg ilyeneket. De közben viszonylag a senki földjén ücsörögtem, és akkor jutott eszembe ez az egész polaridos dolog, hogy mekkora pofátlanság lenne, ha csinálnék egy könyvet egysoros versekből. Hogy milyen sokan csináltak már ilyet a magyar költészetben is, akkor valahogy eszembe se jutott. Pedig nyilván, ennek van egy külön köre, mint mondjuk Fodor Ákos, Oravecz Imre, vagy Weöres Sándor egysoros versei, amiket például később sem próbáltam meg soha követni.
Sokszor előfordul, hogy olyen költőkhöz hasonlítanak vagy a szövegeidet olyan szövegekhez, amelyekről te soha nem is gondoltad volna?
- Főleg azok után, hogy a Polaroidokat hányan olvasták, meg hányan olvasták félre, vagy hányan nem olvasták. Szerintem kétszer annyi embernek van véleménye róla, mint ahányan olvasták. Ez a minimum.
Megrémített a Polaroidok sikere? Vagy valahol számítottál rá?
- Egyáltalán nem számítottam erre.
Nem?
- Nem. Először is szerettem volna írni egy jó könyvet, egy ilyen szokatlan formában. Aztán amikor már tudtam, hogy ez a Librinél fog megjelenni, abban bíztam, hogy ez egy alakuló, nagy kiadó, ahol éppen kiadói portfóliót építenek fiatal szerzőkből, tehát támogatni fognak. (Megjegyzem: támogattak, akkor is és azóta is, mindenben.) De arra sem én, sem a kiadó, sem senki nem számított, hogy aztán így megindul és ez lesz belőle.
De ezt túlragozni már nem szeretném. Meg kellett találnom a helyem ebben a történetben, ami inkább a könyvről szól, nem rólam. Kb. az a feladatom, hogy dolgozzak tovább és próbáljam képviselni azt, amit én egyébként gondolok az irodalomról, vagy az írásról. Ha valaki „a Polaroidok szerzőjével” akar beszélni, akkor kutya kötelességem ott állni, és értelmesen és kedvesen válaszolgatni. De közben ez nem az én sztorim, ez a könyvem a sztorija, ha mást mondok, hazudok.
És mit gondolsz, a Polaroidok sikere mennyire járult hozza ahhoz, hogy az új kötetedet ekkora mértékű várakozás előzte meg?
- Mindenestül. Nyilván mindenki kíváncsi volt rá, hogy akkor most mi a bánatot fogok csinálni ezek után. Ez viszonylag lejött már a kezdeti reakciókból, hogy na, most akkor mi lesz. Nehéz volt az ezzel kapcsolatos elvárásokat kikerülni, de igyekeztem azért. A nap végén úgyis saját magammal kell elszámolnom, meg a saját ízlésemmel, legjobb belátásommal és szakmai lelkiismeretemmel. Ebbe pedig nem fért bele a tényleg kikerülhetetlennél nagyobb mennyiségű kompromisszum vállalása. Olyan volt, mintha minden nap újra feltették volna nekem ugyanazt a kérdést, nekem pedig minden nap meg kellett próbálnom értelmesen válaszolni rá.
És mi volt ez a válasz?
- Hogy ezt tovább kell gondolni. Nem szabad megállni. És amire jutottam, annak lett az eredménye a Rókák esküvője. Egyrészt tovább kellett gondolni ezeket a képeket, másrészt tovább kellett gondolni a szövegrendezési elveknek a halmazát, amik engem akkor érdekeltek. Pl. hogy hogyan lehet összefüggéseket teremteni úgy, hogy nincsenek összefüggések. És nyilván szerettem volna az első kötetemből megmaradt tapasztalatokat is továbbvinni.
Sokan mondják, vagyis akikkel én beszélgettem a Rókák esküvőjéről, hogy az eddigiek közül ez a legerősebb köteted. Te erről mit gondolsz?
- Hát hogy nagyon örülök, ha így látják. Az a baj, hogy ameddig írom, ameddig csinálom, semmi rálátásom nincs. Ez egy ilyen őrület, egy mániás, iszonyatosan precíz valami. Én, amennyire lehet, amennyire az idegrendszerem és életvitelem engedte, abszolút magamra vettem egy mazochizmusig perfekcionista munkamorált. Már az első könyveimnél is eléggé, a Polaroidoknál pláne, ezzel az újjal pedig gyakorlatilag a krakkói ösztöndíjam három hónapig arról szólt, hogy reggeltől estig ültem a szövegek fölött, és semmi más nem létezett.
És amíg be nem indul a megjelenés után egy elengedési folyamat, egészen addig úgy látom, hogy ez egy olyan mondat, egy olyan szakasz, egy olyan verssor, egy olyan jelző, amin még gondolkodnom kell. Egy ilyen hatalmas, lebegő struktúra az egész könyv a fejemben. Aztán, ahogy telik az idő, egy év, két év, nem tudom mennyi, ez tényleg átalakul egy teljesen szakmaiatlan, laza érzelmi viszonnyá. Nem tudom megítélni, ennyit akartam csak mondani, de nagyon bízom benne, hogy ez egy jó könyv lett. Amit tudtam, én megtettem érte, hogy az legyen.
A mentoraid, vagy azok, akik a kezdettől figyelik a pályádat, akikkel mondjuk dolgoztok is együtt, nekik mi volt a véleményük az új kötetedről? Mit mondtak? Milyen visszhangokat kaptál?
- Egyelőre, hála istennek, azért túlnyomó részt jókat, most még egy-két köröm lesz idősebb szerzőkkel, akiket régóta ismerek és szeretek. Kíváncsi leszek, mit fognak hozzá szólni. De a közvetlen környezetem, akikkel napi szinten beszéltem a készülő szövegekről, akik látták ezt, azok végül is elég pozitívan nyilatkoztak. Eddig úgy tűnik, hogy működik. Az olvasóktól is jó visszajelzéseket kaptam, igaziból nem lehet okom panaszra.
S mi újság a slammel? Mintha kicsit eltűntél volna mostanában.
- Egy picit eltűntem, mert nem lehetett egyszerre csinálni a kettőt. Egyszerűen az van, hogy nagyon sokat melóztam a könyvvel, nagyon sokat melóztam egyéb dolgokkal, és nem tudtam ráhangolódni arra, hogy nekem slamet kell írni. Tavaly csináltuk a Spoken Word albumot Boros Leventével, írtam az elmúlt 5 évben kb. 70 slam szöveget, abból vagy 25-öt még most is vállalhatónak éreznék, ha nagyon muszáj lenne. Most megint ezzel kell majd foglalkoznom, azt hiszem.
Igazából ezt a kérdést azért is tettem fel, mert azt látom, úgy tapasztalom, hogy a magyarországi Slam Poetrynek az első generációja, akik ti voltatok, már nem nagyon járnak STB klubbokra, nem lépnek fel, versenyeken sem vesznek részt. Olyan fura, mintha felszívódtak volna. Senkinek nincs ideje, vagy mindenki meg akarta őrizni ezt a verhetetlenségét?
- Nem, dehogy, és én amúgy sem voltam soha verhetetlen. Csak akkor vagy verhetetlen, ha ott vagy, máskülönben simán csak nem vagy ott. Igazából ez az első generáció sok szempontból elment a falig. Amit az adott körülmények között lehetett, már az első években elértünk. A magyarországi Slam egyik nagy előnye, amikor elkezdődött, épp az volt, hogy pont nem a legfiatalabb arcok kezdték el csinálni, hanem egy olyan generáció, akik már évek óta újságírók, publikáló költők, MC-k és hasonlók voltak. Színpadi előadók is, akiknek volt annyi rutinjuk, amivel hirtelen ezt a szekeret nagyon meg tudták tolni, amikor meg kellett.
Csak ez azt is jelenti, hogy én 27 voltam, amikor először voltam Slamen, 28 amikor nagyon beindult, akkor volt az első Pilvaker, most meg 34 vagyok. Már családos emberek is vannak köztünk, közben elkezdett egy csomó minden másról is szólni az életünk. Meg azért senki nem tagadta meg a dolgot és írni is szerintem mindenki ír. Csak minden nagyon más már.
Ráadásul amikor elkezdtük, voltunk jó 20-an talán, most egy OB selejtezőjén 140-160-an vannak. És a fluktuáció az újak közt is nagy. Arról már nem is szólva, hogy mennyire hülyén érezném magam, ha mennék kilökdösni a gyerekeket az OB döntőből, mert én „szerepelni akarok”. Bőven eleget vagyok én mindenhol, szerintem azzal támogatom a legjobban a fiatalokat, ha nem túrom ki őket sehonnan. Kurva sok tehetséges slammer van, ott vannak a Maier Petiék, a Munding Marci, Szén Benji, Mészi, Bárány Bence, ott van Bánóczi Bea, Irlanda Máté, Pinthér Anna, Nyáry Luca, Gyenge Veroni, és estig sorolhatnám. Tessék őket figyelni. Megérdemlik.
Ha lenne egy nagy hiátus, a magyar Slam vergődne, ha rosszabbnál rosszabb emberek lépnének fel, akkor azt mondanám, van egy felelősségünk, és irány vissza a színpadra, de ilyesmiről szó sincs. Az van, hogy jött utánunk egy másik társaság, aztán meg egy harmadik, akik most ezt tök jól csinálják, a közeg tele van tehetséges kölykökkel, és ez tök jó, váltsanak fel minket, ez a dolgok normális menete.
A kárpát-medencei irodalmat, a kortárs magyar irodalmat mennyire követed? Olvasol-e erdélyi, felvidéki szerzőket? Hogy viszonyulsz hozzájuk? Kire érdemes odafigyelni szerinted?
- André Ferire.
Ezt most csak azért mondod, mert említettem, hogy vele jöttem Pestig.
- Ezt most csak azért mondom. (nevet) De komolyra fordítva, persze, hogy követem, olvasom, ez annyira természetes volt mindig. És visszatérve: az utóbbi időben az egyik legjobb élmény volt az André Feri könyvét elolvasni. Annyira friss, okos, annyira jó arányérzéke van. Persze nagyon bírom is a Ferit, de azért ez másik kérdés. Mondtam neki, hogy húzhatott volna belőle még vagy 15 verset, és akkor még feszesebb és még jobb, de ez így is nagy dobás volt szerintem.
De kit mondjak még? Horváth Benjit? Kali Ágnest? Karácsonyi Zsoltot? Vagy KAF-ot, hogy egy élő klasszikust is felhozzak? Nyilván mindannyiukat évek óta ismerem és olvasom, figyelem, bár hogy én ezt mint „anyaországi” teszem velük, mint „határontúliakkal” valahogy sosem jut eszembe. Ahogy Németh Zoltánt sem ilyen vagy olyan származási kategórián belül tartom az egyik legfontosabb élő magyar költőnek. És mondhatnám még Csehy Zoltánt, Tolnai Ottót, Terék Annát, Tőzsér Árpádot stb. – most nem azért, de hogy merném magam szerinted komolyan vehető szerzőnek nevezni, ha nem olvasnék ilyen költőket?
Voltál novemberben Kolozsváron felolvasni. Van különbség az erdélyi és a magyarországi közönségtalálkozók között?
- Szerintem az erdélyi találkozóink mindig egy kicsit felszabadultabbak. Ott valahogy mindig felfokozottabb a hangulat. Sem azt nem tudom mondani, hogy buli, sem azt, hogy ünnep, mert az ünnep az túl pátoszos, a buli az meg túl komolytalan, de sokszor éppen Erdélyben éreztem azt, hogy valóban esemény, ha csinálunk valamit.
Marosvásárhelyen a G-ben is nagyon jó cuccok voltak, Kolozsváron a Bulgakovban is. Szóval igen, egy picit más, de nyilván a pesti és nem pesti közönség között is van egy ilyen különbség, szóval ez nem határok kérdése. A pesti közönség néha olyan, mintha egy depressziós hentest próbálnál felvidítani. Pécsett, Szegeden meg mindig kurva jó szokott lenni, az is tök más, nyilván egyetemi városok. Szeretem ezeket a körutakat, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön a Teinben is mindig nagyon jó.
Tervek a közeljövőre? Dolgozol valamin?
- A következő adag slamet már elkezdem megírni. Ennyi biztos.
És akkor, így a végére, egy személyesebb kérdés is. Van valamilyen fóbiád?
- Fóbiám? (nevet) Van. Van néhány. De hadd ne mondjam el őket. Már nem azért, csak ez annyira személyes. Viszont ne aggódj, csak közepesen vagyok bolond. Barátságosan.
Nyitókép: Slezák Zsuzsa / Jelenkor
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!