„A háború bennünk van.” Kolozsváron járt Bodor Ádám
Kovács Bea 2018. november 27. 12:45, utolsó frissítés: 2018. november 28. 16:45Háború és humor, az író feladata, a túléléshez szükséges kellékek kerültek terítékre. Mit gondol az egyenruhásokról és milyen rádiót hallgatott a diktatúra éveiben Bodor Ádám?
Bodor Ádámot hallgatni ritka és különleges élmény, és ha valamilyen okból kifolyólag valaki eddig nem merült el műveiben, a kolozsvári színház kistermében szervezett beszélgetés után biztosan kedvet kap hozzá.
A kolozsvári születésű szerzővel Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, egyetemi oktató beszélgetett. A kérdező felkészültsége magát Bodort is meglephette. A Bodor-szövegekben fel-felbukkanó hegyivadászok és a fikció mint az írásművészet alapfeltétele kapcsán Bodor elmondja, hogy nem is látott soha hegyivadászokat. BIJ figyelmeztet, hogy A börtön szagában, a Balla Zsófiával készült beszélgetőkönyvben Bodor azt mondja, hogy hajdani hajnali letartóztatásában hegyivadászok vettek részt.
„Tévedtem”, ismeri be Bodor, „közönséges szekuritátésok voltak, jóhiszeműen azt hittem, hogy hegyivadászok.”
A másfél órás beszélgetés ilyen és ehhez hasonló (ön)ironizáló válaszokban bontakozik ki. Az Interferenciák idei témája a háború, BIJ így kezdetben efelől közelíti meg a Bodor-életművet.
Az egyenruhásokra kérdez rá, hogy milyen viszonyban áll az uniformissal Bodor. A szerző elmondja, hogy a szamosújvári börtönben töltött rabság idején „klasszikus csíkos öltönyt” viselt, de katonaruha sosem volt rajta. Az uniformist hordókkal szemben viszont megmaradt a tartózkodó hozzáállás és bizonyos értelemben mindig az ellenséggel asszociálta az egyenruhát. Szövegeiben számos figura visel ilyen-olyan, kulturálisan felismerhető és beazonosítható ruhaszettet, a másféle társadalmi osztályokhoz és hatalmi csoportokhoz való tartozás jeléül.
BIJ Az érsek látogatásában megjelenő szerzetesek viseletére kérdez rá, az érdekli, hogy milyen státuszváltást eredményez a ruhacsere, de Bodor kitér a kérdés elől, ő nem akarja megfejteni a saját műveit, az olvasóra bízza ezt. „A háború bennünk van”, mondja Bodor a diktatúrák jelenvalóságáról, a háború az emberi természet velejárója, mindig volt és mindig lesz.
Balázs Imre József a Bodor-művek recepciója kapcsán veti fel a humor kérdését, mire Bodor töredelmesen bevallja, hogy ő maga is szokott nevetni írásain és reméli, hogy másoknak is lehet. A humor és a cinizmus nemcsak szerzői világát, de magánéletét is áthatja. Meggyőződése, hogy a fogság éveit is azért élte meg könnyebben, mint egyes társai, mert humorral kezelte az előálló helyzeteket. A humor egy „túlélési gyakorlat”, veleszületett tulajdonság.
Ezt követően BIJ felolvassa Bodor Játékfestöde című tárcáját, a szerző ugyanis „irtózik a felolvasás komikumától”. A szerepcsere jól működik, BIJ előadásában ugyanis benne van az a huncutság, ami a Bodor-szövegek hatásához nagy mértékben hozzájárul. A szöveg eredetileg az Utunkban jelent meg, életképet ragad ki egy festőműhely mindennapjaiból, ahol Súbert mester, Menyus, verebek és festékek keverődnek, különféle mennyiségben.
BIJ rákérdez a zenével való viszonyára, mire Bodor elmondja, hogy akárcsak a természettel, a zenével is van egy érzelmi kapcsolata. Annak idején leginkább a Luxemburg Radio-t hallgatta, de a zongorázás például nem fogta meg, mert azt gyakorolni kellett. A zene is a túléléshez járul hozzá, „hálás kelléke a mindennapoknak”.
Szó esik az 1968-as diákmozgalmakról és a korabeli erdélyi történésekről, a Szent Anna-tó körüli gyülekezőkről, kirándulásokról. Bodor bevallja, hogy őt sosem vonzotta a népszerűség, nem tud kibújni a bőréből, a tó melletti akciók is inkább a barátokkal való közös idő apropói voltak. Bánffy Miklós családi barát volt, de ő pusztán arra emlékszik, hogy a tömény dohányfüst jelezte: „Miklós bácsi itt járt.”
A beszélgetés végéhez közeledve Balázs Imre József az itthoni interetnikus terekre kérdez rá, Bodor szeme felcsillan, erről két és fél órán át lehetne beszélni, mondja.
Az erdélyi együttélés legkényesebb és legérzékenyebb pontja ez, és bár a Szent Anna-tó egy „szakrális gyülekezőhely”, őt Máramarosszigeten is meglepő előzékenységgel fogadták látogatásai során. Bodor egyfajta zárásként elmondja, hogy Bretter Györggyel beszélgettek a világháború utáni kulturális helyzetről, és akkor úgy tűnt, hogy a háborús évek után konszolidálódott a szituáció, némi optimizmus járta át a kultúra területét, komoly tartalékokat mozgósítva a magyarság részéről. Ez azonban, most már úgy tűnik, illúzió volt.
Bodor Ádám azt mondja, hogy „azért író az ember, hogy képzelődjék”. A 82 éves szerzőt hosszas taps fogadta a stúdióteremben, ahol egy röpke másfél órára összeért fikció és valóság.