2019. január 18. péntekPiroska
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Eltelt száz év?

Kovács Bea Kovács Bea 2018. december 18. 15:53, utolsó frissítés: 2019. január 03. 15:35

Marosvásárhelyen mutatták be az RMDSZ és a Communitas Alapítvány drámapályázatának első díjas szövegét. Megnéztük, miből is áll a Tévedések tárháza.




Ahogy belépek a Kisterembe, azonnal választanom kell, hogy román vagy magyar közönségfelületre akarok ülni, nincs idő vitatkozni, marad a magyar. Nehezebb lenne, ha vegyes családból származnék, de a Tévedések tárházában kevés a határhelyzet.

Díjnyertes darabokkal szemben mindig sok elvárást támasztunk, esetünkben, a pályázati kiírás értelmében, két oldalról is: egyrészt mondjon valami újat, vagy legalábbis fontosat a román-magyar együttélésről, másrészt drámaként legyen innovatív, hiszen mégiscsak színházi szövegek megmérettetése volt a verseny motivációja. Harmadrészt pedig az sem mellékes szempont, hogy milyen üzenetet közvetít a témában legjobbnak bizonyuló dráma a magyar és román szakma, illetve közönség felé. A Tévedések tárházára úgy ültem be, hogy ezeket az értelmezési szempontokat nem akartam figyelmen kívül hagyni. Nagyobb volt a tét, és a csalódás is.

A dráma gerincét Johann Schumacher (Tollas Gábor) svájci szociológus kutatása adja, aki, nem egyértelmű okokból, a román-magyar együttélést, a román és magyar közösségeket vizsgálja egy nagy volumenű kutatásban. A kutató a terem baloldalán egy, a nagyon fontos konferenciák és sajtótájékoztatók pulpitusaira emlékeztető emelvényen áll, onnan ismerteti szempontjait, a felmérés eredményeit.

Tollas Gábor a ceremóniamester szerepében. Nyitókép és fotók: Cristina GânjTollas Gábor a ceremóniamester szerepében. Nyitókép és fotók: Cristina Gânj


A Kisterem közepére berendezett tér két oldalán ülnek a két társulat színészei, előttük szövegtartó, mellettük néhány kellék. Az előadás ebben a formában félig felolvasószínházi work in progress, a színészek hol példányból, hol fejből mondják a szöveget. Őket övezi a „magyar” és „román” közönség, de vannak nem szándékos nézőkeveredések.

A szociológus bemutatkozása után rögtön egy próbatétellel indul a színházi akció, egy román és egy magyar versenyző indul az ágyneműcsere című meccsen. A terem jobboldalára kivetített mérkőzést élőben kommentálja a „román kommentátor” és a „magyar kommentátor” a nemzeti sportbemondók sajátos stílusában. Persze, ha a román nyer, az bunda, majd ott a magyar önsajnálat is, ami azért a tévéből ismerős lehet. A meccs alaphelyzete egyből egymásnak feszíti a két nemzetiséget, esély sincs az együttműködésre, csak harc van és kudarc, nyertes és vesztes. Kicsit mintha a Celebrity Deathmatch erdélyi kiadását néznénk vagy valami rommagyar Mónika-show-t, ahol jól esik nevetni az alsóbb társadalmi rétegek mokány realitásán. Talán ez az indítéka a szociológus Schumachernek is, aki svájci létére a két etnikum összeszökkentésében lát szakmai inspirációt.

A nyertes mindent visz?A nyertes mindent visz?


Ez a trash hangulat vagy posztmodern cinizmus végig átitatja a Tévedések tárházát, amitől kicsit az az érzésünk támad, hogy valahol a kétezres évek közepén járunk.

Az ezt követő „demonstrációban”, ahogy Schumacher konferálja fel a jelenetet, egy osztálytermi szituációban találjuk magunkat: a tanítőnő (Béres P. Ildikó) utasítására Lacikának (Galló Ernő) előítéletek nélkül kell eldöntenie, hogy a kivetített fotókon román vagy magyar emberek vannak. A pedagógusi felkérés önmagának mond ellent, a huncut Lacika jól meg is lovagolja a helyzetet, lerománozza a korondi tárgyakkal pózoló úriembert (aki nem más, mint a színház vezérigazgatója, Gáspárik Attila). Lemagyaroz egy románzászlós valakit, ő biztosan magyar, aki épp letépte valahonnan a zászlót, hogy felgyújtsa vagy hasonló módon vegye igénybe. A tanítónő türelme kép kép után fogy, majd büntiből felad egy gyerekhez épp nem illő házit a rosszalkodónak. Közben egy pszichológus (Bianca Fărcaș) is van a képben, aki Rorschach-tesztelné Lacika sovinizmusát, azaz kreativitását, csakhogy a fiúcska folyton összetört román koponyákat lát bele azokba az ártatlan denevérekbe.

A kisterem közönsége kacag, persze, hogy kacagunk, mert vicces, hogy valakiben ennyire és ilyen fiatalon már túlcsordul az erőszak, a megalapozatlan gyűlölet és a nacionalizmus, kacagunk, mert mégiscsak magyar.

Lacika (Galló Ernő) nem hagyja magátLacika (Galló Ernő) nem hagyja magát


A Tévedések tárháza szatíra, de reflektálatlanul hagyja a sztereotípiákat, amelyeket feldolgoz, nem viszonyul kritikusan a strukturális szintű problémákhoz, mindössze felvillantja azokat, annyi lábjegyzettel, hogy „bizony, ez a mi kis valóságunk”. A sarkítások, amelyekkel Dálnoky Réka dolgozik, archetípusokká zsugorítják a karaktereket, nincs bennük spiritusz, nem élnek, szavaikat kitalálhatja bárki, aki látott már etnikumtól függetlenül elvetemült romániai hazafit.

Az előadás másfél órában további demonstrációk révén hozza helyzetbe a nyelv, a zászló, a himnusz, a történelem, a politika hívószavához rendelt konfliktusokat. Láthatunk magyarokat, amint helytelen egyeztetéssel terrorizálják román kollégáikat, románokat, amint képtelenek kimondani azt a nevet, hogy Hajnalka. Kesztyűs kézzel megérintett, gyúlékony magyar zászlót, meg románt is. Egyszer csak a műértelmezővé avanzsált pszichológus román fordításban magyarázza a magyar himnusz románellenességét, a román himnusz magyar értelmezése viszont elmarad. Van azonban egy „spirituális” szeánsz, amelyben lehetőség nyílik a sérelmek felfedésére és megbocsátására.

Óceán szerepében B. Fülöp Erzsébet próbálja kifüstölni a gonosztÓceán szerepében B. Fülöp Erzsébet próbálja kifüstölni a gonoszt


Színházi értelemben Hajnalka (B. Fülöp Erzsébet) és Ștefan (Ștefan Mura) között történik meg valami valós: a két kolléga egy kisebb összetűzéséből és egymás iránti, titkolt szimpátiájából indul egy beszélgetés, amely az együttélés két külön oldalának ismertetését célozza meg. Hajnalka kifakad, hogy ő nem érzi magát otthon saját országában, majd Ștefan töredelmesen bevallja, hogy ő eddig sosem gondolt erre (mármint hogy milyen lehet egy magyarnak Romániában) és megfogadja, hogy ezentúl minden más lesz. Ez a jelenet, bár enyhén patetikus és túl hamar véget ér, ad némi lehetőséget a színészi munkára. B. Fülöp Erzsébet Hajnalkája izgalmas karakternek indul, akinek a nagy rommagyar konfliktusok közepette kell szembesülnie azzal, hogy kedveli munkatársát, aki ráadásul román. Az előadás végül két szélsőséges politikus (Anca Loghin és Ștefan Mura) kampányközeli beszélgetésével zárul, akik legalábbis annyiban egyetértenek, hogy nem kell tenniük semmit, a történelem továbbírja magát.

Az előadás során Schumacher szerepében Tollas Gábor két-három alkalommal kezdeményez belépést a közönség részéről, ezek azonban nem valósulnak meg, reális interakcióra nem kerül sor. Az sem egyértelmű, hogy van-e negyedik fal, a közönség számbavehetőségét jelenete válogatja. Személy szerint a „románok által mondandó magyar név” jelenetében éreztem késztetést, hogy bevállaljam a táncra hívást, elképzeltem, ahogy a román színészek megpróbálják kimondani, hogy Beáta. De egy másodpercnyi időm volt csak a gondolkodásra mielőtt továbbment volna a forgatókönyv, és végül is úgy döntöttem, hogy valamennyiünk számára kínos és megalázó lenne ez az egész. A feszélyezettséget többször is éreztem a Kisteremben, színészek és közönség részéről egyaránt, ez utóbbi részéről egy csöppnyi ellenállást is.

Az előadás plakátjaAz előadás plakátja


Dálnoky Rékának ez az első drámája. Ha a fentebb említett, a pályázat elbírálása kapcsán felmerülő kérdéseket próbálom megválaszolni, nehéz helyzetben vagyok. A román-magyar együttélésről kevés újat tudtam meg, a szerző témával kapcsolatos meglátásai sem lettek világosak számomra. Mintha egy félig dramatikus formába öntött sajtószemlét láttam volna, a kollázs szerkesztői gesztusát leszámítva hiányzott a drámaírói jelenlét. Ha pedig arra gondolok, hogy a Tévedések tárháza alapján mit mond el rólunk, erdélyi magyar közösségről kortárs drámairodalmunk, akkor valami ilyesmit: szeretünk gúnyolódni, magunkkal és másokkal egyaránt, ismerjük az élcet és a paródiát, szeretjük a típusokat és kategóriákat, mert könnyen felismerhetőek, feldühítenek, de biztonságosak. És, végezetül, nekünk a megfigyelés és kinevetés után nem maradt már semmi dolgunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS