Zenék az esztétika pereméről: tízéves lenne a MetroGnóm
Ivácson András Áron 2019. január 22. 17:19, utolsó frissítés: 17:52B. Szabó Zsolttal, a valamikori MetroGnóm rádióműsor szerkesztőjével beszélgettünk zenékről, hozzáállásról és a kihívásról, amivel akkor szembesülsz, ha valami nem mindennapit akarsz megmutatni.
A MetroGnóm egy nem szokványos zenei műsor volt az Erdély Fm rádióban, amely azt a feladatot tűzte ki célul, hogy nem kereskedelmi, sőt, a kereskedelmi attitűddel ellentétes célú zenéket sugározzon. Mint az kiderült, ez egyrészt ellenérzést vált ki, másrészt azonban legalább annyi érdeklődőt is vonz. A MetroGnóm kigondolójával és műsorvezetőjével, B. Szabó Zsolttal beszélgettünk annak apropóján, hogy noha a műsor már nem létezik, de éppen tíz éve indult.
„Elég korán megszületett bennem az igény, hogy „ezeket” a zenéket, pontosabban a megtalálási módjukat, a megközelítést bemutassam az embereknek, nagyobb közönségnek, de erre a lehetőségek eléggé korlátozottak voltak, míg el nem kezdtem rádiózni” - meséli Zsolt.
2008-ban még a Marosvásárhelyi Rádióban kezdett el egy műsort, amely különböző kortárs művészeti formákat mutatott be a meghívottak révén, többek közt itt hangzott el Irsai Zsolt utolsó interjúja is, és ez a műsor szülte valójában az ötletet, hogy kortárs zenei kísérleteket mutasson be. Ez mindössze kiterjesztése volt korábbi érdeklődésének, amit így nagyon jól bele lehetett csatornázni a rádiózás műfajába.
Ezután került az Erdély Fm-hez, ahol elmondása szerint az adott akkoriban erőt egy gazdasági műsor szerkesztéséhez, hogy engedélyt kapott, hogy kitalálhassa egy ilyen műsornak a szerkezetét, majd elkészíthesse az első pilot-ot. „Senki nem bízott igazán a dolog sikerében, lévén, hogy tényleg olyan hangzású zenéket szerettem volna bemutatni, amelyek nem hiába állnak távol a népszerűségtől.”
2009. jan. 18-án elhangzott az első MetroGnóm: „Fájdalmas lámpalázam volt. Hallgatóm kevésbé.”
Azért már ekkor egy talán nem túl nagy, de annál elszántabb rajongói csoport - amelynek a cikk szerzője is tagja -, izgatottan várta az első műsort – és az összes többit is. És nem csalódott, mert már az első műsorban olyan zenék hangzottak el, mint a Bohren unde der Club of Gore, a Stars of the Lid vagy a Junkie XL.
Nehéz kérdés marad, hogy mi is tulajdonképpen a „kísérleti zene”, amelyet az ezekben a közegekben működő előadókra alkalmazni szoktunk. Zsolt meglátásában a kísérleti zenének számtalan akadémiai és félkész megfogalmazása létezik, de már az elejétől sem azért használta ezt a kifejezést, mert le szerette volna fedni ennek a fogalomnak a jelentését. Mint mondja: „félrevezető is lehet, amire elég korán rá is jöttem, így született meg a peremzene kifejezés, amit a saját kis kertemben arra érthettem, amire csak akartam.”
A lényeg, hogy olyan zenei próbálkozásokat mutatott be a világ minden tájáról, melyek célzottan vagy jellegükből adódóan elkerülték a nagyközönség figyelmét, nem feküdtek a nagy kiadók alá, vagy csak nem érdeklik őket a populáris konvenciók, és mindebből kifolyólag meg nehezebb rájuk találni. Hacsak nem tudatosan ezzel tölti az ember az idejének egy jelentős részét.
Egy másik igen fontos kritérium Zsolt szerint az volt, hogy ezek a zenék ne a kortársias megúszás zászlaját hordozzák, hanem legyen mögöttük valamiféle alkotói vágy: „érthetőbben ezt úgy tudnám mondani, hogy nem engedtem a műsorba olyan zenét, ami csak azért készült, hogy alkotója általa a fura művészek sorába legyen sorolható (szerintem mindenki ismer ilyet). A populárisabb darabok nem azért kerülték el a műsort, mert nem voltak rá érdemesek, hanem leginkább azért, mert azt úgy is hallgat bárki, bárhol Bachtól a Queenen keresztül Beyoncé-ig.”
És itt közbevetném, hogy számomra ugyanakkor ezekben a peremzenékben roppant fontos volt mindig is, hogy elkerülik a passzív, lazácska kikapcsolódás bornírt közönségességét. Ez különösen akkor vált számomra fontossá, amikor egy időben társszerkesztője is lettem a műsornak, és így lehetőségem volt olyan zenét bemutatni, amely valamilyen értelemben - legyen az társadalmi, politikai, alkotói módszerében és így tovább -, radikális és felzaklató. Más szóval a kikapcsolódás ellentétét érték el: bekapcsoltak. Arra kényszerítették a hallgatót, hogy viszonyuljon hozzájuk, nem tudott semleges maradni velük szemben – olyan zenék, amelyek nem tapétazenék, értsd: nem tudod háttérben hallgatni, nem simul bele a kocsmazajba, vagy tudatosan figyelsz rájuk, vagy zavaróvá válnak. Számomra ennek mindig is egyik alapvető példája a Laibach volt.
A műsor általános koncepciója csak lassacskán, egy hosszú próba-kudarc folyamat során jött létre és véglegesült. Zsolt szerint eleinte leginkább sehogy nem alakult, mert annyira égett a vágy benne, hogy azt a rengeteg rejtegetett szépséget megmutassa, hogy nehezen tudott hozzájuk bármit is kitalálni: „ahogy jött, úgy töltöttem a listába.” Az információval nem volt gond, mert idejének egy jelentős része egyébként is azzal telt, hogy tanulmányozta ezeket a zenéket, zenészeket: „Ahol megakadtam, ott a barátok segítettek vagy néhány eldugott orosz vagy épp izlandi fórum.”
Később már kérte a műsor a hozzáadott tartalmat, és szükségét is érezte, hogy egy választott témán belül ismertesse meg ezeket a zenéket. Így született meg a tematikus műsor ötlete: „A témákat próbáltam úgy kitalálni, hogy azok is viszonyítási pontként szolgálhassanak és természetesen illeszkedjenek abba az alkotói színvilágba, amit ezek a zenék képviselnek (kortárs művészek, kortárs gondolkodók, színek, kiemelkedő filmrendezők…stb.).” Aztán szépen lassan a témák mellé meghívottak is jöttek, és ennek a története különösen fontos a műsor és az én életemben egyaránt – mondja Zsolt.
A kezdeti csendet szép lassan visszajelzések váltották fel és meglepetésére nem egymondatos SMS-ek formájában, hanem legtöbb esetben hosszú levelekben: „Mire ráeszméltem, egy egész kollektíva alakult ki a műsor körül, el sem tudom mondani, milyen jóleső érzés volt. Azelőtt meggyőződésem volt (egy ideig), hogy a kedves családommal és barátaimmal körbepaskoljuk egymás vállát a kortárs művészet oltárán. Nem. Mint kiderült, révbe ért a kísérlet: sikerült eljutni olyan emberekhez, akik találtak magukban olyan réseket, ahová a zene azelőtt még soha nem jutott el.” Sőt mint kiderült, elég nagy volt a műsor külföldi hallgatottsága is, annak ellenére, hogy minden információ magyarul hangzott el.
Ezekkel a hallgatókkal egy idő után nagyon sok beszélgetés folyt, néhányukkal nagyon jó barátságba is került Zsolt, és néhányan még a műsorba is bejöttek. A műsorban való vendégszereplés az elején nagyon egyszerű volt: „A hozzám közel álló, zenei ismeretekkel és különc ízléssel megáldott emberek voltak a célpontok, majd egyre inkább kinyílt ez a kapu és a végén már a hallgatók is szívesen bejöttek műsorba finomságokon kuncogni.”
Azonban nem mellékes és nem kis dolog, hogy ezzel egy időben alakult ki egy nagyon virágzó kapcsolat olyan független vagy kevésbé független kiadókkal és zenészekkel, akikkel mai napig tartják a kapcsolatot. Olyan kiadókra kell gondolni, mint a raster-noton Carsten Nicolai/Alva Noto vezetésével, a Tzadik, amely a jazzlegenda John Zorn kiadója, a Neurot Recordings, a Constellation Recordings vagy épp az Ipecac, amely Mike Patton kiadója, és még nagyon sok más.
A műsor terjedelmében és gyakoriságában is változott a fennállása alatt: egy óra, másfél, két óra, heti egy alkalommal, heti kétszer. Zsolt szerint ennek igazából nagyon egyszerű oka volt: „Egy idő után, amikor a műsor már külön életet élt, kérte a szabadságot. Kellett nekem is. Az egy dolog, hogy nyakig benne voltam a témában, de 8 éven keresztül megszerkeszteni heti egy (sokáig két) órát, eléggé húzós. Ja, és nem voltam hajlandó kényszerből csinálni.”
A műsor talán legnagyobb mérföldkövei a térségben egyedülálló előbb nyolc, majd tizenkét órás, barátokból verbuvált szerkesztőcsapattal levezényelt, magunk között csak „nagy Gnómként” emlegetett két műsor volt. Ezeket nyolc és tizenkét órán keresztül teletűzdeltük zenékkel, információkkal, interjúkkal, beszélgetésekkel, amelyek olyan, a peremzenék terén legendásnak számító személyekkel jöttek létre, mint Michael Gira (SWANS), Jarboe, Mike Moya (Godspeed you! Black Emperor), Dan Berglund (Esbjörn Svennson Trio, Tonbruket), Alan Dubin (Khanate, Gnaw), Ivan Novak (Laibach), vagy magyar térfélről Csihar Attila (Tormentor, Mayhem), illetve Charlemagne Palestine, és ez nem egy teljes lista.
A hosszú műsor ötlete leginkább azért volt szimpatikus Zsolt szerint, mert hírt tudott belőle kovácsolni, hisz szerette volna tovább szórni az igét. Mint mondja, az első nyolcórás műsor miatt nagyon izgult, mert sikerült köré egy jó kis hírverést szervezni és sokan várták, hogy mi lesz ebből. Mindannyiunk meglepetésére, akik részt vettünk a szerkesztésében, sokan voltak, akik kitartottak és végighallgatták, akárcsak később a tizenkét órás kísérletet is. „Ezeket a műsorokat barátokkal és hallgatókkal közösen vezettem. Elsősorban azért, mert a maratonokat a MetroGnóm kollektíva ereje hívta életre, és nem mellékesen azért is, mert különböző műfajoknak, különböző rétegeknek voltak szakértői a barátaim és a hallgatóim között. Imádtuk. Hiányzik.”
Elmondása szerint szerette volna, hogyha elterjed ez a fajta zenei megközelítés, ami részben sikerült is, mert a mai napig létezik a „gnómos zene” szleng, és igen, vannak ma már széles körben ismert és hallgatott zenék, amelyek először a MetroGnómban hangzottak el Erdélyben és Romániában. „Erre személyesen nagyon büszke vagyok. Nem szeretnék példákat mondani, mert biztos akad majd olyan valaki, aki már akkor ezeket hallgatta, amikor én a pelenkázó asztalon kísérleteztem.”
A MetroGnóm tizenkét órás műsorából válogatás:
A műsorban készült interjúkat többnyire úgy éltük meg mindketten, mint valami óriási személyes megvalósítást. Ahogy Zsolt mondja: „Embertelenül nagy dolognak számított (talán még ma is az számomra), hogy az általam leginkább tisztelt alkotókkal személyesen vagy félig személyesen beszélhettem. Fontossági sorrendet nem állítanék, de azt hiszem leginkább a Jarboe-val készült interjú volt számomra a legvarázslatosabb.”
Számomra a Michael Gira interjú volt a legkiemelkedőbb. Nehezen jött létre, azonban beszélgetés közben telefonon is átjött az a személyisége, amitől a világ másik feléről is úgy éreztem, hogy képes lenne kábelen keresztül letépni a fejem – ha épp akarná.
Ami a zenészektől, kiadóktól való visszajelzéseket illeti, Zsolt számára az Alva Noto, a Bohren Und Der Club Of Gore, az Explosions In The Sky és Junkie XL elismerése volt a legemlékezetesebb, de csak a legmeghatóbb után: „Jóhann Jóhannsson személyesen gratulált a kezdeményezéshez és megígért egy ingyenes fellépést is Erdélyben, amit sajnos már soha nem fog tudni teljesíteni.”
Mivel a műsor nem a megalkuvásról és a kompromisszumokról szólt, így, hogyha Zsolt egy sorozatban szerette volna bemutatni a különböző extrém műfajokat, akkor a zajzenét nem lehetett Bruno Mars-szal édesíteni. Ennek meg nyilvánvalóan voltak kevésbé kellemes visszhangjai is. Sokan tiszta szívből utálták a MetroGnómot, mások meg legszívesebben megfojtottak volna mindenkit, aki ezekre a zenékre azt mondja, hogy szép.
Az egyik legemlékezetesebb történet Zsolt szerint az volt, amikor „egy sepsiszentgyörgyi taxisofőr fejtette ki, mekkora egy barom ez a bészabó mittomki (nem tudta, hogy éppen vele beszél), és legszívesebben falhoz állítaná az ilyen elszállt hippiket: ’hát hogy a bűnben lehet ezeket a zenéket szépnek mondani’. A lényeg, hogy nem kapcsolt el és volt róla véleménye.”
Zsolt meglátásában még lesz a MetroGnómnak folytatása: „Nem tudom még a formáját, de mindenképp szeretném, hogyha ezek a zenék szerepet kapnának az erdélyi (és nem csak) kultúra mindennapjaiban. Nagyon hiányzik ez a műsor, és talán még inkább azok a különös szerda esték, amikor az éter két órára olyan színbe öltözhetett, amilyenbe a hallgatók szerették volna öltöztetni. Ezúton is köszönöm mindenki támogatását, hogy ez a műsor létrejöhetett és élhetett majdnem kilenc évet.”
Rövid ideig blogja is volt a műsornak, ami már nem frissül, de a már fent lévő anyagok továbbra is olvashatók: interjúk, recenziók, listák, koncertbeszámolók. Klikk ide.