Ady100: Markó Béla politikai verset választott
#ady100 2019. január 23. 13:39, utolsó frissítés: 13:39"Egy értelmiségi felelősség-verset, kijózanítót, felocsúdtatót."
Kortárs költőket kértünk meg, hogy ajánljanak az olvasónak olyan Ady-verseket, amelyek 2019-ben, a költő halálának százéves évfordulóján is aktuálisak és hatnak. Ezúttal Markó Béla választását olvashatják.
>> Mit ajánlottak még mások? Itt kiderül!
ADY-TÖRTÉNELEMKÖNYV
Gondoltam, letépek és összegyűrök én is egy-két címkét Ady életművéről. Azt, hogy gőgös. Azt, hogy egzaltált. Azt, hogy patetikus. Azt, hogy sok benne a publicisztika. Ráadásul nekem sem ártana kilépni saját közhelyeim közül, hogy a költő elválaszthatatlan a korától, és hogy nem csak a huszadik század elején, de ma is versbe való minden, ami körülöttünk zajlik. A dühök. A sértődések. A félelmek. A politika. A hol Damoklész kardjaként, hol luftballonként a fejünk fölött lebegő diktátorok. Szóval az életünk. Szerettem volna egy meghökkentő verset választani ettől a zseniális szörnyetegtől. Hogy vegyük észre benne a kételyt. A kérdőjeleket. A szorongást.
Csakhogy rá kell jönnöm, nem kell nagyon keresgélni, ez is, az is ott van minden Ady-versben. A pátosz éppúgy, mint a rettenetes fájdalom és alázat. Nekünk kell jól olvasni ezt a kétségbeesett férfi-Kasszandrát, aki mindent előre lát. Látja már a szerelem kezdetekor a véget, látja az érkezéskor a távozást, látja a lerészegedéskor a kijózanodást. Csupa költői izzás, csupa emberi szenvedés, csupa világértelmezés. Hallja az „állat-hős igéket”, és amikor még mindenki önfeledten ünnepel, érzi az összeomlást. Félti szerelmét. Félti nemzetét, ezt az „utálatos, szerelmes nációt”. Félti Erdélyt. Félti Magyarországot.
Annyit centenáriumoztunk mostanában, annyit fogunk még trianonozni, és ha másképpen nem, hát a legigazabb, legtanulságosabb történelemkönyvként kézbe kellene venni Ady Endrét. Sokat megtudhatunk belőle abból, ami egy évszázada történt, és abból is, ami most történik. Ha ő érezte a bajt, az akkori vezérek és vezetők miért nem érezték? Ha ő tudta, az óvatlanul vesztébe rohanó magyar társadalom miért nem tudta? És ma? Tudjuk-e, amit tudnunk kellene?
Ajánlhatnék szerelemes verset olvasásra, pédául az egyik legszebbet és legmélyebbet: Léda a hajón. Vagy ajánlhatnék halálosan pontos képzelet-játékot, a szimbolizmus egyik remekét: Harc a Nagyúrral. Most mégis – mondjuk: csakazértis - egy politikai verset ajánlok, egy értelmiségi felelősség-verset, kijózanítót, felocsúdtatót ahhoz képest, amit nekünk az 1848-49-es szabadságharc utáni Magyarországról sulykoltak annak idején, miszerint csupa Arany János-i ellenállás volt az a kor. Dehogy! Néhány év múlva már földig hajló hódolattal fogadták sokan a Magyarországra látogató Ferenc Józsefet.
Nem érthetek egyet Adyval Deák Ferenc kritikájában, a kiegyezés szerintem szükséges volt. De ami utána következett? Jaj! Még ma is Ady Endre mondja erről a legkegyetlenebb igazságot. Olvassuk őt, ha érteni és érezni akarjuk azokat az időket. Nem egészen találomra, de a bőség zavarában választottam ki végül is a Kétféle velszi bárdokat. Nem árt még hozzáolvasni azt, hogy: A Duna vallomása. Vagy: Emlékezés egy nyár-éjszakára. Végezetül pedig mormoljuk el magunkban egy rövid, talányos verset is, amelynek a címe: A ló kérdez. Mit is kérdez a ló? Ennyit: „Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?”
KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK
Azoknak a poéta-társaimnak,
akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál
A fátyol borult, az asztal terült,
Örült az úr-rend a Deáki tettnek,
Fecerunt magnum áldomás s Buda
Filoxerátlan hegyei lihegtek.
Piros borával megint itatott
Vármegye bálján jókedvü alispán,
Mindenki támadt, élt és szabadult,
Csak a plebs maradt egyedül a listán.
Cigány is kellett, nótázó diák,
Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak
S a velszi bárdok kézbe-csaptanak
S pihentető, szép énekeket mondtak.
Egy emberöltőn folyt a dáridó
S ékes meséje Toldi hűségének,
Soha egy riasztó, becsületes,
Egy szabaditó vagy keserü ének.
Most már orgia és eszeveszett
Haláltánc már a nemes urak tánca
S dühbe csapott a béres igricek
Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.
De künn a dal szabaditó s szabad,
Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,
Most már csakis úgy nem volna remény,
Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.
Nyitókép: Eward király a Walesi bárdokról készült magyar képregényben