Észak-Koreától Kolozsvárig a Laibach a punk tökéletes ellentéte
Bakk-Dávid László,Ivácson András Áron 2019. február 13. 12:19, utolsó frissítés: 12:45A szlovén Laibach 2015-ös észak-koreai koncertje felkeltette a világ figyelmét. Az útjukról készült dokumentumfilm most Kolozsváron is megnézhető, és elmondjuk, miért érdekes.
A Laibach egy legenda. Egy különleges zenekar, már csak annak köszönhetően is, hogy eleve nem zenekarként jöttek létre, ez mindössze a tagok egyik önkifejezési módja volt a többi között. Az NSK (Neue Slovenische Kunst, Új Szlovén Művészet) nevű radikális művészaktivista csoport zenei részeként működnek. Maga a zenekar 1980-ban alakult, majd köréje szerveződött 1984-ben az NSK. Kezdettől fogva szélsőséges politikai szatírát és fricskát mutattak minden irányba, olyan szinten, hogy sok esetben nehéz volt elkülöníteni azt, amit komolyan gondolnak és azt, amit mindössze ironikusan állítanak.
Ez azonban a kezdetektől fogva a stratégiájuk része volt. Ráadásul ez nem egyfajta punk attitűdöt képvisel a részükről: amikor 2012-ben az Iron Sky turnéval Kolozsváron jártak a TIFF-en, készítettem egy interjút velük és Ivan Novak explicit kihangsúlyozta, hogy amit ők csinálnak, az a punk tökéletes ellentéte: merev és autoriter.
A szerb-bosnyák konfliktus idején Szarajevóban koncertezve az akkoriban mindenhová velük tartó filozófus, Peter Mlakar a koncert kezdetekor egy olyan paródiaszöveget adott elő Szerbia nyugati nagyhatalmak általi felosztásáról, amely egyébként Slobodan Milosevic pátoszos beszédeit gúnyolta, hogy a közönségből rájuk lőttek a koncert alatt. Ezen felvétel legvégén látható egy részlet a beszédből. A korai időkben sosem adtak egyéni interjút, csakis a Laibach entitásként viselkedtek és nyilatkoztak. Szó szerint a sajtónak is politikai nyilatkozatokat idéző szerkezetű és nyelvezetű szövegeket juttattak el, interjúkban harmadik személyben beszéltek magukról.
Azonban sokkal több gondolatiság van a cselekedeteik mögött, mint az elsőre látszana. Az 1987-es Opus Dei lemezükön található egy Geburt einer Nation című dal. A cím az Egy nemzet születése német megfelelője, amely egyértelműen a korai és roppant rasszista amerikai filmre utal. A dalszöveg ennek megfelelően tele is van az „egy nemzet, egy megoldás, egy út” típusú szófordulatok német változataival. Annak rendje és módja szerint a nyugat-európai és amerikai zenei világ fel is háborodott. Azonban csak ezután következik az igazi fordulat.
A dal ugyanis a Queen One Vision dalának feldolgozása, a szövegen pedig alig változtattak, voltaképp csak lefordították németre. A fricska lényege pedig éppen az, hogy kiforgassa a már észrevétlenné vált ideológiai reflexióinkat: ha angolul halljuk azokat a szavakat, hogy „egy nemzet, egy megoldás, egy út”, akkor egyértelműen a szent, mindenkori demokráciára gondolunk, azonban, ha ugyanezen szavakat németül halljuk, akkor már reflexként azonosítjuk a fasizmussal. Mintha ugyan Németországban a demokráciának nem volna legalább akkora történelmi múltja, vagy a fasizmus nem hódítana teret Angliában és Amerikában is.
Mindezek mellett zenei szempontból a Laibach sok minden, csak éppen nem egységes.
Minden egyes lemezük más-más stílust képvisel, a legsúlyosabb ipari metál és rockzenétől az elektronikus zenén és elektro-hip-hop műfajon keresztül egészen a komolyzenéig, színházi zenéig és glitch-ig. Ez azonban azért van, mert a Laibach egy olyan zenekar, amely esetében, pont amiatt, hogy minden alá van rendelve az ideológiai koncepciónak, a zene a legjobb esetben is mindössze másodlagos, de lehet, hogy harmadlagos. Mindössze egy eszköz a sok közül, amellyel a mondandójukat eljuttatják a közönségükhöz. Így pedig, aki azért panaszkodik, hogy a Laibach egyik vagy másik korszaka „nem olyan jó”, mint valamelyik másik, az merőben félreértette őket.
A Laibach zenéje maximum csak eszközeiben könnyűzenei, gondolatiságban viszont sosem “könnyű” hallgatni őket. Ahhoz, hogy megértsünk egy Laibach-feldolgozást, úgy kell hallgatnunk azt, akár egy film- vagy egy színházi zenét, vagyis mindig az adott kontextust figyelembe véve. A sok zenén túli információ, amit tudunk az adott műről, valamint amit tudunk a Laibachról és az NSK-ról, adják az igazi keretet, a valódi játékszabályokat ahhoz, hogy értelmezni tudjuk a hallottakat. A Laibach a non plus ultrája annak a felfogásnak, hogy a zenének nem ki-, hanem épp bekapcsolnia kell a hallgatót, megindítania benne egy gondolatsort.
Nagyon gyakori módszerük, hogy feldolgoznak dalokat (teljes lemezeket is, mint a Beatles Let it be lemezét), hiszen gyakran így lehet a leginkább megfogni egy kulturális jelenséget és idézőjelbe tenni azt. A The Sound Of Music Észak-Koreában egy nagyon egyedi kultúrjelenség, teljesen mást jelent, mint nyugaton. A Laibach ezt a két értelmezést veszi alapul, és csinál belőle egy végtelenül nyugtalanító, hátborzongató, szkizoid változatot.
Felszabadítanak bennünk olyan gondolatokat, érzelmeket, amelyekkel nincs mit kezdenünk, viszont nem fogják a kezünket, nem vezetnek ki a mélységből, amibe belevittek minket. Ha igazi feloldozást akarunk, egyedül kell kitalálnunk belőle. A választásuk azért is esett eme cukormázas musicalre, mert mindmáig ennek segítségével tanítanak angolt az iskolákban Észak-Koreában.
Mindazon jelenetek és zenei betétek, amelyekben a gyerekkórus, amint elsorolja a kedvenc dolgait, amint elbúcsúzik a hallgatóktól, megtanul énekelni és bejárja a környező dombokat, mind-mind más értelmet nyernek a lemezen, ha egyébért nem is, már azért is, mert az Észak-Koreában máig nagyon erős szocialista realizmus a múltból itt is nagyon jól ismert elemeire bukkanunk, akár az emberek életéről, akár a természet dicsőítéséről legyen szó.
A filmbéli család házát környező ausztriai dombok a lemezen átváltoznak a koreai kultúrában már-már mitikus szintre idealizált és a hivatalos proletkultban így is megjelenített Paektu-hegység és a körülötte lévő dombokra. Pontosan így válik a propaganda részévé az egyébként ártatlan dalocska a vadász és a kecskepásztor találkozásáról: mind olyan témák, amelyek alapvetők a szocialista realizmusban.
Mindez egy erős szkizoid-jelleget kölcsönöz a lemeznek és a dokumentumfilmnek is: a tiszta ének kontra rekedtes, magas és mély hang ellentétében fejezve ki a lemezen. Ez pedig nem kevés mély konfliktust szül az eredeti szöveggel. Míg az eredeti műben semmiben nem megy ellene a szövegnek a zene vagy az ének, itt okvetlenül megszületik az a művészeti elidegenedés, ami kortárs értelemben mindenképpen egy magasabb piedesztálra emeli a feldolgozást, mint ahol az eredeti musical van.
A Laibach egyik legismertebb módszere az, amit ők maguk retro-futurizmusnak neveztek el.
Ez egy nemcsak zenei, hanem művészeti és ideológiai eljárásuk is, amely során a múlt jegyeit úgy használják, hogy azok előremutatóvá válnak és egy kicsavart lehetséges jövőt próbálnak felépíteni vele. A jelen zenei anyag terén a hangszerek (szintetizátorok), a rajtuk lévő effektek mind visszarepítenek a nyolcvanas évekbe (abba az időszakba, amikor Kelet-Európában tarolt a szocialista realizmus), mégis tudjuk, hogy ez “ma” történik: a zenekar észak-koreai látogatása pár éve történt, utána elkészítették a dokumentumfilmet, majd a jelen zenei anyagot, amely Észak-Korea Japántól való függetlenségének 70. évfordulóját idézi és így tovább. A különböző idősíkok folyamatosan keverednek a zenekar minden munkájában.
Észak-Korea 2015-ben ünnepelte a Japántól való függetlenségének hetvenedik évfordulóját, a Laibach koncertje ezen ünnepség egyik része volt, a Sound of Music-ban szereplő kislány tizenhatodik évének betöltéséről és így felnőtté válásról szóló dal válik ennek egy kifacsart ünnepévé „your life, little girl, is an empty page, that men will want to write on…”). Nem akarunk minden kis utalást lelőni, a lemezt érdemes meghallgatni, de akárcsak a korábbi Laibach-lemezek esetében, elsősorban NEM a zenei anyagért, hanem az és a koncepció együttes hatásáért.
A szövegrészletekben folyton tetten érjük a jelen kontextus és az eredeti szövegbéli ellentéteket. Az eredeti szöveg a klasszikus szabadság iránti vágyakozást írja le, amelynek Észak-Korea kontextusában igencsak nyugtalanító következményei vannak. A nyitó The Sound of Music dal végén a musical cukormázas leírása az emberek szívéig hatoló zenéről vegyül a koreai propagandabeszéd foszlányaival, amely bevezet minket ebbe a nem akármilyen világba.
A Do-Re-Mi a lemez egyik fókuszpontja. Az eredeti dal dúr-hangneme csak nyomokban található meg ebben a verzióban, ugyanis ez a verzió némileg változatosabb harmóniaszempontból az elején, de aztán a vége felé egyre redundánsabbá, repetitívebbé válik. Robothang, gyerekhang, dobok kegyetlen menetelő zakatolása, nincs feloldozás, még a legvégén sem. A kisgyerek által énekelt dallam, ami eredetileg azért nincs visszatérve a “Do”-ra (az alaphangra, mintegy feloldást biztosítva a dallamban), hogy könnyen lehessen elölről kezdeni, itt kegyetlenül a levegőben marad. A szöveg „Me, a name I call myself” felhangjai igencsak az Észak-Koreához hasonló rendszerek az emberek pszichéjére gyakorolt ideológiai hatásról szólhatnak ebben a kontextusban.
A The Lonely Goatherd dal eredeti dallam Laibach-változata valószínűleg nagyon közel állhat az koreai emberhez, ugyanis, ha nem is pentaton, de pentaton-jellegű dallamról van szó. Csak néhány hangot kellet átírni ehhez, valamint jelentősen lassítottak a tempón is. Ez nagyon szépen előkészíti az Arirang-ot, ami egy koreai népdal, amely az országban amolyan nem hivatalos másodlagos himnuszként működik, az egyik legszeretettebb dal.
A Maria/Korea dalban már a szövegbe is belenyúlnak, ahol a lány és az Észak-Korea közötti határok elkezdenek elmosódni és a lány zavarodottsága kivetítődik az egész országra, hogy sosem tudja, hogy hol van, a kiszámíthatatlansága, a farkas és a bárány szerepei közötti geopolitikai ingadozása következtében a dal „How do you solve a problem like Korea?” sora igencsak emlékezetes részévé teszi a lemeznek. A dal végén az angol-koreai válaszolgatós rész erősen alátámasztja ezt a megközelítést. Ez a sor és dal után következik az Arirang, a nem-hivatalos második himnusz és a lemez által leírt kör elkezd bezárulni.
A The sound of Gayageum a lemez egyik legérdekesebb dala, ugyanis ebben részt vesznek a phenjani zene középiskola diákjai, akik az említett koreai hangszeren adnak elő dallamokat, amelyek sokszor nagyon erősen hasonlítanak általunk is ismert dallamokra, noha koreai dalokat játszanak. Ez a koprodukció igazán nem mindennapi, nem sok zenekar büszkélkedhet ilyesmivel.
Végül a teljes lezárás egy roppant érdekes beszédrészlet, amelyben az észak-koreai kulturális nagykövet mutatja be a zenekart angolul a jelenlévőknek érkezésük után nem sokkal. Ez a „dal” már nem is zene, mégis a tökéletes lezárása a lemeznek. A nagykövet hangsúlyozza, hogy a Laibach egy fasiszta zenekar (később pontosított, hogy „fasisztának tartott zenekar”-t akart mondani, csak nem túl jó az angolja), amely pornográf jeleneteket vetített koncertjein régebb és elképzelhetetlen lenne, hogy egy olyan radikálisan antifasiszta állam, mint Észak-Korea, amely harcolt a japán imperializmus ellen, meghívja őket. A beszéd alatt hallható kuncogások a jelenlévők részéről kifejezetten mulatságossá teszik ezt a kis záró részletet.
A lemez szerkezete egy nagy körforgás, amelyben a Laibach Észak-Koreára adaptált változatát játssza a Sound of Music-nak, de egyre erőteljesebben halad a koreai kultúra és koreai népzene fele, majd teljes átfordulás van, ahol koreaiak játszanak koreai népzenét és végül egy koreai ember mutatja be, hogy kik is a Laibach, vagyis a Do-Re-Mi dal szövegének értelmében a do-tól indulva visszaérünk ugyancsak oda, ahonnan indultunk, viszont teljesen a másik oldal szemszögéből.
Maga a Liberation Day dokumentumfilm egy többé-kevésbé hiteles képet ad arról, amit egy turista tapasztalhat Phenjanban, ugyanis nem lehetetlen az ország meglátogatása. Ivan Novak többször hangsúlyozza a filmben, hogy az ország pontosan azt a képet mutatja, amelyet a hasonló államok mindig megpróbálnak fenntartani: az ország a felszínen működik, szinte egy utópia képét mutatja a phenjani patyolattiszta utcákkal, modern épületekkel, tiszta és nyugodtan viselkedő emberekkel, buszokkal, autókkal és rendezett, törvénytisztelő forgalommal. A probléma ott kezdődik, amikor megpróbál benézni az ember ezen facade mögé. Például, amikor Novak saját és társai biztonságát is kockáztatva levált a csoporttól és egyedül ment sétálni a városba, ami igencsak nagy gondot okozott a koreai vendéglátóknak.
A dokumentumfilm archív észak koreai felvételekkel indít, amelyek a második világháború és a Japánoktól való függetlenség kivívása után készültek, amire rávágták a Sound of Music címadó dalának hangfelvételét. Hol a háborús képek, hol az örömükben zokogó koreaiak felett halljuk: „The hills are alive with the sound of music, With songs they have sung for a thousand years, The hills fill my heart with the sound of music, My heart wants to sing every song it hears.” Az élmény egész szélsőségesen hidegrázó.
A film menete egyrészt időrendi sorrendben halad, másrészt pedig a szervező és résztvevő csoportok szemszögéből mutatja be az utat. Az olyan egyszerű problémáktól kezdődően, hogy az országban nehéz koncertezni tekintve, hogy még mindig az ötvenes évekre jellemző analóg technika van egészen odáig, hogy megérkezik az állami cenzori bizottság, számos konfliktussal kell szembenézzenek.
Ugyanakkor a film hatalmas erénye az is, hogy az egész látogatást megpróbálja egy nagyobb geopolitikai kontextusba is belehelyezni: az intro utáni első felvételek arról szólnak, hogy a demilitarizált zóna déli mentén Dél-Korea hangszórókat állított fel, amellyel északellenes propagandát sugároztak szüntelenül az ország fele, majd a film azzal végződik, hogy közös megegyezés hatására ezeket az adásokat leállították. A mostani Észak-Korea és Dél-Korea közötti tárgyalások tekintetében ez szinte profetikus és nem az első alkalom, hogy Laibach állami politikai helyzetbe keveredik.
A film során többször is felmerül az egész út és koncertek etikai oldala:
a hatalom malmára hajtja-e a vizet és végig küszködnek ezzel a kérdéssel a résztvevők. A főszervező Morten Traavik már évek óta szervez Észak-Korea és más országok között kulturális csereprogramokat, és úgy látja, hogy a kulturális csere az egyik módja annak, hogy Észak-Korea valamennyire nyisson a világ többi része fele. A Laibach koncert a tizenkettedik projektje volt az országban.
Ennek kapcsán van Novaknak egy érdekes megfigyelése, miszerint az észak-koreaiakban nincs egy dekányi cinizmus sem: mindenhez, amivel találkoznak vagy elővigyázatosan, vagy abszolút kíváncsisággal viszonyulnak. A filmet nézve könnyen mondhatnánk, hogy ez a két attitűd látszik a cenzorbizottság (elővigyázatosság) és a zeneiskola diákjai (kíváncsiság) részéről, akikkel együtt dolgoztak a koncerten és utóbbiakkal a lemezen is, azonban ez nyilván ennél jóval komplikáltabb.
Novák szerint ez tökéletesen beleillik abba a képbe, amelyet nagyon gyakran látunk az Észak-Koreáról külföldről bemutatottakban. Amint elmondja, a külföldi médiák számos torz információt közölnek az országról és amikor ott vagy és látod a működését, némileg komplexebb képet kaphat az ember, hogy mi történik. Röviden összefoglalva Novak szerint közel minden, vagy legalábbis a legtöbb az országról szóló beszámoló erősen megpróbálja infantilizálni és úgy feltüntetni az embereket, mint akik ostobák, tudatlanok, műveletlenek, nem beszélnek idegen nyelveket, holott a helyzet nem ennyire egyszerű. Némi külföldi információ eléri az embereket, még Phenjanban is, amennyire meg lehet ítélni, beszélnek az emberek angolul is, de még többen kínaiul, amely a második legtöbbet használt nyelv a két ország között lévő kulturális csereprogramoknak köszönhetően.
Egyébként a lemeznél valamint az útról készült dokumentumkönyvben is megtalálható az a Kim Dzsong Il-idézet mottóként, amely szerint a populáris művészetet a vélt művészeti minőség javára ellenezni semmi több, mint burzsoá l’art pour l’art attitűd: az igaz művészet populáris művészet. Itt természetesen megint érteni kell az áthallásokat a populáris és népi között, amire direkt játszanak rá.
A dokumentumfilm megnézhető Kolozsváron, a 127 Önképző Kör szervezésében február 14-én, 19 órától a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Filozófia és Történelem tanszékének Böhm Károly termében.