2019. november 14. csütörtökAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Gyanakszom, ha egy könyv kész válaszokat ad. Tóth Krisztinával beszélgettünk

kérdezett:Juhász-Boylan Kincső 2019. május 16. 15:05, utolsó frissítés: 2019. május 17. 13:55

A tabu- és rétegirodalomról, fiatal olvasókról beszélgettünk, és arra is megpróbáltunk rájönni, milyen lehet egy jó gyerekkönyv.


Mi változik meg, amikor főleg gyerekek vesznek részt egy író-olvasó találkozón, illetve ha előtte csapatokban készülnek rá?

Tóth Krisztina: Azt gondolom, ha különböző feladatok vannak, az egy mélyebb és koncentráltabb olvasást igényel. Többször végig kell gondolni ahhoz a szöveget, hogy fotókat vagy bábokat készítsen el valaki, de mindenképpen mélyebben megismerkedik vele, mint egy sima író-olvasó találkozón, ahol először találkozik a szöveggel. Én nagyon örülök ennek, mert, hogyha ennek szervezett keretei vannak, akkor segítséget is kapnak a fölmerülő értelmezési kérdésekhez. Ezért nagyon kedvelem például az iskolai alkalmakat is, ahol egy-egy tanár veti föl, hogy dolgozzanak föl egy könyvet.

Milyen típusú kérdéseket tesznek fel ilyen alkalmakon a diákok?

- Tapasztalatom szerint leginkább az érdekli őket, hogy milyen az alkotás testközelből, hogyan zajlik az alkotási folyamat. Vannak olyanok a kamaszok között, akik írnak is, őket az is nagyon érdekli, hogy hogy lehet elindulni egy pályán, hogyan lehet megjelentetni verseket, kinek a véleményét kértem ki, amikor én annyi idős voltam. A kisebbeknél meg a könyvkészítés folyamata érdekes, hogy lesz egy szövegből, amit én otthon elmesélek a kislányomnak, megjelenő könyv. S nekem nagyon érdekes tapasztalatom, hogy amikor a fiamnak írtam az első gyerekvers-kötetet, akkor ezeket otthon neki elmondtam. Amikor meglátta könyvformában, és a könyvbemutatón idegen gyerekek mondtak belőle verseket, akkor ő méregbe gurult. Emlékszem, hogy nem tudta földolgozni, hogy valamit, ami a kettőnk ügye volt, hirtelen közkinccsé tettem, és bárki, idegen gyerek is hozzáférhetett.

Ilyen helyzetekben fölmerül, hogy mennyire nehéz lehet elválasztani a magánéletedet a szerzői karrieredtől...

- Én csak bizonyos szintig szoktam beavatni mondjuk az olvasókat a privát életembe, mert, őszintén szólva, nem szeretem azt a fajta Facebook-gyakorlatot, amikor valaki naponta oszt meg információkat a privát szférájából. Ez a celebkultúrából szivárgott le az irodalomba. Az, hogy mit ebédeltem, milyen villával ettem, melyik ruhát veszem ma föl, nem tartozik az irodalomhoz. Nem gondolom, hogy nekem attól kéne érdekesebbnek lennem, hogy a saját életemről darabkákat közvetítek. Annyit, amennyi a művekre vonatkozik, megosztok.

Ennél a könyvnél, A lány, aki nem beszéltnél, fölmerült a saját kislányom örökbefogadásának története. De azt azért szeretném hangsúlyozni, mert szerintem ez a könyv elsősorban nem az örökbefogadásról szól, hanem az identitáskeresésről. Arról, hogy egy felnövekvő kiskamasz elkezdi keresni a saját körvonalait. Ebben a korban szerintem minden gyermekben fölmerül, függetlenül attól, hogy örökbefogadott gyerek vagy vér szerinti szülők nevelik, hogy ezek vajon tényleg az én szüleim-e, mert én annyira más vagyok, mint ők.

Amikor kérdeznek, mindig csak annyit próbálok mondani, amennyi nem az én privát életem, vagy csak részben az. Nem szoktam beletenni önéletrajzi adatokat a történeteimbe, nem a saját életemet írom, hanem konstruálok történeteket. Meggyőződésem, hogy az én életem, a Tóth Krisztina személyes élete nem nagyon érdekes. Engem elsősorban az emberi tapasztalatok érdekelnek, és ha ezek az én életemen keresztül szerezhetőek meg, akkor úgy, de ha hallott történetek, akkor úgy. Nekem az izgalmas, hogy hogy lehet szövegelemet csinálni a csak sajátból. Íróilag meg technikailag roppant érdekes ahogy például Karl Ove Knausgård dolgozik, ez tőlem meglehetősen távol álló módszer.

Említetted, hogy a témája miatt, a behozott szereplők miatt nehéz volt kiadót találni a könyvnek. Milyen érvek szóltak ellene?

- Általában megvannak a saját kiadóim, gyerekkönyvekre és felnőtteknek való könyvekre is. Amikor a könyv ötlete felmerült, akkor éppen egy másik kiadóval dolgoztam, és ők nem voltak annyira lelkesek ettől a témától. Attól féltek, hogy ez egy rétegkönyv lesz, mint az Anyát megoperálták, ami a Móra Könyvkiadónál jelent meg. Ők nagyon bátran bevállalták ezt a problémakönyvet. Azelőtt is volt egy másik kiadó, amelyik azt mondta, hogy a rák egy olyan téma, amitől vissza fognak rettenni a szülők. Miközben ez egy nagyon pozitív könyv, és egy pozitív történet.

Én igen szerencsésnek tartom az olyan szülőket, akiknek sem a tágabbi, sem a közelebbi családjában nem volt betegség és halál. Nagyon ritkák az örökéletű családok, és ne vegyünk már részt abban a nagy, össznépi társasjátékban, hogy nincs halál és nincs betegség, mert közben ezek nagyon fontos témák, és a gyerekek nyelvén lehet erről beszélni. Az is egy abszolút buta előítélet, hogy szomorú könyv - vidám könyv. Ezek nem esztétikai minőségek, hogy szomorú vagy vidám. Nem mondanak semmit egy könyvről. Azt gondolom, a kiadó félelmével ellentétben, ezek nem rétegkönyvek, és nem elsősorban azoknak szólnak, akiket a konkrét probléma érint. Tehát nem örökbefogadó szülőknek vagy örökbefogadott gyerekeknek szólnak, hanem mindenkinek, akit érdekel az identitáskeresés problémája.

Író-olvasó találkozó a Tranzit.ro székhelyén. Tóth Krisztina, Jakab Villő Hanga, Juhász-Boylan Kincső és a gyerekek. Fotó: Csala HerminaÍró-olvasó találkozó a Tranzit.ro székhelyén. Tóth Krisztina, Jakab Villő Hanga, Juhász-Boylan Kincső és a gyerekek. Fotó: Csala Hermina

És mégis felmerülnek ezek a kérdések: a gyerekolvasók például arra kérdeztek rá, hogy miért hagyták el az első szülei a lányt, mintha haragudnának ezekre a szülőkre. Mennyire tartod fontosnak átbeszélni ezeket a kérdéseket, illetve hogyan beszélhetőek át?

- Ez fölmerül, persze, és szerintem az a jó könyv, amelyik kérdéseket vet föl. Gyanakszom, hogyha egy könyv kész válaszokat ad, és nem generál kérdéseket. Szerintem ez azért fontos, mert meg kell érteniük a gyerekeknek, hogy ezek a szülők többségükben nagyon nehéz helyzetben vannak, és nagyon nehéz döntést kell hozniuk. Az egyik szülő oldaláról sem egy problémátlan történet, hogyha valamiért lemond a gyerekéről. Az neki is egy trauma. Akik örökbe adják a gyereküket, azok nagyon nagy lelki sebet szenvednek el. A legjobbat akarják neki, pontosan tudják, hogy nem fogják tudni fölnevelni, és nem fogják tudni biztosítani a megfelelő körülményeket.


A Párducpompa is olyan tárcanovellákat gyűjt össze, amelyekben a kirekesztés-bevonás-bevonódás kérdései merülnek fel. A beszélő sokszor pusztán megfigyelőként vesz részt a történetekben, meghallgat, tudomásul vesz, továbbáll. Mit tehet ilyenkor az irodalom?

- Azt hiszem, nagyon rossz szereposztás lenne, ha a középkorú, neurotikus nő (például a Sötét égbolt című novellában - szerk. megj.) leáll a tejpultnál, mögötte áll a sor, és ő elkezdi győzködni a tejpultos lányt arról, hogy gondolkodásának sarkalatos pontjai miért helytelenek. Ennek semmi értelme nincs, én már nagyon rég nem akarok senkit meggyőzni. Nem érdemes vitatkozni, én egy dolgot tudok csinálni: írni. Tehát nem gondolom, hogy nekem feladatom az, hogy vitában bárkit meggyőzzek. Úgysem tudom megváltoztatni a gondolkodását, mert ezek adják az élete kereteit, így tud tájékozódni a világban. Ha elveszem tőle azt, amitől félni kell, akkor rettenetes helyzetbe kerül: továbbra is szorong, és azt sem tudja, hogy mi az, amitől félni kell. Azt gondolom, hogy az irodalom - nagyon lassan - kezdeményezhet párbeszédet.

Nem nagyon régen egy gimnáziumban jártam, ahol a Párducpompa érettségi tétel volt, és ahol a szülők elkezdtek aláírást gyűjteni, hogy ezt megakadályozzák; az egyik apuka beleolvasott, és látta, hogy az egyik szereplő csúnyán beszél. Erről az apukával nem tudok vitát nyitni, de a diákokkal igen, merthogy ők még azok a korosztály, akikkel lehet arról beszélgetni, hogy vajon miért beszél úgy az a szereplő. Vajon mi ennek a funkciója a történetben? Hogyan tudok jellemezni egy szereplőt azzal, hogy megszólaltatom?

A lány, aki nem beszélt esetében felmerült a fordítások kérdése is. Hogyan vettél részt ezen kiadások előkészítésében?

- Cseh nyelvre fordították először, ez már meg is jelent (Divká která nemluvilá, Baobab, 2018). A cseh változat kevésbé volt gyerekkönyv, mint a magyar változat, inkább mondanám művészkönyvnek, noha gyerekeknek szánták. Nagyon igényesek az illusztrációk, de elsősorban nem gyerekekre fókuszáltak. Egy lány, aki észtre szerette volna lefordítani [a könyvet], azon gondolkodott, hogy hogyan lehetne ezt a problémát az észt olvasónak felvetni, mert ott igazából nincs jelentős cigányság. Ott nem egy látható társadalmi réteg, nincsenek olyan típusú integrációs problémák, mint itt, Közép-Kelet-Európában. Azt gondolta, hogy akkor egy más társadalmi kisebbséggel kellene helyettesíteni, amelyik ugyanolyan evidens az észt olvasónak, mint nekünk a roma kisebbség.

Melyik az az illusztráció, ami gyerekeknek szól és melyik az, ami nem?

- Azt gondolom, hogy minél kisebb korosztályról beszélünk, annál inkább az illusztráción múlik, hogy a gyerek mennyire fog emlékezni a könyvre és milyen benyomásai lesznek róla. Ezek az első benyomások fontosak, elraktározza a képeket, és később a saját képi világát ezeknek alapján fogja kialakítani.

A foglalkozáson résztvevő gyerekek A lány, aki nem beszélt című könyv alapján készítettek bábokat. Fotó: Csala HerminaA foglalkozáson résztvevő gyerekek A lány, aki nem beszélt című könyv alapján készítettek bábokat. Fotó: Csala Hermina

Nem gondolom az illusztrációt egy másodrendű dolognak, ami a szöveget szolgálja a háttérből, a kisgyerekeknél teljesen egyenrangú szerepe van. Gyerekkoromban nagyon nem szerettem az olyan mesekönyveket, ahol csak kevés kép volt, és ráadásul nem ott, ahol a történet volt, hanem előre vagy hátra kellett lapozni. Engem gyerekként mindig nagyon bosszantott, hogy haladtunk a történetben és nem közvetlenül mellette volt a kép. Makhult Gabi illusztrációinál azt tartottam szerencsésnek, hogy olyan erős művészi erejük van ezeknek a rajzoknak (egyébként színes linómetszetek), hogy a felnőttet is megmozgatja érzelmileg. A gyerekek pedig szintén találnak rajta izgalmas részleteket, és egészen elképesztő a színvilága. Ahogyan a szövegben megjelenik a cigány kultúra, úgy az illusztrációk színvilágában és motívumaiban is visszaköszön, ugyanolyan erővel, mint a szövegben.



A Könyvhéten felolvastad a Verset állva című szövegedet. Nem félő, hogy a novellában jelen volt egy tekintély, de maga a szertartás kötötte a szereplőket? És nem félő, hogy egy általunk használt szertartás kötötté válik?

- Nem félő, hogy ez is egy szertartás. Az számít, hogy akik részt vesznek egy író-olvasó találkozón, azok hogy viszonyulnak az irodalomhoz, milyen előfeltevésekkel és milyen attitűddel érkeznek. Önmagában nem hiszem, hogy a[z író-olvasó találkozókon megszokott] koreográfia megmerevítené az irodalomhoz való viszonyunkat. Óhatatlanul van ennek egy bevett menete, ami nem véletlenül alakult így, de ez önmagában még nem feltételezi azt, hogy az irodalomhoz tekintélytisztelő módon kellene közelítenünk.

Sajnos ez a fajta konzervatív, patriarchális szemléletmód átsugárzott az egész intézményre, és az irodalomhoz való viszonyt is átitatta. Eszerint az irodalom valami nagyon szép, nemes dolog, amihez alapvetően nincs közünk. Mint ahogy ünnepségekkor elővesszük a zászlót és kitűzzük az épületre, de egyébként nem része a mindennapi életünknek, ugyanúgy nem éljük az irodalmat, hanem időnként előkapjuk. De az lenne a cél, hogy az irodalomhoz élő viszonyunk legyen, és ne valami patetikus, távolságtartó viszony.

Gyerekek a Könyvfaló foglalkozásán. Fotó: Csala HerminaGyerekek a Könyvfaló foglalkozásán. Fotó: Csala Hermina


Sajnos ezt az óvodában is látom: amikor például verset mondunk, akkor kiürül a gyerek arca, elkezd dülöngélni, és elmond valamit, amit többnyire nem ért, és nem telik öröme sem az elmondásban, sem a megtanulásban. Szerintem ezen jó lenne változtatni, de most már, egy gyereket felnevelve, lemondok a magányos bozótharcos szerepéről. Amíg a fiam kicsi volt, az óvodába mindig vittem kortárs verseket, a kollégáim könyveit. Soha, még véletlenül sem került be az óvodai-iskolai repertoárba egyetlenegy sem, ellenben azt a repertoárt hallottam vissza a saját gyerekeim szájából, amiket már én is untam gyerekkoromban. Ha még egy Donászy Magda-verset meg kell hallgatnom, bármilyen összefüggésben, komolyan, sírva fogok fakadni. És itt kezdődne az irodalomhoz való viszony megváltoztatása: hogy vegyük észre, mi az, amit a gyerekek szeretnek olvasni, mi az, ami magától megragad a fejükben. Ez nem az, amit betanítunk hetvenegyedszerre és sötétkék szoknyában el fogja mondani, hanem amit magától mondogat a szőnyegen, miközben tologatja a kisautót.

A nyitókép Kiss Gábor fotójának felhasználásával készült.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS