2019. június 24. hétfőIván
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nincs is ember-állat szerelem. Hattyúk új köntösben Temesváron

Kovács Bea Kovács Bea 2019. május 25. 16:47, utolsó frissítés: 2019. május 27. 16:49

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház legutóbbi bemutatója arra keresi a választ, hogy egy, az előadóművészeti hagyományba mélyen beágyazodótt kultuszmű milyen kapcsolódási pontokat tud felkínálni a jelen emberének.


Kokan Mladenović rendező, aki harmadik alkalommal dolgozik a temesvári társulattal, a TESZT - Temesvári Eurórégiós Színházi Találkozó keretein belül, az előadás utáni közönségtalálkozón elmondta, hogy tudatosítani kellett, hogy Csajkovszkij művének jóformán nincs szövegkönyve. A próbafolyamat így improvizációkból és helyzetgyakorlatokból állt, amelyekből Góli Kornélia dramaturg írt szöveget. A Swan Lake Revisited – Hattyúk tava újratöltve azonban meg sem próbálja a jólfésült balettelőadás látszatát kelteni: darabokra szedi szét a herceg, a hattyúk és az udvar világát, széthull jó és rossz, összekavarodik fehér és fekete, nő és férfi, és a dekonstrukció miatt végtelenül abszurdnak tűnik mindaz, ami egy klasszikus feldolgozásban könnyfakasztó pátoszt eredményezne.

A hattyúk tavának revideálása lényegében azzal kezdődik Mladenović színpadán, hogy egy fehérbe öltözött narrátor (Bandi András Zsolt) elkezdi mesélni a herceg történetét. Csakhogy milyen az már 2019-ben, hogy herceg? – fakad ki egy színre lépő bányász, aki szerint sokkal korszerűbb lenne munkások történetét elmesélni, végtére is nincs már monarchia.


Szegény történetmesélő újrakezdi mondandóját, de ismét félbeszakítják: milyen már az, hogy mindig férfi kell legyen a főszereplő?, kérdezi tőle felháborodottan egy nő, végül is napjainkban nemi egyenjogúságnak kellene lennie. Újrakezdi, de újból és újból és újból félbeszakítják, és esélye sincs felvázolni az alapszituációt, mert története egyáltalán nem inkluzív: a munkásokon és a nőkön kívül nem gondol sem a queerekre, sem az állatokra, ráadásul rasszista is – miért fehér? –, szóval van baj elég. Amint az elbeszélő egyre inkább beletörik a kellőképpen PC történetmesélés lehetetlenségébe, ő maga is átváltozik, nadrág helyet tütü kerül rá, angyalszárny, kezébe csákány, szívébe düh.

Mladenović előadása következetesen mutatja meg a kortárs kőszínházi repertoárokra jellemző, az alapművekhez való kritikátlan viszonyulást. De ettől függetlenül színpadán megjelennek kétbites balettáncosokra emlékeztető színészek, fehér testruhában, egyszerű tütüvel és fekete bakancsban (jelmeztervező: Tatjana Radišić), táncolni is fognak (koreográfus: Andreja Kulešević), de pár kötelező kör után jóformán szemberöhögik a nézőt, mintegy azt kérdezve, hogy ti ezt komolyan gondoljátok? A Swan Lake Revisited azonban komoly fizikai erőbefektetést igényel a színészektől: noha kritikával és némi cinizmussal vegyített iróniával fordul a Csajkovszkij-műhöz, nem veti el a zene lehetőségeit, sőt, saját, korszerű szólamával kiegészíti, kibontja azt (zeneszerző: Irena Popović).

Fotók: Petru CojocaruFotók: Petru Cojocaru


A rendezői fókusz pontosan a zenemű által felkínált monumentalitás lebontására irányul: hogy lehet 2019-ben, a klímakatasztrófa előestéjén olyan színpadi produkciót létrehozni egy államilag finanszírozott intézményben, ami méltó lenne a herceg és egy hattyú szerelméhez? Feltéve, ha sikerült túltenni magunkat a szerelmi alaptörténet meghökkentő stupiditásán, és elfogadni, hogy márpedig a hattyúlány és a herceg rendkívüli szerelmének megelevenítéséhez rendkívüli díszlet is kell. Külön feminista kritikát érdemelne a nő mint hattyú motívum, azonban a szexizmus jelzésszintű megemlítésén túl a temesvári színház előadása sokkal inkább ökokritikát fogalmaz meg.


A minimális díszlettel operáló produkció (díszlettervező: Marija Kalabić) kellékhasználatában reflektál a természet és ember kapcsolatára, a pusztítás, a birtoklási vágy tematikájára, valamint arra a kettősségre, ami humán és nonhumán között fennáll. Műanyagpalackok, hatalmas, hattyúalakú úszógumi, végtelen mennyiségű papír, pohár, zacskó és egyéb hulladék jelenik meg Mladenović színpadán; bár közhelyesen is hathatnának ezek a művészi értelemben könnyen leolvasható, hétköznapi szemetek, dramaturgiailag indokolt helyeken bukkannak fel, látványuk nem lesz színpadi értelemben haszontalan. Csak épp azt a fenségességet, magasztosságot rombolják szét, amit egyrészt a balettól, másrészt a hattyúkhoz társított fogalmainktól konvencionálisan megkövetelünk.

Mladenović egy kellőképpen önreflexív rendező ahhoz, hogy saját előadásában is szóvá tegye a kultuszrombolás gesztusát: több jelenetben is visszatér egyszerű kesztyűs báb- és árnyjáték formájában a fehér hattyú (Kocsárdi Levente) és a fekete hattyú (Kiss Attila), akik színpadi létezésük milyenségéről beszélgetnek. Utalnak egy rendezőre, aki ezt meg azt akar csinálni, ilyen meg olyan ötletei vannak, amelyek ezzel és ezzel a következménnyel járnak. Végtére azt neheztelik a hattyúkból megmaradt, egyszerű, csupán már jelzésszinten működő „hattyúk”, hogy a rendezői koncepció rovására mintegy elmúlik, kipusztul a színpadról a színházszerűség. Valóban, a szerb Kokan Mladenović nem a dobozszínházi, lélektani realizmusra alapozó produkióiról ismert, de színpadán helyet kap mindaz, ami teátrális.

Borbély B. Emília fekete hattyúkéntBorbély B. Emília fekete hattyúként


A Swan Lake Revisitedben is erős tömegjeleneteket látunk, extrém, párzással összekötött hattyúszerelmet, a fekete és a fehér nagymadár harcát; van hát szenvedély és pátosz, csak a néző nem tudja már komolyan venni azokat, mert ő is ki lett lökve megszokott dobozából, és szembesülnie kell azzal, hogy mégiscsak 2019-ben néz színházat, nem 1877-ben.

Temesváron jelenleg hatalmas, égető probléma a szemételvitel; a polgármesteri hivatal az előző hulladékszállító cég szerződésének lejárta után nem hosszabbította meg a munkaviszonyt, így tavaly augusztus óta jóformán nincs, aki elhordja a város szemetét. A közterületeken felgyülemlő szemét kezelésére voltak rögtönzött civil megmozdulások, de városszinten egyelőre nem született megoldás a fennálló helyzet orvosolására. Mladenović előadása tehát sokkal élőbb és közvetlenebb hatást válthat ki a temesvári nézőből, aki napi szinten találja szembe magát a mindenhonnan kicsorduló szemétáradattal. De a szemét szétszórása világbetegség, a műanyag meggondolatlan használata és a fölösleges, bürokratikus papírnyomtatás mellett. Úszunk a szemétben, amit mi magunk csinálunk és közben hattyúkról fantáziálgatunk – csöppet kínos fényben tűnik fel hirtelen a magasművészet katarzisára vágyó átlagpolgár.

A Swan Lake Revisited nem mentegetőzik álláspontja miatt, nem hibáztatja nézőjét, hanem a világ jelenlegi helyzetéről fest képet, ahol, ha jól megnézzük, a gyönyörű fehér hattyú nyaka köré lebomlani sehogy sem akaró műanyagzacskó csavarodik, és a káprázatos tó, amelyen ez a mesebeli madár úszkál, valószínűleg olajos és tele van ipari hulladékkal. Nincs mit romantikázni, a halat is, amit egy végtelenül felkavaró jelenethez hoznak be, meg fogják sütni.

Tóth Eszter Nikolett, Aszalos Géza és Tokai AndreaTóth Eszter Nikolett, Aszalos Géza és Tokai Andrea


Győző
, a ponty, úszkál szegény egy kicsi akváriumban, azaz fejét az üveghez nyomja, fogságában veszi a levegőt. Csakhogy épp egy választás kellős közepébe csöppen, és a hűséges öltönyösök, állampolgári jogukkal élve, szavaznak is, teszik egyre a fehér borítékokat bele a vízbe. A hal már alig látszik, a papír egyre gyűl, kellemetlen végignézni azt, ahogy azt a minimális vizét is elveszik tőle. De mit álszentkedem? Én is eszek halat, ahogy Mátyás Zsolt Imre macsós, patriarchális karaktere is, aki jó étvággyal fogyasztja el a választások után nézői megnyugtatásképp megmentett, majd citrommal kisütött halat.

Mátyás Zsolt Imre és Lőrincz RitaMátyás Zsolt Imre és Lőrincz Rita


A hattyúk csak akkor érdekelnek, ha épp szimbólumok, és a halat is csak akkor sajnálom, ha épp előttem múlik ki, gondolom magamban, és egyszerűbb időkről álmodom a radikális szelfizéssel összekötött vacsorajelenet alatt. A Swan Lake Revisited nem didaktikus előadás, etűdjei játékosak, prüdériától mentesek, olykor frenetikus humoruk van és egy-egy jelenet megengedi magának a tiszta szépséget is, mintegy kárpótolva azért a sok mocsokért, amivel gondolati szinten szembesített. Az eredeti történet relevanciájának kérdéséhez visszakanyarodva, az előadás végén három színpadi munkás felolvassa románul A hattyúk tavának szinopszisát; azt fogalmazom meg magamban, hogy ebben a formában a szöveg biztos nem nyert volna egy kortárs drámapályázaton.

A temesvári társulat színészeinek jelenléte nem sugároz felsőbbrendűséget, játékuk nem annyira frontális és zaklató, hogy agresszíven azonnali cselekvésre ösztönözzön. Inkább csak megmutatják, hogy mind egy csónakban evezünk, körülöttünk tavirózsa helyett féllitres pillepalackok. Jelzik azt is, Kokan Mladenović által összehangolva, hogy színészként bár képesek túllépni alkotói komfortzónájukon egy monumentális, varázslatos előadás létrehozásának érdekében, mintha mégis fontosabb lenne az ámulatba ejtő művészet helyett a valóság feltérképezése, a nosztalgia helyett a jelen megélése, és az álmodozás helyett legalább egy pár nyitott szem.

Nyitókép: Mátyás Zsolt Imre és Simó Emese. Fotó: Petru Cojocaru

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS