A TIFF versenyfilmjeiben (is) nehéz feltétel nélkül szeretni
G. L. 2019. június 06. 19:49, utolsó frissítés: 2019. június 08. 18:06Újabb adag versenyfilmet láttunk, és meglepően elégedettek vagyunk velük.
Systemsprenger/ System Crasher
Ha nem is hisszük azt, hogy Németországban kolbászból van a kerítés, de minimum azt gondolnánk, hogy a szociális ellátás terén azért rendben vannak a dolgok. Erre cáfol rá ez a film, amelynek középpontjában egy 9 éves kislány, Benni (Helena Zengel) van, akivel egyszerűen nem tud mit kezdeni a hagyományos gyerekgondozás. Intézetből intézetbe, az egyik nevelőszülőtől a másik nevelőszülőhöz kerül, mert egyszerűen sehol nem tud beilleszkedni. Látjuk, hogy mindent megtesznek a kislányért, de az anya feltétel nélküli szeretetét nem tudják pótolni, márpedig a kislány érzelmileg maga is sérült édesanyja nem szeretné a gyerekét, egyszerűen fél tőle és félti a másik két babáját az agresszív megnyilvánulásaitól, a hirtelen dühkitöréseitől, a dobhártyát lyukasztó sikolyától, amelyet a nézők is már az első pillanatban megtapasztalhatnak.
Talán az agresszív gyerekek terápiájára specializálódott Micha (Albrecht Schuch) lehet az utolsó remény Benni számára, aki megkaphatja vele a közös hangot, akinek sikerül enyhítenie a rendszerből való kitaszítottságán.
Az egész film kulcskérdése, hogy mennyire tud hiteles lenni a Bennit alakító Helena Zengel, szerencsére a rendező, Nora Fingscheidt beletette a szükséges munkát (több mint 150 kislányt hallgatott meg), és mondhatni, hogy tökéletes volt a szereplőválogatás. És az is érződik, hogy a rendező beletette azt a szükséges kutatómunkát (több mint 4 évig interjúzott) ahhoz, hogy ez a film kellően hiteles legyen, és tényleg működjön. Mert ez a film minket is próbára fog tenni, vergődni fogunk, mert hiába gondoljuk, hogy mi lehetne számára a megoldás, mert Benni ránk fog cáfolni a következő pillanatban. Ez a folyamatos feszültség pedig sakkban tartja a nézőt, nem enged egy pillanatra sem, mert nem tudhatjuk, hogy mikor fog ismét kitörni a düh. Erre erősít rá kameramozgás, amely követi Benni életének kríziseit, remeg, zilál, ha a kislánynak épp rohama van.
Ennek már nem lesz vetítése, ha nem nyer díjat.
Chelovek, kotoryy udivil vsekh/ The Man Who Surprised Everyone
Egor (Evgeniy Tsyganov) köztiszteletnek örvendő erdész egy isten háta mögötti szibériai faluban, ahová a civilizáció "vívmányai" még nem érkeztek meg, ahol talán még a kakas kukorékolására ébrednek reggel, ahol a saját maguk nevelte disznót vágják le és eszik, ahol szükséghelyzetben talán még a sámánok kuruzslásaiban is hiszek. Aztán egy napon kiderül, hogy Egor halálos beteg, az orvos nem ad neki többet két hónapnál. Olyan súlyos a helyzet, hogy még a kenőpénzt sem veszik el abban hitben éltetve családját, hogy van remény. Sőt, még az emlegetett sámán se biztatja gyógyulással, helyette megoszt egy orosz népmesei történetet arról, hogyan lehet álcázva megúszni a halált. Utolsó lehetőségként pedig Egor úgy dönt, hogy egy női ruhába bújik, nővé lesz, így próbál dacolni a betegséggel. Az akcióját pedig finoman szólva sem fogadják lelkesen, sem a családja, sem falubeliek.
Egy csendes drámát látunk, amelyben az utolsó pillanatig kétséges, hogy lesz-e eredménye a választott gyógymódnak, amelyben fokozatosan látjuk hogyan kockáztatja az egzisztenciáját, a gyerek és a családja életét is Egor az áhított gyógyulásért. Nincs kedvünk nevetni, mert egy ilyen emberi szenvedésen gonoszság nevetni.
Ugyanakkor a film egy népmesébe oltott kiállás a transvestita/transszexuális emberekért, ami az LMBT jogokat súlyosan korlátozó Oroszországban nem kis bátorságot jelent a rendező Alexey Chupovtól. Mert, ha elfogadjuk gyógymódként a férfi átöltözését, átlényegülését, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy egy férfi valóban más tud lenni azzal, hogy női ruhát vesz fel. Máskülönben hogyan lenne lehetséges a személy(iség)csere, hogyan állíthatnánk, hogy más ember áll előttünk, nem a rákos beteg Egor. Rafinált megoldás.
Erősíti az együttérzésünket, hogy bár erősen babonás, már-már mesei közösséget látunk, de karakterek és a szenvedésük folyamatosan visszaránt az orosz falusi hétköznapokba. És ez nem kis részben köszönhető az egészen remek Evgeniy Tsyganovnak és a feleségként emlékezeteset alakító Natalya Kudryashovanak.
Vetítik még: péntek, június 7., Győzelem mozi, 12:30
Hvítur, Hvítur Dagur/ A White, White Day
Ingimundur (Ingvar Sigurdsson) a lélegzetelállító szépségű izlandi tájba épít házat az unokájával. A felesége évekkel korábban meghalt autóbalesetben. Minden elképesztően nyugodtnak látszik, de sejtjük, hogy ez a tökéletesnek tűnő nyugodtság csak a felszín, Ingimundur nem tette még túl magát a felesége elvesztésén, egy titok emészti vele kapcsolatban, és mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy kiderítse. És ahogyan a kőlavina darabja megállíthatatlanul alázuhan, amikor az ex-rendőr félredobja az útról, úgy az ő konok kitartása, szinte már székelyes nyakassága, és a benne gyűlő feszültség is megállíthatatlan lesz.
Nagyon lassan indul a történet, mozdulatlan képeken percekig nézzük a tovatűnő évszakokat, ámulunk az izlandi táj megunhatatlan látványosságában, és követjük Ingimundur házának az épülését. Az őt mozgató titkot is nagyon lassan értjük meg, inkább csak érezzük, hogy hol kell tapogatózzunk. A néző is pontosan olyan sötétben tapogatózik, mint a főhős, és vele tökéletes összhangban haladunk a cél felé, hogy a végén egy percig se kételkedjünk benne.
Hlynur Palmason, akinek az első filmjét (Téli fivérek/Winter Brothers) a tavalyi TIFF-en rendezői különdíjjal tüntették ki, most is biztos kézzel dolgozik. Érezhető, hogy minden jelenetet gondosan átgondoltak, nincsen semmi fölöslegesen, még ha első pillanatban nem is értjük a jelentőségét.
Vetítik még: csütörtök, június 6., Győzelem mozi, 20:00