2019. november 21. csütörtökOlivér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Nagy, tágas terek esetleg a lelkünkben vannak.” Fischer Botonddal beszélgettünk

kérdezett: Kovács Bea 2019. június 22. 17:04, utolsó frissítés: 21:26

Legutóbbi prózakötete kapcsán a szerzőt kis terekről, szubkultúrákról, ürességről és lehetséges kivezető utakról kérdeztük.


Szerinted azok az emberek, akik kortárs irodalmat olvasnak, egy szubkultúrát képeznek?

Fischer Botond: Ez egy jó kérdés, de szerintem nem. Még nem. Lehet az lesz valamikor, de egyelőre ez egy disztópikus látomás, hogy a szépirodalmat olvasó emberek szubkultúrává váljanak. Az irodalomolvasásnak nagy problémái vannak, vagy az embereknek van problémája vele. Azt mondanám, hogy jelenleg a szakma olvas. De hangsúlyoznám, hogy nem az írott szóról vagy a formáról, a könyvről beszélek, hanem a szépirodalomról.


A szubkulturális zártság, amit a szövegekben éreztem, bevallom, kicsit át is ragadt rám, például a nihil, ami főleg a kötet második részében jelenik meg. Mennyire tud valakit behatárolni vagy megfullasztani egy szubkultúra? Hogy látod a szubkultúrában való létezést?

-Szerintem semmilyen különbség nincs a szubkultúrában való létezés és a kultúrában való létezés között. A szubkultúra a kultúrához képest csak valamiféle antropológiai konstrukcióban különbözik, abban, hogy nem mainstream, nem a hatalom határozza meg. A funkcionalitása, a működése ugyanaz, vagy nagyon hasonló. A szubkultúra is meg tud folytani vagy meg tud tartani, akár egy kultúra. Bár remélem, hogy a nihil és a kisvárosi fojtó hangulat ellenére a kötetben vannak kivezető utak, vagy egy-egy pont, ahol kivisz ebből a világból a szöveg.

Persze, találok belőle kiutakat. De valami magyarázat csak van arra, hogy ezek felé a terek felé fordultál. Ha egy picit kívülről nézed a saját szövegeidet, hogy látod, mi ez a vonzalom vagy érdeklődés a kis terek vagy zártabb terek iránt?


-Ennek életrajzi vonatkozása van. Ilyen helyeken szocializálódtam, egy kisvárosban, ami implikálja a kis tereket és a szűkösséget. Azt hiszem, közös tapasztalatunk, hogy nincsenek tereink. Ezt Kolozsváron látjuk a leginkább, ahol igen drága a tér; lakásokra gondolok, de kocsmákra is, ahol a tér drágasága miatt drága az ital. Általános tapasztalat, hogy visszaszorulunk a kis terekre, főleg urbánus környezetben. A nagy, tágas terek esetleg a lelkünkben vannak, meditáció közben, vagy a tévében, a National Geographic-on. Azt hiszem, nem lett volna autentikus, ha nem kicsi terekről írok.



A kötetben rövid szövegek vannak, a kötetegész megcsináltsága pedig szét van darabolva, amitől életszerű lesz. Hogy adta magát a forma?

Mióta versek írok, azóta rövidprózát is. Ez nem kötetnek indult, hanem rövidprózák születettek. Egy idő után kigyűlt egy nagyobb mennyiség, és a szövegek kirajzoltak egy olyan világot, amiről azt mondtam, hogy ezt jó lenne megcsinálni könyvnek. Hálistennek partnert is találtam hozzá az Erdélyi Híradó Kiadónál, és csak azután kezdtem el kötetben gondolkodni. Akkor már megpróbáltam valamiféle koherenciát megtalálni a szövegekben. Azt láttam, hogy nem akarok se regényt, se kisregényt írni, mert nagyon erőltetett lett volna. A szövegek ebben a könyvben egy adott életből, egy adott világból azt mutatják meg, amit érdemes talán, de ennél több nem.

A kötet összeállításánál is arra játszottunk rá (Gáll Attilával, a kötet szerkesztőjével - szerk. megj.), hogy ezekből a palimpszesztekből, és ne a történetekből, karakterekből, ne a szövegek fókuszából épüljön ki a kötet íve, hanem szélső, apró, talán irreleváns részletek kössék össze az egészet. Az is benne van ebben a struktúrában, hogy ez nem feltétlenül egy elejétől a végéig olvasandó könyv. Itt rövid szövegek vannak, amelyeket akármilyen sorrendben lehet olvasni, mert ugyanazt fogják kirakni.

A Tavasz lesz, Corina című kötet borítóját Szentes Zágon tervezte.A Tavasz lesz, Corina című kötet borítóját Szentes Zágon tervezte.

Szeretnék hinni abban, hogy meg lehet találni az olvasási stratégiát, ami nem fáraszt le. Ez a könyv nem fog elkényeztetni, nem lesz a barátod, nem lesz tőle jobb kedved, viszont lehet, hogy tud úgy működni, mint egy izgalmas zenei album. És most nem a popzenére gondolok, hanem például a Nine Inch Nails egyik albumára, ami levisz a mélybe, de zeneileg úgy van megcsinálva, hogy bár nem kellemes, de sokat tud nyújtani. A zeneobszesszióm nem véletlenül van benne a könyvben. Úgy gondoltam a kötetre, mint egy zenei albumra, aminek van egy A meg egy B oldala, van egy első meg egy második lemeze, amin vannak dalok-szövegek, amiket meg lehet hallgatni, el lehet olvasni, egyszerre egyet; be lehet vele gubózni az ágyba és akár úgy is végig lehet rajta menni, de nem biztos, hogy az pihenés lesz.

A világ kapcsán, amit megelevenítesz, többször utalás történik az internetre. Tudom értékelni azokat a szerzőket, akik nem tesznek úgy, mintha legtöbben nem az internetben élnénk. Hogy látod az olvasót, az olvasódat, gondolsz-e rá?

-A generációmból származó művészek sokszor nem tudnak mit kezdeni ezzel a hatalmas pardigmaváltással, amit az internet jelent. Pedig azt hiszem, hogy ennél nagyobb társadalmi, technológiai változás, az emberi gondolkodásban, a pszichológiában ennyire mélyen ható változás nem volt. Az ipari forradalom szinte semmi az internet mellett. Az én kötetemben nem csak olyan szövegek vannak, amelyek a kortárs időben vagy egy reális univerzumban játszódnak. Vannak olyanok is, amelyek a történelmi múltban vagy egy párhuzamos valóságban történnek meg.

Igyekszem olyan struktúrájú szövegeket írni, és ez posztmodern szövegek olvasójaként tetszett meg, hogy a szövegen belül különböző rétegekhez lehessen kapcsolódni. Van a történet, van a nyelvi réteg, vagyis az anyagisághoz való kapcsolat, a referencialitás, vagyis utalásrendszerek. Olvasóként bizonyos referenciákat elkapsz és felfedezel, bizonyosak pedig elmennek melletted, mert nincs meg a közös alap. Azt nem gondolom, hogy valaki utána fog nézni ezeknek, mert nem hinném, hogy a mai világban vannak olyan olvasók, akik filológus módjára elkezdenek kutatni utalások nyomán. Nem profilálok magamnak olvasót, ez biztos. Van a szövegnek egy minimuma, amitől olvasható, amit megpróbálok tartani, de ezen túl foglalmam sincs, hogy milyen olvasóim vannak, vagy hogy hogy kéne ők olvassák a könyvet.

Ha valakinek van egy ilyen igénye vagy perverziója, hogy szépirodalmi szöveget olvas, akkor már valószínűleg tud kapcsolódni, és ehhez a popkulturális referenciák hozzá tudnak segíteni. Mert nagy esélye van, hogy ha egy ember olvas, de nem szakmaként foglalkozik írással-olvasással, akkor egyéb szubkultúrából jön.

A könyvben a nyelviség nagyon fontos volt, nem tudom, hogy olvasóként ez jön át. De minden szövegnek megvan a saját, vagy több saját nyelve, amelyet megpróbáltam minél következetesebben végigvinni, és nagy hansgúlyt fektetni arra, hogy a nyelviség egy anyagi, kézzel tapintható összetevője legyen a szövegnek. Megpróbáltam nagyon szélsőséges nyelvi rétegekkel vagy nyelvi attitűdökkel is dolgozni.

Lehet-e azt mondani a kötetedről, hogy ez egy erdélyi könyv?

-Maximum azért, mert az Erdélyi Híradó Kiadónál jelent meg és mert Kolozsváron élek, de kulturálisan se Nagykároly, se a Partium nem része Erdélynek. Romániai magyar könyvnek lehet mondani inkább. De még erről sem hiszem, hogy pontos címke lenne, mert ez a kisváros lehetne Salgótarja, vagy egy ukrajnai vagy bulgáriai kisváros is; nem hiszem, hogy lényegi különbségek vannak. És ezzel meg is válaszolom azt, hogy univerzális vagy nem univerzális élethelyzet: azt hiszem, hogy ez egy univerzális élethelyzet, csak aki nem látja, annak lehet egzotikum. A szövegek csak egy része az, ami egy Nagykároly-típusú kisvárosban játszódik, a többi alternatív valóságokban, rurális környezetben vagy akár Berlinben.



Milyen viszonyod van a terekkel, a városokkal?

-Fontosak. Én nehezen exteriorizálok: nehezen írok, nehezen kezdek el funkcionálni terekben. Nem vagyok egy könnyen alkalmazkodó fajta, tehát munka van a terek birtokba vételével. Ezt tudatosan kellett megtanuljam. Tehát lehet, hogy a terek nekem picit ezért hangsúlyosabbak, mert lehet egyeseknek nem kell a tudatukig felhozni azt a stratégiát, amivel birtokba tudják venni a tereket. A kulturális tér szempontjából is egy kicsit hasonló a helyzet, mert a frusztrációknak, amelyek rurális, kisvárosi terekben érnek, kulturális gyökereik vannak, és erre igyekszem is folyamatosan reflektálni a könyvben.

Egy urbánus környezetben otthonossá tudja tenni a kulturális tér a létezést – Kolozsvár esetében például. Itt olyan közösségek, emberi kapcsolatok és emberek vannak, akikkel közös törzsbe tudsz tartozni, vagy legalábbis összekötnek dolgok. Olyan kulturális élet van, ami feltölti a teret, és ez az urbanitásnak talán az egyetlen igazi hozadéka. Kulturális tér mindenhol van, de teljesen más. Az egy másik kérdés, hogy a szétforgácsolódott népi kultúrában mi tölti ki ezeket a kulturális vákuumokat. Ezt nagyon szomorú látni. Ilyen szempontból Kolozsváron élni hatalmas kiváltság.

Az egyik szereplőd mondja, hogy be akarja tölteni az ürességet, bármivel, csak legyen betöltve...

-Ez a depresszió üressége. Nem véletlen az, hogy a depresszió jelenleg egy népbetegség, és a motiválatlanságról, az ürességről, a belső vákuumról szól, ami egészen biztosan összefügg a fogyasztói társadalommal, ami táplálja az ürességérzetet. Az az üresség, amiről Jázmin beszél, sokkal inkább egy egzisztenciális vagy spirituális üresség, és meggyőződésem, hogy az nem a külső dolgoktól függ. Külső dolgokkal próbáljuk feltölteni, de nem innen vannak az okok. Szerintem erre is kitér a könyv: hogy kétségbeesetten próbáljuk drogokkal, szexszel, történetekkel kitölteni ezt az örvényt, ezt a fekete lyukat, ami bennünk van és mindent elnyel.

Mi a helyzet a könyvbéli gyerekekekkel?

Én nem hiszek a gyermeki ártatlanságban. Erre Žižek hívja fel a figyelmet Freud nyomán, hogy a fene tudja, hogy alakult ki kortárs konszenzusként a gyermeki ártatlanság. A gyermeki szexualitás továbbra is tabutéma, mintha nem is létezne. Vagy a gyermeki gonoszság, amivel nap mint nap találkozunk, a gyermeki önző gonoszság, amit átszocializálni társadalmi feladatunk. Abban sem hiszek, hogy van olyan, hogy felnőttség, mert szinte biztos vagyok, hogy nem tudunk felnőni olyan szempontból, hogy ne legyen szükségünk egy másik emberre, aki nagyjából ugyanazt a funkciót tölti be, amit a szüleink töltötték be gyerekkorunkban. És ilyen szempontból a szülőség mint társadalmi feladat vagy státusz teljesen esetleges.

A gyermekszereplők is valahogy így jelennek meg a könyvben: nincs óriási különbség gyermek és felnőtt között, még elbeszélés szintjén sem.

Inkább az a különbség, hogy egy gyermek minél kisebb, annál kevésbé vannak rajta a társadalmi rárakódások, a szociális kondicionálások. Paradox módon egy gyermek bölcsebben tud nézni dolgokat, és inkább ez van benne a gyermekszereplőkbe és –elbeszélőkbe. Másrészt, és ez is időszerű társadalmi konszenzus, a gyermeknek nincs olyan felelőssége. Ő még tud úgy beszélni, talán, hogy nekem ehhez semmi közöm. Mi már nem tudunk így beszélni, mert nyakig benne vagyunk abban, amit az emberiség csinált.

Mintha a szövegekben lenne egyfajta gyökérkeresés, akár térbeli, akár kulturális, akár személyes szinten.

- Inkább a gyökerektől való megszabadulás ez a könyv, pontosabban számot vetni a gyökerekkel, mert azoktól nem tudsz megszabadulni, csak a talajtól. Az önátültetés munkája talán, de ezek nagyon személyes szintek, és nem biztos, hogy a szöveget befolyásolják. Mintha csak úgy tudtam volna megszabadulni ezeknek a toxicitásától, hogy leírtam, hogy mi van, hogy meg tudtam nézni őket az egyszerű megnézésen túl is. A svábság, a magyarság vagy bármilyen identitásszegmens és az ehhez kapcsolódó konnotációk is rám vannak róva, nem én választottam őket. Egy idő után megjelenik egy antropológiai nézőpont, amikor meg tudod nézni a saját szubjektív szempontjaidon kívül is azt, ami van, és el tudsz távolodni annyira, hogy azt mondd: ez én vagyok egy csomó mindenben, de nem határoz meg igaziból semennyire. Remélem meg tudtam ezt úgy csinálni, hogy esztétikailag vagy antropológiailag is érdekessé váljon.

Hogy látod a helyi multikulturalitást?

-Ez a közeg, ahol a szövegek játszódnak vagy ahonnan jönnek, egy reális, valós, rurális multikulturalitás, aminek nem sok köze van ahhoz a multikulturalitáshoz, amit forgalmazunk, vagy amit eszményként elénk tesznek. Itt románok, magyarok, svábok, cigányok, zsidók, ruszinok élnek, és ez fontos a könyv szempontjából, mert egy csomó kulturális vonatkozás van felmutatva. Ez egy organikus, rurális multikulturalitás. És ez tipikus Erdélyre vagy a Partium bizonyos részeire, a Kárpát-medencére általában. Az viszont az erdélyi magyar közösségre nagyon jellemző, hogy párhuzamosan élünk a mi kis burkunkban; azt hisszük Kolozsváron, magyar értelmiségiek, hogy nem, pedig alig mozdulunk ki. Most az utóbbi tíz évben az alternatív közegben vannak átjárások. De falun ezt [a párhuzamos létezést] nem tudod megcsinálni, túl kicsi a tér. Vannak konfliktusok, de nem elsősorban a románok és a magyarok között. Amit én felvillantottam a könyvben, az a cigány közösség, illetve a sváb közösség nagyon durva, erőszakos asszimilációja a magyar katolikusok által.

Szerinted miért nem tudnak kimozdulni a karaktereid a boldogtalanságukból?

-Mert depressziósak és különböző neurózisaik vannak. Mark Fisher mondta ki először, hogy a neurózisaink nem endogének, ahogy azt az orvosok mondják, azaz nem az az oka a depressziónak, hogy a szerotoninszinted le van csökkenve, hanem a társadalmi helyzet. Az organikussággal szemben áll az, ahogy élünk, ez pedig neurózisok kialakulásához vezet, ami a motiválatlansághoz, majd ilyen típusú szenvedésekhez vezet. Megoldás talán a forradalom lehet. Nem véres forradalomra gondolok; külön kérdés, hogy az agressziónak van-e létjogosultsága, akár a forradalom kontextusában. De ha egy kicsit tágabban értelmezzük a forradalmat, vagyis radikális, hirtelen történő társadalmi változásként, akkor azt hiszem, hogy vagy forradalmat csinálunk, vagy végignézzük egy sör mellett az apokalipszist. Ha megnézzük a személyes neurózisokat, a klímaváltozást, a környezetszennyezés mértékét, az emberiség méretét, akkor ki lehet mondani azt, hogy ilyen nagy szarban meg nem voltunk. És lehet az okos emberek húzogatják a vállukat, hogy Szent Istvánék is várták már a világvégét, de ők nem voltak közel nyolcmilliárdan a Földön.


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS