2019. július 21. vasárnapDániel
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Szinesztézikus világba csöppentünk a halláskárosultak inkluzív színházi előadásán

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. június 28. 15:36, utolsó frissítés: 15:46

Akik a hangokról csak álmodnak, de nagyon színesen.


A nagyszebeni Gong Színház olyan előadással szerepelt Kolozsváron, amely a halláskárosultak izolált világába nyújtott bepillantást. A Hangokról álmodni c. produkciót Tranzit Házbanláthattuk a Tranzíciók negyedik előadásaként.

Az előadás után úgy éreztem, hogy a tíz, szorosan kapcsolódó jelenetből felépülő, a halláskárosultak hangokról-hangzásokról, zajokról szóló álma csak ürügy. A darab alkotói ennél többet és nehezebb feladatot vállaltak: különböző médiumokon, disszonáns érzékeléseken, tér-hang-fény hatásokon keresztül diszkréten beemelni a közönséget egy speciális érzékelési helyzetbe. Sőt, a darab folyamatosa reflektál arra, hogy a hallásproblémások helyzete nem csupán egy különös érzéki-auditív adottság, hanem egy egzisztenciális hangoltság is, amely egy társadalmi peremhelyzetbe ágyazódik.

A részleges társadalmi kizártságot a színpad négyszögletes, minden oldalról falakkal leválasztott tere jelezte, hiszen a halláskárosult gyerekek többnyire a nyilvánosságtól elkülönített intézményekben élnek, tanulnak. Az egyetlen nyitás a közönség felé történik, egy puha áttetsző fallal. A pókhálószerű, transzparens finomsága viszont egyfajta lelki, netán egzisztenciális befele fordulást is érzékeltetett, mintha a hangok hiánya valamiféle introvertáltságot jelentene. A színpad ilyenné formálása ezen túlmenően egy határt is felmutatott az éber, komoly, felnőtt realitás, illetve a színes, játékos gyermeki-művészi álomvilág között.

A jelenetek szoros egymásutánja egy lendületes folyamatosságot biztosított a 40 perces darabnak, amely hangulatban, történetmesélésben mégis laza, töredezett, szakadozott: de hiszen ez egy álom. Ez a varázslatos, elemelt világ Ted Hughes verseiből és Lavinia Braniște gyerekprózái segítségével van megalkotva. A linearitást csak a karakterek biztosítják.


Emanuel Furdui és Raluca Maria Șerbu, a 2. számú szebeni Inkluzív Nevelési Központ tizenéves diákjai, önmagukat viszik színre, azaz a kettejüké az összekeveredett álom, bár egy-egy jelenet erejéig különválik.

Raluca, aki egyáltalán nem tud beszélni, kizárólag a jelnyelv segítségével kommunikál, egy kékes dermesztő világban találja magát. A nyitójelenetben számára nesztelen hóhullás közepette keres egy kunyhót („Milyen betűvel, jellel lehet elmondani a hóropogás hangját?”), majd a végén az Északi-sarkon találja magát, amelyre ráborul a csillagos ég, és fagylaltból vannak a hegyek („Szeretjük itt, mert csend van.”). Ezt a fagyott egyedüllétet a Kék varjú (Nicoleta Lefter) elképzelt károgása töri meg, és oldja társas magánnyá. („Mikor a varjú kitátja a csőrét, én lehunyom a szemem, és elképzelem mit mond.”)

Emanuel világa ellenben vidám, játékos, csupa meleg színekkel: sárga, narancs, piros. Az ő vissza-vissza térő társa egy hatalmas, világoskék Maci (Claudiu Urse), amelyik dj, bohóc, óriás, színész, zenekomponáló, játszótárs. Ők ketten úgy zenélnek, hogy a csilivili, sokszínűen villogó magnótáska, illetve a rájuk vetülő „diszkófényes” videomontázs (Paul Mureşan munkája) egy széles spektrumú, szinesztézikus érzéki világot teremt, ahol a fény és a hang összefonódik, egybeolvad. Persze, az is megtörténik, hogy a fény és a hang között a szinkron elcsúszik, megtörik.

Fotók: Claudiu Lorand Maxim, Tranzit Ház, Fotók: Claudiu Lorand Maxim, Tranzit Ház,


Számos ilyen törés, szakadás van a történetmesélések, versmondások, párbeszédek során is, ahol az elhangzó szavak és a jelelés szinkronja elcsúszik: Emanuel és Raluca szinte végig csak jellel, a Kék varjú és a Maci csak beszél, Claudia Stühler pedig jelel is, beszél is, ami szokatlan egy pantomimest megidéző színjátékostól. Sokoldalú, ám megtört beszédhelyzetek, érzelmi állapotok sorozata ez az álom.

Ám ezen túlmenően is számos helyen jelzéssel találkozhattunk arra, hogy ebben a világban a kommunikáció mennyivel sérülékenyebb, például mikor Raluca kitalál egy jelet, amellyel a varjú „kárr” „szavát” tudja mutatni, de csak nagyon nagy nehézségen keresztül, kétségbeesett igyekezettel tudja ezt másnak is továbbadni. Vagy amikor Emanuel tengerparti jelenetében feltevődik a kérdés, hogy vajon milyen hangja van annak, amikor a szél meglebegteti a felmelegedett hajat? És ezt hogy, milyen médiumon lehetne kommunikálni?

Nicoleta Lefter nem csak a Kék varjú szerepét játszotta, hanem a darab ötletgazdája, a koncepció kidolgozója és rendezője is, nagyon tudatosan oldja, feszegeti a közölhetőség, hallgatóság, érzékelhetőség határait. Bevallása szerint az ötlet benne Oliver Sacks: Hangokat látni című könyvének olvasása közben merült fel, amikor „egy olyan világ tárult fel előtte, amelyről semmit sem tudott addig.”



Ezért más előadásokhoz képest fokozottabb a vizuális és auditív elemek használata: gyakorlatilag az elejétől a végéig animáció van a színpadra vetítve, ami a már említett kék-sárgás színeket keverve-kavarva egy nagyon tarka, színes, dinamikusan változékony atmoszférát teremt. Ehhez még hozzájárul az indusztriális és organikus zajokból, zenetörmelékekből, ambient darabokból, hangeffektusokból formált akusztikus világ is.

Ez a hangulati légkör nagyon jól közvetíti a gazdag lírai érzés és élményvilágot, de ezen túlmenően fel tud erősíteni szimbolikus-metaforikus elemeket (kunyhó, madár, erdő, síkság, sziréna, fulladás, torzulás), amelyek mélyebb, poétikusabb aspektust és drámaiságot kölcsönöznek a darabnak.

Érzékenyen kezeli az előadás a gyerekség témáját is, hiszen mintha a Kék varjúban valami hiányzó anya-szerep is fel-felbukkanna (a madár csak animációként és hangként van jelen), amikor a tizenéves lány magányát oldja, beszélget, „lelkizik” vele, illetve a Maciban felsejlik egy apa figura is, amint utalások történnek arra, hogy Emanuelt neveli, okítja egy közös versszavalás alkalmával.

Bár a színészek végig a közönség felé fordulnak, mégsem születik meg egy közvetlen kapcsolat. Ezért erőteljesen hat, amikor az utolsó jelenetben Raluca kijön a színpad zárt teréből, és a közönség előtt állva „mondja” el az Északi-sarki álomrészt, ahol direktben reflektál a halló és nem halló emberek társadalmi problémáira is. Ugyanis a süvítő jeges szélben / a csendben megnyugszik: „Itt nem zavar, hogy nem értjük, amit az emberek beszélnek.” Ám a jelenet mégsem válik túlzottan élessé, mert azt is megkérdezi a közönségtől, hogy „Neked mi az álmommadarad?” A kérdés kétszer elhangzik, utána kétszer elmutatja a csendben.



Ebből az álomból „ébredezve” jutott eszembe, hogy milyen jó lett volna, ha halláskárosultak is megnézték volna ezt az előadást. Mert Romániában a halláskárosult embereknek gyakorlatilag nem szólnak a színházak, de ez a darab igen. Úgy lett volna csak igazán inkluzív, határokat feszegető előadás.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS