2019. aug. 22. csütörtökMenyhért
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Fiatal felnőttek drámája: az apáczais Rómeó és Júlián jártunk

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. július 17. 11:33, utolsó frissítés: 11:37

Miután megnéztem, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nemcsak a darabról érdemes beszélni, hanem arról is, hogy a nyilvánosság hogyan viszonyul hozzá.


Eddig az apáczaisok produkcióit csak a sajtón keresztül követtem, ám a mostani darab előkészítésének, kidolgozásának, beharangozásának hírei meggyőztek, hogy érdemes elmenni, megnézni, meghallgatni. Miután vasárnap megnéztem a darabot, az is nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nemcsak a darabról érdemes beszélni, hanem arról is, hogy a nyilvánosság hogyan viszonyul hozzá.

Közismert, hogy Gérard Presgurvic legnépszerűbb műve nem egy könnyű darab, ezzel az előadás rendezője Lovassy Cseh Tamás is tisztában volt: „Az eddigi talán legkomolyabb és legnehezebb vállalás előtt állunk”- mondta a beharangozóban.

A musical anyaga zeneileg elég nehéz, a játék komplex színészi kvalitásokat követel meg, mindeközben végig erőteljesen lendületes, mozgalmas a darab, teletűzdelve bonyolult koreográfiai elemekkel. A tétet és a kihívást emeli, hogy azért ez egy emblematikus Shakespeare-tragédia feldolgozása: hemzsegnek benne az egzisztenciális, végsőkig kiélezett határhelyzetek: sors, gyilkosság, jog, szentség, morál, identitás, szabadság, igazság és persze a szerelem, barátság stb. És bár az eredeti francia musical sanzonosabb, könnyedebb műfaja ezeket kissé oldja, a magyar változat ráerősít az alapvető drámai helyzetekre.

Ebből a szempontból a mű biztosan hatványozottabb kihívás volt az apáczaisok számára, mint a Dzsungel könyve vagy a Mozart!, erre a rendező és a darab zenei vezetője, Szabadi Ildikó, a Szabadságnak adott interjújában is kitér. Azt is fontos mérlegelni, hogy ez a vállalás külsős számára elképzelhetetlenül sok munkát és foglalkozást, időt és energiát követelt meg a produkció minden résztvevőjétől.


A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az apáczais-musicaleket a közönség eddig ünnepelve fogadta (pl. itt és itt), aminek következtében 2014-től mostanig a népszerűségükkel együtt nőtt az elvárás is. Ebből fakadóan lassan ideje lenne komolyan venni ígéretüket, miszerint a produkcióik túllépnek a diákszínjátszás keretein, és műveik színházszakmai mércével is értékelhetőek, megítélhetőek.



Jó kérdés, hogy a nyilvánosság által ünnepelt „szuperprodukció” szakmailag mennyire tekinthető sikeresnek?

Persze színházi berkekben laikus vagyok, ezért eszembe sem jut szakmailag hozzászólni a Rómeó és Júliához, bár néhány szempont egyszerű nézőként is feltűnt, amelyeket érdemesnek tartok megemlíteni.

Például, hogy ez a változata a műnek sokkal nyersebb, darabosabb, mint akár a francia, akár a magyar verzió. Nyoma sincs benne annak a folyékonyságnak, gördülékenységnek, érzelmi kidolgozottságnak, amely a francia darab egyik markáns jellegzetessége; de ugyanúgy hiányzik belőle a 2004-es magyar verzió jól kimért, sikamlós pikantériája, és szakavatott, végig profin kézben tartott egységessége, egyensúlyban tartottsága és kifogástalan szakmaisága.

Ám véleményem szerint a darab nyersebb, vadabb kivitelezése nem hiba, hanem épp ellenkezőleg: az egyik legnagyobb erénye. Hiszen így hitelesebb a műben előtérbe kerülő problémák, feloldatlan feszültségek, visszavonhatatlan értékvesztességek bemutatása. Vagy inkább ilyen maga Verona, ami egy „furcsa, vad város”, egy „őrült világ”, amihez jobban passzol egy kissé kapkodó, nyugtalan, kaotikus előadásmód. Illetve a kevésbé kidolgozott, megformált, töredező színészi játékok – amellett, hogy közelebb állnak életkorban és élettapszatalatban a karakterekhez – hitelesebbek az olyan helyzetekben, ahol az elszabadult bulik mellett emberek halnak meg, bolondulnak meg, életek esnek szét.

A jelmezek – Gábor Zsófia munkái – nagyon sikerültek, egyszerre idézik a mai trendeket, a lázas vadságot, a trendi lazaságot, és utalnak az itáliai reneszánsz kifinomult, ám durva világra, belecsempészve valamit a Shakespeare-i kor jellegzetességeiből is. A jelmezek és a díszlet ezen túl mintha rátapintana a színház-szerelem-érzékiség szubverzív, vagy szubkulturális kapcsolatára is.

Így ez az első Rómeó és Júlia darab, amelyben számomra valóban hihető volt, hogy Júlia (Szász Gabriella játékában) egy fiatal, ártatlan, naiv lány, aki őszintén szerelmes, teli ébredező szexuális vággyal, akit végül a halálba sodornak a szenvedélyeknek, a félreértések, és a társadalmi erőknek (szülők, társadalmi státusz) való kiszolgáltatottság. Ebből a szempontból a színészi játék, a jelmez, a karakter nagyon egységes és következetes.

A legelevenebb színpadi jelenléte Ferencz Ádámnak (Benvolio) volt, főként az első felvonásban. Több jelenetbe mintha ő vitt volna egy olyan elemi erőt, elevenséget, dinamikát, amely a többi társát is magával ragadta, működésbe lendítette. Nézőként az az érzésem volt, hogy leginkább ő tudott elvonatkoztatni a közönség figyelmétől és színészi értelemben játszani.

A vasárnapi előadás legsikerültebb jelenetének-dalának a „Jogod nem volt”at találtam, amikor Rómeót (Filep Gergő Zsombor) a két barátja, Benvolio és Mercutio (Gergely Tamás) a kórussal együtt számon kéri, hogy veszélybe sodorta a Montague családot. Pedig ez az egyik legnehezebb rész, mert zeneileg, koreográfiailag és színészileg is sok mindent össze kellett hangolni. Igazi csapatmunkáról és tényleges egymásra figyelésről tanúskodik a jelenet, amely annyira erős volt, hogy a közönség a hatása alatt szinte elfelejtette megtapsolni. A nehéz jelenetek közül még nagyon működött Mercutio haldoklása, ahol Gergely Tamás teljesen elemében volt.

 Gergely Tamás (Mercutio), Filep Gergő Zsombor (Rómeó), Ferencz Ádám (Benvolio) Gergely Tamás (Mercutio), Filep Gergő Zsombor (Rómeó), Ferencz Ádám (Benvolio)


A Lőrinc barátot alakító Sárosi Áron játéka is hiteles volt, jól alakította a kimért, lassú, érdeklődő, ájtatos, szerény szerepet, az előadás során nála figyelhettem meg valami jellemfejlődést, ugyanis leginkább ő alakult: a mértéktartó, a Város „őrületétől” távol maradó pap a végén teljesen involválódik, ami miatt végül összeomlik a hite, és ebbe alighanem beleőrül.

A legszebb és leghatásosabb jelenet – számomra az előadás csúcspontja – a Dadus (Friederi Evelyne, jó hang, szép ének, nagyszerű játék) és Lőrinc barát duója volt, amelybe becsatlakozott a kórus is: az „Oh, magas ég!” c. dalról van szó. Amikor a nagyon ígéretesen induló duó kezd elbizonytalanodni, belép a kórus, átveszi a helyzet irányítását, és nagyszerű, csengő hanggal teljesen betölti a teret. Majd a színpadról bevonulnak a közönség közé, ami jó döntés, hiszen még inkább felerősítette a számonkérés és a fohász között lavírozó dalt.

Szabó Márk (Verona hercege)Szabó Márk (Verona hercege)


Ha az előadás célja az volt, hogy szórakoztasson, és hasson a nézőre, akkor mindenképpen sikeresnek tekinthetjük.

Nem volt mindenkinek egyformán jó hangja, megfelelő hangszíne, felkészültsége, „edzettsége”. Megtörtént, hogy az ének elnyomta a szöveg érthetőségét, mint ahogy az is megesett, hogy a szöveg artikuláltságát az ének sínylette meg. Az viszont egyértelmű, hogy nagyon sokat dolgoztak az előadáson, ezért az is előfordult, hogy zeneileg nehéz részeket teljesen szabadon, játékosan vették a szólisták, hiszen arra nagyon felkészültek – közben egyszerűbb, könnyed részeken hirtelen elcsuklott a hangjuk, vagy nem tudták a hangerőt vagy a hangmagasságot helyesen bemérni. Ugyanez érvényes a színészi játékra és a megkoreografált (Jakab Melinda munkája) részekre is: a nehezebb feladatokkal sokszor ott is hatékonyabban megbirkóztak, mint egy egyszerűbbekkel.

Összességében az előadás akkor is nagy teljesítmény, ha szigorú szakmai szempontok mentén nem egyértelmű, hogy egy sikeresen megvalósított „szuper”-produkcióról van-e szó. Természetesen azt sem gondolom, hogy valamiféle erőteljes szakmai kritikával darabokra kellene szedni az előadást. De azt igen, hogy éppen a munkájukkal szembeni tisztelet miatt jó lenne felhagyni azzal az attitűddel, hogy de hiszen az alkotók diákok, gyerekek, ergo nagyon ügyesek, csodálatosak, és cukin szuperek..

Hiszen maga a darab is reflektál arra, hogy a mindenkori fiatal felnőtteket jó lenne komolyan venni, tisztelni a gondolataikat, érzéseiket, odafigyelni rájuk – mert ennek következményei vannak. Ha ők alkotnak egy darabot, akkor nem kellene feltétlenül hasra esnünk tőle, ezzel hazudva nekik, ahogy nyilván az sem lenne helyénvaló, ha kritikailag megsemmisítően nyilatkoznánk a munkájukról. (Erdélyben, attól tartok, ettől egyébként nem kell félni.)

Friederi Evelyne (Dajka) és Sárosi Áron (Lőrinc barát)Friederi Evelyne (Dajka) és Sárosi Áron (Lőrinc barát)


Menjünk el, nézzük meg a darabot (a következő előadás augusztus 19-én lesz), őszintén és nyíltan értékeljük azt a munkát, időt, energiát, amit rászántak erre. Tiszteljük meg azzal őket, hogy olyan komolyan vesszük őket, amilyen komolyan veszik ők a saját előadásukat. Sokat tanulhatunk tőlük.

Fotók: Pusztán Viola, apaczaimusical@ FB

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS