2019. november 14. csütörtökAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Mi a populizmus? Erről is vitatkoztak a filozófus táborban

Szilágyi Botond 2019. július 23. 14:52, utolsó frissítés: 15:07

Populizmus, pedagógia, a digitális technológia problémái és esti filmnézés. A filozófia luxus – így Pierre Hadot. Igaza van.


Gondolatébresztő szövegek, jó beszélgetések és provokatív filmek, amiken még mindig rágódok – ez luxus. És ahogy az minden évben lenni szokott, összegyűlünk mi, prekárius luxuscikk-élvezők, hogy megvitassuk a világ dolgait.

Számomra a tábor fénypontjai a szövegolvasó szemináriumok voltak; elvégre a filozófia gyökerei ide nyúlnak vissza, a beszélgetéshez, az együtt-gondolkodáshoz. Noha ebben az évben új programpontként szerepeltek a debate-programok, aminek részeként a parlamenti disputában próbálhatták ki magukat a résztvevők. Mivel azonban a formális vita kultúrája általában hiányzik nálunk, többünknek az volt az érzése, hogy bár a modell érdekes, nem mutatkozott (vagy mutatkozhatott meg) a maga érdemében.

"a filozófia gyökerei ide nyúlnak vissza, a beszélgetéshez, az együtt-gondolkodáshoz" Fotók: a szerző felvételei


Az első szövegolvasó szeminárium alkalmával a Kellék filozófiai folyóirat populizmusról szóló lapszámáról beszélgethettek a résztvevők. A felvezetőt a lap szerkesztője, Bakcsi Botond és Molnár Péter tartották, az általuk fordított szövegek alapján. Bakcsi Botond elmondta, hogy bár a közbeszédben a populizmus opportunizmust vagy demagógiát jelent, a lapszámban olyan elméleti szövegeket olvashatunk, amelyek azt sugallják, hogy valójában többféle populizmus létezik.

Molnár Péter szerint a szerzők egy állásponton vannak abban a tekintetben, hogy a populizmus a modern társadalmak demokratikus pillérét hangsúlyozza, kulcsfontosságú szerepet játszik e diskurzusban a népszuverenitásra való hivatkozás, és elveti a modern államok liberális pilléreit (például intézményeket, pluralizmust). Ugyanakkor mindkét szerző szerint jellemző a populizmusra a népi akaratnak hangot adó vezér központi szerepe.

Canovan Bízz a népben! című szövegére térve elmondta, hogy ebben a szerző azt kísérli meg bebizonyítani, hogy a populizmus a demokrácia velejárója. Magának a populista diskurzusnak néhány fő vonását is meghatározta, mondván, hogy ez: (1) anti-establishment, vagyis elitellenes, (2) a népre hivatkozik ilyen vagy olyan módon, (3) leleplezi a háttérhatalmat, (4) új világot ígér és (5) célja, hogy minél több embert vonjon be. Canovan különbséget tesz a demokrácia két arca között: a megváltó és a pragmatikus arc között. Előbbi szerint a demokrácia egy vízió harmonikus és közös elérése, míg az utóbbi szerint a demokrácia egy módszer a különbségek kezelésére. A szerző szerint a populizmus a kettő közötti résből születik meg – a gondolatot Molnár Péter is bírálta, mondván: ez azért túlontúl homályos. De azt is felvetette, hogy míg Canovan azt mondja, hogy a populizmus ki tudja mozdítani a demokráciát egy holtágból, jó kérdés, hogy Trump korszakában ugyanígy vélekedne-e (Canovan szövege 1999-ben jelent meg).

Bakcsi Botond mutatta be Ernesto Laclau Populizmus: mit fed a név? című írását. Laclau, a posztmarxizmus sokat hivatkozott szerzője szerint nem eleve adott osztályok felől kell értelmezni a politikai gyakorlatot. A társadalom szerinte totalitás és nem határozható meg egy társadalmi szerződés segítségével. Kisebb egységeket keres, amelyek ugyanakkor közösséget is alkothatnak, ezért a latin-amerikai gondolkodó az igények felől közelíti meg a kérdést. Így építi fel a populizmus fogalmát, mely szerinte akkor üti fel a fejét, amikor a fennálló politikai intézmények több különböző igényt nem tudnak kielégíteni, ami társadalmi frusztrációt okoz és szolidaritást alakít ki. A populizmus három lépésben ragadja magával a kiábrándult embereket. Először is összeköti a különféle igényeket és egy „egyenértékűségi láncra” fűzi fel ezeket – teszi ezt az úgynevezett „üres jelölő” segítségével, ami arra jó, hogy minden partikuláris igényt felold egy közös szimbólumban. Ezzel létrehozza a népi szubjektivitást, ami már nem demokratikus, nem az intézményekhez folyamodva oldja meg a problémáit. Ugyanakkor dichotomikusan felosztja a politikai játékteret, azoknak ad hangot, akik eddig nem voltak hallhatóak, és azokkal szemben, akik elnyomták őket.

Molnár Péter és Bakcsi Botond Molnár Péter és Bakcsi Botond


Laclau szerint a populizmus egy politikai átmenetkor jelentkezik, választást kínál egy új politikai rend képében. Ugyanakkor a szerző úgy véli, hogy nem az a kérdés, hogy egy modern párt vagy politikai szövetség populista vagy sem, hanem az, hogy milyen mértékben az. Ma már mindenki hivatkozik a népre és pontosan így: különböző igényeket próbál összefogni egy homályos, üres, vagy éppen „lebegő jelölővel”.

A beszélgetés során több kérdés felmerült. Szigeti Attila, a Filozófia Tanszék tanára azt mondta, hogy el kellene különíteni a diskurzus-elemzés szintjét a társadalom materiális állapotától és működésétől, és ezt a kettőt valahogy vonatkoztatni kell egymásra – ezt Laclau nem teszi meg. Elhangzott az is, hogy a szerzők a forradalmiság (vagy épp a politika) szinonimájaként használják a populizmust, hiszen ez az, ami kimozdítja tetszhalotti szendergéséből a politikai rendet. Mindenesetre, a diskurzus-elemzés óriási problémájának bizonyul az, hogy képtelen bármilyen értékítélethez hozzájárulni; egyszerűen nincsenek erre szempontjai. Demeter Attila intézetvezető abban látta a problémát, hogy bár Laclau úgy véli, a populizmus a politika szinonimája, ez utóbbi csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk megbeszélni a problémáinkat, míg a populizmus a mi és ők logikáján alapul és ezért ellehetetleníti a párbeszédet.

A szövegek minden bizonnyal provokatívnak bizonyultak. Ungvári-Zrínyi Imre, a tanszék tanára ebben látja a populizmus fogalmának filozófiai potenciálját. Amint azt a beszélgetés során elmondta, épp olyan fogalom a populizmus, ami a problematikussága miatt terepet nyújthat filozófiai reflexiónak. És valóban, a tábor hátralevő részében elő-előkerült a téma, én inkább a fejcsóválók táborában voltam – kicsit talajtalannak tűnik ez a posztmodern elméleti keret; persze, érdemei ettől még lehetnek.

Másnap a 127 önképzőkör tagjai tartottak szövegolvasó szemináriumot a digitális technológia és a virtualitás témájában. Szilágyi Botond Bernard Stiegler technikafilozófiájának néhány fogalmát, Marin Dia Bagi Zsolt Újbarokk című szövegét mutatta be, Pop Titus pedig Gadamer A szép aktualitása című írása mentén fogalmazott meg szempontokat a kortárs műalkotások értelmezése számára.

Stiegler a digitális technológiában egy olyan nagyságú történelmi fejleményt lát, mint amilyen az írásbeliség, vagy a nyomtatás feltalálása volt. Ezt a technológiát a pharmakon görög szóval közelíti meg, amely egyszerre jelenthet mérget és gyógyszert. Egyelőre azonban, mivel ezen orvosság használati utasításait a digitális dílerek (korunk nagyhatalmai: Facebook, Google, Amazon, Apple) adják, méregként hat a társadalomra. Ezért a digitális technológia a proletarizációt, vagyis a tudás (know-how) csökkentését eredményezi – ahogy a gépesítés miatt a munkás elveszti a „megtestesült tudását”, ami mesterségével járt, úgy a reklámipar és az algoritmusok elterjedt használata miatt a fogyasztók az „életbölcsességüket”, a designerek az elmélkedés és fogalomalkotás, a döntéshozók a döntéshozatal képességét veszítik el. Ennek ellenére a digitális technológia segíthet a tudás rekonstrukciójában, hiszen lehetővé és elérhetővé teheti az információt. Stiegler szerint azonban a digitális térben entrópiát termelünk, egy olyan nyugalmi állapotot, ami a társadalmi-politikai-gazdasági status quo érdekeit szolgálja. Úgy lenne leírható ez a folyamat, mint amikor egy fénynyalábból kicsap egy kisebb sugár, de rögtön visszaszívja valami a fősodorba. Kissé átköltve Stiegler magvas következtetéseit, azt mondhatnánk: a digitális technológia akkor lesz gyógyírként használható, amikor nem lézerként próbál bevilágítani egy szobát, hanem lámpaként.



Bagi Zsolt szkeptikusan viszonyul a digitálishoz, mondván, hogy bár ezt az egyenlőség megvalósulásaként ünnepli a „véleménytársadalom”, a piaci logika miatt valójában egyenlőtlenséget termel. A véleménytársadalomban mindenkinek véleménye kell legyen, és csak véleménye szabad, hogy legyen – ugyanakkor ezek a vélemények mind egyenrangúak, csak az eladhatóságuk számít, nem az, hogy igazak, vagy sem. Ez Bagi szerint a barokk kor megismétlődése, ahol a felület szerepe megnő, és a nyilvánosság maga felületessé válik. A „minden vélemény egyenlő” tulajdonképpen nem felszabadító gesztus – az győz, aki jobban el tudja adni a véleményét; a reklámipar és a marketingcégek világában egyenlő felekről beszélni nem értelmes.

Az esztétika gadameri megközelítésével kapcsolatban a digitális térre a következőképp kérdezhetünk rá: hogyan kerüljük el az „ismerős élvezetét” és az „esztétikai ínyencséget” – hiszen mindkettő híján van a nyitottságnak. A tömegkultúra műalkotásai is értelmezésre szorulnak, ehhez pedig az esztétikai tapasztalathoz kell fordulnunk. Ahhoz, hogy esztétikai tapasztalatról beszéljük, három feltételnek kell érvényesülnie: (1) a játék, ami elevenséget, de a közösséget is jelenti, (2) a szimbólum, ami megengedi, hogy újra felfedezzünk valamit az ismerősben és (3) az ünnep, ami egy másik időbe helyezi a résztvevőket, és nem tűri, hogy elszigetelődjenek tőle. A műalkotás ezeket a mozzanatokat hívja életre és egy hagyományba helyezi a tapasztalót.

A három szöveg szépen kiegészítette egymást, Stiegler fogalmai elméleti keretet nyújtottak, amelyeket Bagi gondolatain keresztül kapcsolni lehetett azokhoz a konkrét példákhoz, amelyeket Pop Titus említett. Ilyen volt a hip-hop, ami tud valamilyen többletet adni az embernek, meg tudja változtatni őt egy benne megfogalmazódó igazsággal. Felmerült azonban a kérdés: miért biztos, hogy ez az igazság univerzális – nem lehet, hogy csupán egy véleményközösség igazsága ez, mint a rock, vagy a techno szerelmeseié? Az az ellenvetés is elhangzott, hogy a kultúripar ma valójában entrópiát termel, a kultúripari status quo megmaradását szolgálja olyan sorozatgyártott árukkal, amelyek épp a másképp gondolkodást, és a mással való találkozást lehetetlenítik el.



Persze, mondták mások, de az interneten mindenkinek van esélye arra, hogy az alkotásait feltöltse, és sikeres legyen. A beszélgetés során azonban arra jutottunk, hogy ezek inkább atipikus esetek, és a többség számára az entrópia marad a digitális tér fő jellemzője – noha ezek a példák épp a digitális technológia gyógyír-jellegét hangsúlyozzák. Felmerültek még kérdések a digitális életünk követhetőségével kapcsolatban – amelyek munícióként szolgálnak digitális dílerjeink kezében – de azt is megjegyezték, hogy a digitális világ lehetne szép és jó, de ameddig valós gazdasági hatalma (tőkéje) van a nagyobb cégeknek, egyáltalán nem érvényesülhet a történet ezen oldala: felvásárlások, beolvasztások, stb.

Összességében véve a tábor idén is gondolkodásra ösztökélt. Fontos kérdések merültek fel, nem csak az említett szemináriumokon, hanem a pedagógiával kapcsolatos előadásokon is. Ahogy az lenni szokott, sokszor a hivatalos programpontok inkább az utánuk következő kávézások és sörözések ürügyén folytatott beszélgetéseknek szolgáltak anyaggal, de persze más is előkerült, vagy ahogy mondani szokás: minden is. Végül is ezzel foglalkoznak azok, akik filozófiával foglalkoznak: helyzetünkkel, azzal, amiben és ahogyan vagyunk.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS