2019. november 21. csütörtökOlivér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Több keveset. Szegény tárgyak kiállítása a Tranzit Házban

Kovács Bea Kovács Bea 2019. augusztus 06. 17:07, utolsó frissítés: 17:07

A kolozsvári képzőművészeti egyetem végzős grafikusai a letisztulás utáni lehetőségeket keresik egy villámkiállításban.


Ahogy vasárnap után hétfő következik, Kolozsváron az Untold után jön a kötelező böjt: a Tranzit Ház legújabb, ultrarövid kiállítása Tadeusz Kantor legendás lengyel összművész „szegényes tárgyai” felől közelíti meg a lakhatás kérdését, s koplalni hagyja azt, akit nem táplál képzelőereje.

Augusztus 5-én nyílt meg és mindössze négy napon át, augusztus 8-ig lesz látogatható a Poor objects című kiállítás, amely a frissen felújított Tranzit Házban gyűjti össze az kolozsvári Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem grafika szakos végzőseinek alkotásait. Az öt kiállító, Ioana Geru, Roxana Morar, Rudolf Ráhel Mónika, Öllerer Áron-Viktor és Ureczki Lázár Melinda munkái a lakhatás körülményeit és kérdéseit vetik fel, mutatott rá Miklósi Dénes grafikus, egyetemi tanár a megnyitó rögtönzött felvezetőjében.

Ureczki Lázár Melinda munkái. Fotók: Kulcsár ÁrpádUreczki Lázár Melinda munkái. Fotók: Kulcsár Árpád


Megtudtuk, hogy a munkák (fotográfiák, animációk, litográfiák, kisfilmek) már be voltak mutatva az egyetem Bánffy-palotában megszervezett, év végi összkiállításán, de az nem bizonyult megfelelő helyszínnek. És valóban: a százféle alkotói világtól roskadozó kiállításhoz képest a mostani összjátékból kitűnik a minimalizmus, az egyszerűség, a kényszerűen lecsupaszított és olykor fenyegetően szegényes világszemlélet, ami pont attól lesz üdítő, hogy kevés.

Ahogy a képzőművészként és színházi rendezőként dolgozó Kantor a letisztultságot kereste a színpadon, és igyekezett minden fölösleges réteget, beleértve magát a teatralitást is lehántani a színpadi akcióról, úgy a kolozsvári végzős diákok is a lényegi, a jelentésnélküli felé mozdulnak el. Számottevő különbség azonban, hogy míg Kantor a szürrealistákra neheztelt, a mostani kiállítók, és itt a lakhatás témájához kapcsolódom, a kapitalista társadalommal és a fogyasztói esztétikával kerülnek párhuzamba, vagy akár ellentétbe. Mondhatnánk, hogy közhely, de közben nem az: úgy aránylanak a kolozsvári albérletpiac árai a helyi kilakoltatásokhoz, mint például az Untold óriásfarkasa Öllerer Áron-Viktor kenyeréhez.



Az ember hosszú perceken át nézi ezt a különböző szögekből megvilágított kenyeret, és azt érzi, hogy a Holdat látja, aszott embriót vagy egyéb idegen testet. Aztán kékes foltokat, megbomló eget, elmét, álmokat, szétdarabolódott tengert, felszínt, töréspontot egy puha paplanon, ilyenek. Minél „üresebb”, annál jobban feltölthetem a teret. Akárcsak Kantor színpadán, itt is tárgy van és néző, aktor, színész, befogadó, aki most nem fizikai síkon, de érzelmi és gondolati vonalon kezd játékba azzal, amit lát.



Roxana Morar Objets pauvres együttese, amely első ránézésre, kantori értelemben, valóban mentes bármiféle jelszerűségtől. A hétköznapi, banális, de könnyen felismerhető, romániai, főként szocreál időkből származó tárgyak, lámpák, burák, játékrepülők, díszangyalok csak akkor tudnak tartalommal töltődni, ha hozzájuk valós emberek valóságos történetei, emlékei, érzései kapcsolódnak. Morar kompozíciója két részből áll: a falon a lefotózott tárgyak és a hozzájuk csatolt vallomások állnak, mellettük egy asztalon kiterítve, szürke festékkel lefújva maguk a relikviákból objektummá zsugorodott darabok.



Ami baloldalt még érzelmi konnotációt hordozott, személyes volt és becses, jobbra már „makulátlan”, élettelen, és uniformizáltságában talán azt a pillanatot ragadja meg, amikor a tömegkereskedelem tucatdarabjait először pillantjuk meg a polcon. Ha hazavinnénk, ezek a puttók élővé válhatnának, lakásom részei lehetnének, de hiába is próbálnám lekaparni róluk a rárakódást, sosem jelenthetnék azt, amit az elsődleges tulajdonosnak gyerekkorában: már halottak.



Rudolf Ráhel Mónika Run Cycle című animációjában (hang: Visky Péter) az élet-halál-élet(?) körforgás határhelyzeteit dolgozza fel: egy másfajta megtisztulás, a purgálás mozzanatát, az ahhoz vezető belső utakat és az utána következő tétova lépéseket; zárt terek fojtogató szorítását, halak és állatok halálát, a rohanás és a pihenés fázisait, életösztön és halálösztön közötti egyensúlyozást és elbillenést. A képileg letisztult, sokszor nyomasztó hangulatú animációs kisfilm egyszerre ébreszt nézőjében gyászt, részvétet és együttérzést. Történései intimek, rejtettek és titokzatosak, sebezhetőségükben kitárulkoznak és levetkőzik a szégyent. Ez felszabadítóan hat, főleg hogy sem az anyagi szegénység, sem a lelki sivárság, sem az egzisztenciális üresség nem lehet idegen a ma emberének.

View this post on Instagram

A post shared by Rahel Rudolf (@rejtsel) on



Gem Ioana La 9 km című alkotása (hang: Horváth Tamás) annak ad hangot, hogy milyen könnyen sodródhat valaki hajléktalanságba. Az installációba elhelyezett kisfilm egy utcán élő családot mutat meg, bábfigurákkal. A videóban az egyetlen élő elem az alkotó fentről lenyúló és beavatkozó keze, amely egyszerre önreflexív, és tematizálja a hatalomnak való kiszolgáltatottságot.



Jóleső érzés lézengeni a frissen meszelt Tranzit Házban, megengedni, hogy hasson rám a szegénység, nélkülözés, a vállalt hiányok és kikerülhetetlen veszteségek tematizálása; megnézni, hogy fiatal végzősöknek mit jelent a „kevés”, hogyan gondolják újra vagy tovább városunk egyik legégetőbb problémáját, a lakhatást, és milyen művészi eszközökkel, formanyelvvel és hangnemmel közelítenek a minimalizmushoz most, 2019 nyarának derekán, amikor már átléptük a túlfogyasztás napját. Aki augusztus 8-ig megnézi a kiállítást, szellős, szabad elmével tegye, hátha sikerül újonnan berendezni az időközönként szükségszerű kiürítésre hivatott belső tereket.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS