2019. november 21. csütörtökOlivér
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ki volt Földes Mária, és miért nem tudjuk?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. augusztus 22. 11:30, utolsó frissítés: 11:51

A Kolozsvári Magyar Napok keretében megnéztük Radó Gyula: A séta c. filmjét, és kiderült, hogy mennyire feldolgozatlan, elhallgatott a holokauszt-túlélők, a hazatérés mélyen emberi problémája.


A séta egy elfelejtett, vagy meg nem ismert könyv. 1974-ben jelent meg Bukarestben, a Kriterion kiadásában, mindössze 134 oldalas. Nem nagyon lehet megtalálni se könyvtárakban, se antikváriumokban. A séta, egy írónő, Földes Mária, személyes – néha felfokozottan szubjektív – önéletrajzi vonatozású munkája, amelyen öt évig dolgozott, s aminek megjelenése után két évvel, 1976-ban, öngyilkos lett.

A séta egy lábadozó beteg gyógysétája a kolozsvári pszichiátriai intézetből kilépve az utcára, séta a városban, egy-egy ismerőst meglátogatva. A társadalomba, a normalitásba való visszailleszkedés fele vezető séta. Vagy annak kísérlete. Hiszen ugyanakkor séta ez az emlékek között is, a borszéki gyermekkorban való barangolás. Pontosabban a gyermekkori emlékekbe való erőltetett menekülés, hogy ne kelljen emlékezni a 17-19 évesen megélt lágeréletre, és Auschwitzra, ahonnan a családjából egyedüliként tért vissza Kolozsvárra.

A séta egy monodráma, amelyet Wohl Katalin a könyv alapján dolgozott át színpadra az 1990-es években. Egy előadás, amelyet Radó Gyula rendezett, és Havas Judit adott elő, az elmúlt 25 évben több helyszínen, számtalan alkalommal.

A séta egy 2016-ban megjelent dokumentum-játékfilm, ugyancsak Radó Gyula rendezésében, Havas Judit főszereplésével. A film dokumentum jellegét a Tel-Avivban, Budapesten és Kolozsváron készített interjúk adják meg, ahol megszólalnak Földes Mária ismerősei így az önéletrajzi regényen és monodrámán túllépve az írónő tragikus öngyilkosságát is megpróbálják értelmezni.


Megnéztük a filmet a Kolozsvári Magyar Napok keretén belül a Kolozsvári Magyar Filmnapokon, kedden, a Tranzit Házban. A vetítést beszélgetés követte, amin jelen volt Havas Judit, Halmos Katalin, Lőwy Dániel, és Tibori Szabó Zoltán és a beszélgetés moderátora és az eseménysorozat kurátora, Könczei Csilla.

A film nyitómondata - „Életképtelen vagyok. Nem tudom elviselni ezt az életet, de rettegek a haláltól” - megadja a film drámai alaphangját.

A felbukkanó szerteágazó szálak párhuzamosan mutatják be Földes Mária személyes reflexióit az életére: a gyermekkorára, a holokausztra, a romániai diktatúrára. Nagyon erőteljes, a tragikomikum eszközeivel már-már abszurdba forduló jelenetekkel szembesülünk, például mikor a sorban állás egyszerre a lágerbeli Appellplatzon való élet-halál szelekció és a diktatúra sorban állása, na meg egy cukorosztás. Vagy amikor a pszichiátriáról a gyógyséta alkalmával betér Halmos Györgyhöz, a neves zongorista ismerőséhez, hogy számára Beethovent játsszon, elgondolkodik a „német titán” nagyszerűségén, a németek civilizáltságán – amihez most már visszavonhatatlanul Auschwitz is hozzátartozik.

A képeken váltakozik Havas Judit monodrámája, amelyre archív fotók vannak vágva: egy-egy kép a Holokausztból, egy-egy kép a korabeli Kolozsvárról, Borszékről. De a hazatérés szükségességének és a lehetetlenségének aktualitását a mostani kolozsvári és tel-avivi mozgalmas utcaképek, intézményekről készült felvételek elevenítik meg.

Az előadott önelbeszélés súlyos témáját, amely öngyilkosságba torkollott, az interjúk keretezik, kontextualizálják. Tibori Szabó Zoltán arról beszélt a filmben, hogy a holokausztot követően a „nagy hallgatás korszaka” következett, nehogy a visszatértek a traumájukat továbbadják a következő nemzedékeknek. Arra is kitért, hogy ez egy nagyon mély identitáskrízist is generált. Hogyan lehet hazatérni, oda, ahol a többségi lakosság nem volt szolidáris? Mit lehet kezdeni a nyelvvel, hiszen a német és a magyar nyelv a deportálók nyelve. Hazatérni, de hova: Erdélybe? Az anyaországba? Melyik az anyaország most már: Magyarország vagy Izrael?

A filmben több, magyar nyelvterületről kivándorolt holokauszttúlélő is megszólal: Itamar Jaoz-Keszt felhívja a figyelmet, hogy Izrael sem szerette a holokauszt témáját, mert egyszerűen nem volt mit kezdeni vele: senki sem volt felkészülve, hogy a „soá”beszéljen. Olyan aspektusokat is behozott a filmbe, mint a „Jeruzsálem szindróma”, azaz amikor az Izraelbe kivándorolt (ez hazatérés?) túlélők Jeruzsálemtől egy megváltást vártak: de ez elmaradt, nem találták meg ott az emberek a messiást. És nagyon sokan e miatt öngyilkosok lettek. Megemlíti a Jom kippuri háborút követő döbbenetet, ami után nyilvánvalóvá vált, hogy a gyilkolás, a háború itt is lehetséges, folytatódik.

Wohl Katalin mesél a humorról, mint az túlélés egyik lehetséges módjáról, mesél Földes Mária életéről, mint ahogyan Kántor Lajos, Lőwy Károly, és fia Dániel, vagy éppen Halmos Katalin a Kolozsváron élő, nevető, betegeskedő, anyagilag megszorult Földes Máriára emlékezik. Erdélyi Lajos emellett a marosvásárhelyi fiatalkori éveikre emlékezik, Rózsa Marika pedig az izraeli életről, és tragikus végről mesél.

A film utáni beszélgetés során betekintést nyertünk a film készítésébe, de kritikus vélemények, meglátások és kérdések is elhangzottak. A film nem tér ki arra, hogy Földes Mária egy író volt, s nem tudjuk meg miből áll az életműve, így természetesen az életmű értékelése is elmaradt. Ugyanakkor az is szóba kerül, hogy a filmben megszólalók nem voltak feltétlenül a kolozsvári írónő legjobb ismerősei, barátai, így a közönség nem kap egy teljes képet arról, hogy milyen ember volt: az viszont kiderül, hogy beteg volt, és anyagi nehézségei voltak.

Könczei Csilla arra kérdezett rá, hogy vajon Földes Máriát, mint alkotó embert mennyibe fedi el a férje, Földes László munkássága, ismertsége? Hiszen az írónőnek még a lánykori neve is ismeretlen, még a neve is a férjétől származik, mennyire tudott önálló alkotóként megjelenni? Hiszen mint megtudtuk, a korabeli közönség gyakran azt hitte, hogy a Földes László publikál (mivel ő egy ideig el volt tiltva) a felesége nevén. Az is kiderült, hogy az irodalmi lexikonok tele vannak pontatlanságokkal, hiányosságokkal. A műveit pedig sehol sem lehet megtalálni.

Az esemény gyakorlatilag a minderről való emlékezés, beszélgetés, kutatás hiányát domborította ki. Hogy nem tudjuk, hogy Kolozsváron (és Marosvásárhelyen, és Szatmárnémetiben, és sok egyéb városban) az erélyi magyar kultúrában mennyire szervesen részt vett a zsidóság. Ahogy arról sem beszélünk, hogy Erdélyben lágerek voltak, hogy őket deportálták, hogy a társadalomban alig-alig csillant meg egy kis szolidaritás. Nem kerül szóba a visszatérők egzisztenciális helyzete, mi több a diktatúra sötét évei sincsenek kibeszélve, átbeszélve.

Az interneten megtalálható a film 2016-os budapesti bemutatójának plakátja, amelyen így kezdődik egyik mondat: „Az Erdélyben jól ismert és Izraelben tisztelt Földes Mária író életében...

Biztosan az idősebb nemzedékek között akad egy tucatnyi értelmiségi, aki ismerte. De valójában a szélesebb kultúrközönség egyáltalán nem ismeri, sőt – körbekérdezve ismerőseim között – még a nevét se nagyon hallottuk. Hazafele sétálva azon merengtem, hogy vajon még mi minden van elhallgatva? Ide illik a film zárómondata: „Tessék mondani, mit kell ezentúl csinálni?

Nyitókép: Tranzit ház

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS