„Teret adni magamnak, közhelyek nélkül.” Színészportrék: Pignitzky Gellért
színészportrék 2019. október 17. 11:42, utolsó frissítés: 11:42Szeretem azt csinálni, amitől félek. Jó érzés így kínozni az egómat, ismerte el a Tamási Áron Színház színház fiatal tagja.
Sorozatunkban olyan fiatal színészeket mutatunk be, akik az utóbbi évadokban szerződtek valamelyik erdélyi színházhoz. Ezúttal Pignitzky Gellértet, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház társulatának tagját ismerhetitek meg.
Melyik az első színházhoz kapcsolódó élményed?
- Ha jól belegondolok, egészen kicsi lehettem, öt vagy hat éves talán, amikor Szegeden elvittek először színházba. A Pinokkiót játszották, ami inkább félelmet keltett bennem, nem olyan élmény volt, amit élvezettel néztem. Csomó kiáltozó gyerek között én ott szorongtam és nem értettem, hogy lehet élvezni azt, ha valakit becsapnak. Viszont volt egy pillanat, ami engem akkor hihetetlenül lenyűgözött. A történet szerint Pinokkió elássa a pénzét. Néztem kis naivan, hogy hova fogja elásni, mert mindenhol deszka van. Abban a pillanatban a süllyesztő megmozdult és egy darab föld volt rajta, amibe elásta a színész a pénzt. Ez mostani fejjel nézve már nem lenne egy nagy meglepetés, de gyerekként nagyon megmaradt bennem.
Megvan a pillanat, amikor eldöntötted, hogy színész leszel? Vagy ez egy hosszabb döntési folyamat volt?
- Kifejezett döntésre nem emlékszem. Esztergomban végeztem a gimnáziumot, ahol tanáromnak, Pásztó Andrásnak köszönhetően elkezdtem komolyabban belesodródni, először verseken, majd egy iskolai előadáson keresztül ebbe a világba. De még érettségi után se volt meg bennem a döntés. Bátorítottak, de nem éreztem, hogy nekem ez kell. Egyetemre se jelentkeztem, kicsit világot akartam látni. Debrecenbe költöztem, ahol figyelhettem a próbafolyamatokat a színházban, és ezáltal picit bele is tudtam kóstolni, milyen ez az élet. Később Kaposváron, Budapesten és végül Szegeden éltem. Ezekben az években sem volt az a gondolat bennem, hogy „nekem színésznek kell lenni.” Vagy újságírással foglalkoztam, vagy ami épp jött. De azt azért be kell ismernem, félig bennem volt, hogy meg kellene próbálni.
2014 nyarán aztán Kaposváron felvételiztem, ahol a másodrostáig jutottam. Most már szerencsésnek mondom, hogy nem vettek fel, és örülök is, mert akkor nem döntök úgy, hogy kiutazom Marosvásárhelyre egyik napról a másikra. Ebben a döntésben részben benne volt édesapám is, aki támogatott az elképzelésemben. Talán ebben az időszakban volt bennem egyfajta makacsság, a szó jó értelmében. Mindent vagy semmit alapon voltam vele, ha sikerül, akkor ez a dolgom, ezt kell csinálnom, ha nem, akkor nincs mit kergetnem.
Ha nem színházzal, akkor mivel foglalkoznál?
- Mindenképp a pedagógia felé venném az irányt, azon belül is az óvodapedagógia érdekelne. Ez nem a saját döntésem lenne, mert édesanyám (aki óvónő) részéről a nagyszüleim is tanárok voltak. Mondhatni beleszülettem egy picit. Gyönyörű hivatásnak tartom, mindazokat a nehézségeket számba véve, ami ezzel jár. Sok minden érdekel ezen kívül. Akármilyen munkát is végeztem, mindig találtam benne egy olyan pontot, ami miatt megszerettem és élveztem. Lehetett ez pizzasütés, halászat, asztalossegéd munka, satöbbi…
Szerinted miben rejlik a színész sikerének titka?
- A magam részéről egyelőre folyamatos keresések vannak, és ha valamit találok, akkor azon keresztül igyekszem közelebb kerülni ahhoz a bizonyos „titokhoz”. Folyamatosan felülíródnak a tapasztalatok, ideig-óráig lehet rájuk támaszkodni. Hosszú út ez, ami türelemmel párosulva tud talán kifizetődni. De ami fontos a türelmen kívül, az egy egészen nagy szeretet és hit, nemcsak magam, hanem mások felé.
Ami talán sikert hozhat egy színész számára mindezeken túl, az maga a bukás. Abból tudtam eddig tanulni, ha hibáztam vagy elbuktam. Nem mindig negatív érzés ez. Szükségesnek érzem, hogy tudja az ember, hol tart. Ha nem lettek, lennének ezek a lelki pofonok, akkor nem itt tartanék. Enélkül nehéz lenne megközelíteni azt a bizonyos sikert. De egyelőre konkrét receptem nincs erre, meg nem is célom. Majd kialakul idővel.
Miért vonz, mit jelent számodra a színház?
- Egyszerűen van ez a kapcsolat és elfogadod. Röviden mondva, nem érzek pontos definíciót arra, hogy miért vonz. Van a színházban egy apró pont, ami csak az enyém és hozzám tartozik.
Számodra melyik a próbafolyamat legizgalmasabb része?
- Nehéz lenne bármelyik részére azt mondani, hogy ezt vagy azt szoktam élvezni. Egészét és a részleteit tekintve is, minden szakasz számomra egyenértékű. Mindegyik egy olyan lépés, amit nem lehet kispórolni, kihagyni. Mindig ott kell lenni, minden pillanatban, hogy összeálljon benned a kép. Úgy vagyok vele, hogy a próbálkozások ezzel nem szűnnek meg. Az előadás is valamilyen szinten „próba”. Fejlődik tovább minden.
Hogyan kerülsz közel egy szerephez?
- Ez sok mindentől változhat. A szerző világától, rendezőtől. Én igyekszem minél kevesebb prekoncepcióból dolgozni egy karakter kapcsán. Olvasópróbákon szoktam magamat figyelni (ha előjön), hogy előre kigondolt elemeket gyárt le a kisagyam, hogy majd így meg úgy fogom csinálni a jeleneten belül a dolgokat. Ezek természetesen soha nem működnek. Teret kell adnom magamnak, közhelyek nélkül. Nem akarok ítélkezni a karakter felett, sem megsajnálni. Legjobb, ha stresszmentesen hagyom magamat belefolyni a munkába.
Mit szoktál tenni, amikor elbizonytalanodsz?
- Kétségbeesek. De komolyan! Kell ez a kétségbeesés. Ha nem bizonytalanodnék el, vagy nem érezném magamat kétségek közt, akkor az lenne furcsa. Az valami túlzott önbizalom lenne, amit hamisnak éreznék. Az elbizonytalanodás nálam inkább az újrakereséssel, megértéssel párosul. Ilyenkor képes vagyok rákoncentrálni az adott okra, amit mindig a következő próba megold vagy általa közelebb kerülök a problémámhoz.
Mi jelent most számodra szakmai kihívást?
- Szeretem azt csinálni, amitől félek. Jó érzés így kínozni az egómat. Sokszor kialakít egy komfortzónát, amit félelemmel bélel ki, és ezeket fel kell számolnom. Ez egy olyan kihívás, ami nem csak most foglalkoztat. Nem szűnik meg, ez egy folyamatos munka, ami idővel több tényezővel kibővül.
Hogy töltődsz fel?
- Mindig, amihez épp kedvem, időm és energiám van. Ezeket a dolgokat nehéz összeegyeztetni, de ha sikerül, akkor valami színházon kívüli tevékenységet igyekszem választani. Általában ez a sport vagy a festészet szokott lenni. Ha ezekre a dolgokra nincs időm munka közben, akkor írok. De az, ami sokat segít, ha kiülök a tengerpartra egyedül vagy barátokkal. Kicsit olyan a tenger nekem, mint egy parányi „gyóntatófülke”. Oda se jut el minden nap az ember, de amikor ott van… kiderül, hogy van mit beismernie. Ilyenkor kapom meg azt az érzést, hogy minden jól van úgy, ahogy. Nyugalom.
Mi a játék?
- Ha visszagondolok a gyerekkoromra, akkor sose tudtam tudatosan azt, hogy épp játszom. Nem figyeltem magamra, nem korrigáltam semmit, hanem hagytam, hogy kialakuljon egy világ bennem, amiben mozoghatok. Aztán ebbe vagy csatlakozott valaki, vagy én csatlakoztam a másikéba. Folyamatos váltások voltak, és senki nem ragaszkodott a saját elképzeléséhez. Nem tudtuk azt, hogy mi lesz a vége, vagy hogy lesz-e vége, hanem „naivan” hittünk abban, hogy ez tényleg így van. Talán a színházban se nagyon változott ez az élmény. Mármint mások a keretek, szabályok, amikben ezt megteheti az ember, más az úgynevezett „végtermék”, de lényegében ennek a gyermeki szenvedélynek és kreativitásnak, nyitottságnak kell forrnia az emberben zsigeri módon.
Melyik alkotó/alkotás volt a legnagyobb hatással rád az utóbbi időben?
- Három évvel ezelőtt pont itt, Sepsiszentgyörgyön láttam az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház egyik vendégelőadását, az Ivan Iljics halálát (r. Tomi Janežič - szerk. megj.). Mind a mai napig az az előadás az, amire tisztán emlékszem, hogy mit váltott ki belőlem. Egyszerűségével és a színészek jelenlétével együtt. Sokan unalmasnak találták az előadást (mert közben az eredeti kisregényt olvashatta a néző vagy magának vagy a mellette ülőnek. A játéktéren ezalatt apró, de annál pontosabb történések mentek végbe, plusz a színészek is olvastak fel a szövegből), de pont egy fontos tényezőt igyekezett felerősíteni, a türelmet. A másik olyan előadás, ami hatással volt rám, az a Fodrásznő, Viktor Rizsakov rendezésében. Ezt többször láttam felvételről és élőben is. Megunhatatlan számomra.
Beppe Navello rendezett egy előadást a lengyelországi Teatr Slaski-ban, CINEMA címmel. Az előadás teljes egészében a némafilm szabályait és hagyományait követte. A színészek mozgása tényleg olyan volt, mintha egy régi filmszalagról ment volna az egész, és ezentúl is egy nem mindennapi élményt nyújtott. Illetve van egy szlovén rendező, Tomaž Pandur, akinek a munkáit csak felvételről láttam igaz, de az a színpadi világ, amit kiépített (sajnos hét éve meghalt), hozzám nagyon közel áll.
Mi a célkitűzésed az új évadra?
- A rám bízott feladatokon túl még az egyéni előadásomat szeretném megcsinálni, ha az időbe belefér. Az utóbbi egy évem viharai után mindenképp szeretném elkészíteni, hogy pontot tegyek pár dolog végére.
Ha egy dolgot változtathatnál a munkáddal kapcsolatban, mi lenne az?
- Még több hittel és szeretettel tudjam csinálni, és nem mellesleg türelemmel. Drasztikus változtatások egyelőre nincsenek, mert hát ugye magasabb már nem leszek.
Nyitókép: Benjamin Südel szerepében a Mártírokban (Mayenburg) r. Keresztes Attila. Fotó: Jakab Lóránt
A sorozatot szerkeszti: Kovács Bea