Másként vagyunk mások, mint eddig − mit jelent ma kolozsvári kisebbségnek lenni?
Horváth-Kovács Szilárd 2019. október 16. 20:38, utolsó frissítés: 2019. október 17. 14:12A Kolozsvár Társaság beszélgetésén jártuk, ahol kiderült, hogy bár jelenleg elfogadottak Kolozsváron a kisebbségek, mégsem egyszerű kolozsvári kisebbségi identitással rendelkezni.
„Kisebbségi lét Kolozsváron. Helyzetkép és lehetőségek.”− ezzel a címmel szervezett beszélgetést a Kolozsvár Társaság október 16-ra, szerdára. Az utóbbi 30 évben ugyanis a kisebbségi léthelyzet elmozdult – ahogy Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője, az esemény moderátora jelezte – „ma másként vagyunk mások, mint az utóbbi évtizedekben".
Buchwald Péter, a Kolozsvár Társaság elnöke és a rendezvény házigazdája előrebocsátotta, hogy a mai magyar kisebbségben még mindig felsoroljuk a saját, eddigi sérelmeinket, létezik egyféle „kisebbségi szadizmus”, pedig a mi „szerencsétlen helyzetünk, nem is annyira szerencsétlen, ha belegondolunk”. Természetesen, a helyzet nem egyértelműen felhőtlen, utalt a marosvásárhelyi egyetem körüli magyarellenes megnyilvánulásokra, vagy arra, ahogy Románia viszonyul a Minority SafePack-hez. De ha a kisebbségi léthelyzetet egy Auschwitz és Dél-Tirol tengelyen helyezzük el, akkor mi valahol a kettő között vagyunk.
Hozzátette, hogy gyakran használatos ma is a közbeszédben a „kisebbségi túlérzékenység” szembeállítása a „többségi arroganciával”, de érdemes ezt a viszonyt megfordítva, illetve a másik szempontjából is megfontolni: arrogáns kisebbségek, és túlérzékeny többség? Kétségtelen, hogy ma más a kolozsvári kisebbségek helyzete, mint 15-20 évvel ezelőtt, a Funar-korszakban: ma a kisebbség „normális”, aktívan, szervesen részt vesz a város kulturális, gazdasági, közéleti vonatkozásaiban.
A rendezvény házigazdája elmondta, hogy a beszélgetésben nem a történelmi sérelmekre, az igazságtalanságokra szeretnék fektetni a hangsúlyt, hanem arra, hogy ma mi a helyzet a kisebbségi léttel Kolozsváron?
Erről természetesen leginkább a kisebbségek képviselői tudnak véleményt mondani, így a beszélgetésben részt vett az örményeket képviselő Bálint Júlia, a magyarokat képviselő Oláh Emese, a zsidó közösség nevében jelen volt Schwartz Róbert, illetve jelen volt a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, Veress Ilka.
Buchwald Péter hozzátette, hogy sajnos nem találtak a német kisebbség részéről senkit, aki vállalta volna a részvételt, és sajnos a roma kisebbségnek sincs olyan reprezentatív intézményes-kulturális képviselője, akit elhívhattak volna.
Azt is tisztázta, hogy a többségi románokat azért nem hívták meg, mert bárkit hívnak, az valamilyen politikum, párt, ideológia képviselőjeként lenne jelen, és nem a román többségként. A politikai hatalom, a pártok pedig még mindig előszeretettel használják retorikájukban a magyar kisebbséget „ősellenségként”, akik veszélyeztetik a román nemzetet, és akiktől majd ők megvédik a többséget. És bár számtalan román politikus van, aki magánbeszélgetésekben, magánemberként teljesen normálisan tud kezelni egy kisebbségi helyzetet, a széles nyilvánosság előtt ezt mégsem vállalják fel, mert úgy könnyen „hazaárulók” lehetnek.
A beszélgetés moderátora, Horváth István megerősítette, hogy a mai kisebbségek léthelyzete más, így természetesen másféle logika szerint artikulálódik a kisebbségi identitás is, másként jelenik meg a másság. Mi több, erőteljes regionális eltérések vannak, hiszen más egy székelyföldi magyarságtudat, más egy marosvásárhelyi, ahol versenyhelyzetben vannak a többségi nemzetiséggel, és megint más például a kolozsvári, magyar ajkú kisebbség identitása, ugyanis ott nincs verseny.
A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője szerint az is jó kérdés, hogy az identitástudat szempontjából most jobb vagy rosszabb a helyzet: ugyanis a Funar-korszakban egyértelműbb volt magyarnak lenni, hiszen az egy kontrasztos helyzet volt, ahol a „magyarság” a román viszonylatban egy jelölt kategória volt. Ezzel szemben ma – bár még mindig vannak jelölt helyek (Bulgakov, Apáczai Líceum, stb − magyar helyek) − inkább csak román nyelvűséggel, de nem egy vad nacionalizmussal találkozunk a kolozsvári közszférában. Ebből kiindulva a szociológus szakértő szerint érdemes lenne differenciált látképet megalkotni.
Ugyanis a kolozsvári magyar kisebbség egyrészt hálózatosan (intézmények, folyóiratok, könyvkiadványok, rendezvények) egy jelölt-rendszert épített ki, amely gyakorlatilag egy párhuzamos társadalmat hozott létre: azaz vannak magyarok, akik úgy élnek Kolozsváron magyarul, hogy csak felületesen érintkeznek a többséggel, mert képesek egy saját magyar társadalomban élni. Elmondta, hogy ezt a helyzetet a román többség toleránsan kezeli, egyféle egzotikumnak tekinti: Mi magyarok vagyunk, mi mások vagyunk! − „Jó, akkor mások vagytok, nincs azzal semmi baj” − válaszolja a többség.
Így a kisebbségi identitások számára újfajta kihívások adódnak: mit jelent kisebbségnek lenni olyan helyzetben, ahol nincs strukturális, szisztematikus elnyomás, megbélyegzés? Ha szabad magyarnak lenni, akkor mit jelent a magyarság? De ugyancsak kihívást jelent, hogy mit jelent a nagyvárosi etnicitás? Ugyanis a nagyvárosi létben az identitásképző elemet sokkal inkább a fogyasztási helyzet határozza meg: a vásárlás, a trendkövetés, a hobbi, a társasági élet, a munkahelyek, stb. Továbbá érdemes megemlíteni a nagyvárosi szórványt is: mit ad a magyarság egy monostori magyar családnak, akik távol vannak a kulturális-intézményes hálózattól?
Bálint Júlia, az Arménia Örménymagyar Baráti Társaság képviselője elmondta, hogy léteznek „magyar örmények” és „örmény magyarok”, ők az utóbbiakat képviselik, mely identitástudatban erőteljesebb a magyar vonatkozás. Felszólalásában részleteket olvasott fel a Székelyhon Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsekkel, romániai katolikus örmény apostoli kormányzóval készített interjújából (újraközölte a Krónika), és azt néhány helyen kritikus észrevételekkel kommentálta. Például, hogy Kolozsváron korábban, már 1990-ben bejegyeztek egy örmény-magyar érdekvédelmi szervezetet, az övékét. Kitért arra is, hogy 2001-ben az 1700 éves keresztény örmény állam fennállása alkalmából egy háromnapos konferenciát szerveztek, amelynek következményeként megfogalmazódott bennük az a feladat, hogy az erdélyi örmény-magyar történelmi múltat el kell sajátítani. Leginkább azért, mert az erdélyi magyar-örmény közösség hajlik arra, hogy belépjen a Romániai Örmények Szövetségébe, amely az örmény kisebbség hivatalos érdekképviseleti szervezete, ahol domináns a román nyelv. A jövőre vonatkozóan „semmi jót nem lát”, ami a kolozsvári örmény-magyar kisebbséget illeti.
Veress Ilka mindezt kiegészítette azzal, hogy a kisebbségeknél gyakori a szimbolikus etnicitás, amikor a kisebbségi léthelyzet már csak kulturális-, vallási- vagy szimbolikusvonatkozásokban jut érvényre, de nem hatja át a mindennapi életet. A kutató szerint ebben a helyzetben a releváns kérdések az iránykeresésre, a jövőre vonatkoznak.
Álláspontja szerint, bár az örmények ismertek, kutatottak, ám például a kolozsvári örmények esetében hiányzik egy jól kiépült és működő intézményi struktúra. Ezt tetőzi az a probléma, hogy statisztikailag láthatatlan csoportot képeznek, ugyanis népszámlálásnál magyarnak vallják magukat, illetve mindössze 15-ön vannak.
Elmondta, hogy Románia vonatkozásában összesen 1000-1500 örmény van, akik jellegzetesen kettős identitásúak: székely-örmények, magyar-örmények, örmény-magyarok, stb. Azt is megemlítette, hogy az identitás-mozzanatok helyzetfüggőek: egy románnal szemben magyarok, de egy magyarral szemben örmények. Itt utaltak a Káli Kinga által megfogalmazott pozicionális identitás fogalmára, ami szerint a gyergyószentmiklósi örmények „hétköznap magyarok, vasárnap örmények”. Már csak ennyiből kiindulva is megállapítható Veress Ilka szerint, hogy ma nem alkotnak egységes kultúrát a kisebbségek, például az örmények kapcsán különböző csoportok, érdekek működnek Erdélyben, Dobrudzsában vagy a Regátban.
Schwartz Róbert, a Kolozsvári Zsidó Hitközség elnöke megszólalásában előrebocsátotta, hogy nem fog kitérni a kolozsvári zsidóság történetére, hiszen arról számos könyvkiadványt jelentettek meg, ő most inkább a jelenre koncentrál.
Meglátása szerint ma már a „kettős identitás” fogalma sem elegendő leírni a sajátosan sokszínű kisebbségi identitásokat, ugyanis már „hármas identitásokról” vagy „többes identitásokról” kellene beszélni. Mivelhogy vannak román és magyar anyanyelvűek, akik zsidók, de van akinek a zsidóság vallási hovatartozást jelent, míg vannak, akiknek nemzetit. Például a kolozsvári zsidóság egy román nyelvű környezetben él, akiknek jelentős részük a magyar kultúrában mozog otthonosan. Ezért szerinte mindig érdemes figyelembe venni, hogy melyik identitásképző elem milyen arányban van jelen, milyen kontextusban és környezetben éppen mi válik fontossá, illetve a kisebbségi létállapotnak éppen milyen a társadalmi beágyazottsága.
Szemléltetésként a többes identitásra elmondta, hogy a kolozsvári zsidó hitközösségnek 400 tagja van, amelyből 190 tag anyai ágon zsidó, míg 20-25 személynek semmi köze a zsidó valláshoz/nemzetiséghez, hanem egyszerűen szimpatizánsok, illetve kulturális érdeklődés miatt csatlakoztak, a többség pedig zsidó rokonsággal rendelkező tag. Ehhez hozzáadódik, hogy vannak, akiknek az anyanyelvük magyar, s vannak, akiknek román. Tehát a mai kisebbségi léthelyzetet nagyon nehéz megragadni egyetlen – vagy akár kettős – identitásban. Hiszen a zsidó közösség egyaránt nyitott a magyar kisebbség, az örmény kisebbség, de a szélesebb románság felé is.
Oláh Emese magyar alpolgármesterként megerősítette, hogy Kolozsváron a Funar-korszakhoz képest erőteljesen elmozdult a kisebbségek léthelyzete: ma már nem jellemző az a kényszeres identitásvédő magatartás, ami akkor szükséges volt. Álláspontja szerint az új helyzet örvendetes, jó, hiszen egy lassú, fokozatos elfogadásnak lehetünk a tanúi. Szerinte az az álláspont sem állja meg a helyét, hogy ha nem kérjük a jogainkat, akkor nem adják meg: hiszen Kolozsvár ma már egy korszerű, 21. századi város, ahol egyre inkább a normalitás a meghatározó trend.
Megemlítette, hogy ez kapcsolódik Emil Boc folyamatos „multikulturalizmus” emlegetéséhez, ami valójában csak az utóbbi időkben kezd megjelenni, láthatóvá válni. Véleménye szerint nem a polgármester változott ebbe az irányba, hanem a város, a többségi lakosság, a polgármester ezt csak leköveti, válaszol rá. Hiszen a funari idők felől nézve elképzelhetetlen, hogy a Kolozsvári Polgármesteri Hivatalnak legyen magyar nyelvű honlapja, vagy a parkoló- és buszjegy automaták elérhetőek legyenek magyar nyelven is, illetve, hogy a hivatal magyar nyelvű szórólapokat is kiadjon, vagy hogy a Kolozsvári Magyar Napok mellett a Kolozsvári Városnapoknak is legyen magyar nyelvű programfüzete. Álláspontja szerint ma, 2019-ben nem kell nap mint nap harcolni az identitásért, és a román többségű lakosság is egyre elfogadóbb, támogatóbb magatartást vesz fel.
Megemlítette a többnyelvű tábla kihelyezését, amit bár peren keresztül, jogi úton harcoltak ki – és az alpolgármester itt köszönetét fejezte ki az ötletgazdáknak és a pereskedőknek –, de a többségi lakosság elfogadta azt, pedig a kolozsvári magyar lakosság nem éri el a törvény által előírt népességarányt.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy most már ne lennének pontszerű magyarellenes megnyilvánulások, identitás-sértések, támadások, problémák, utalt Oláh Emese a Kolozsvári Városnapokon dübörgő zenére, ami megzavarta a Szent Mihály-templomben tartott szentmisét.
Az alpolgármester szerint viszont ez a normálisabb helyzet azzal a veszéllyel jár, hogy több magyar embernek már nem éri el az ingerküszöbét a megvalósított eredmény, egyféle adott normalitásként kezelik, és emiatt elkezdenek közeledni román politikai-ideológiai oldalak fele. Így szerinte az a kérdés, hogy ezeket a magyarokat mivel lehetne visszacsalogatni a magyar közösségbe.
Horváth István szerint a jelenlegi kolozsvári kisebbségi helyzet megértéséhez nem szabad eltekinteni attól, hogy többféle logika mentén artikulálódnak az identitások. Ugyanis – mint korábban utalt rá – nem minden magyar vesz aktívan részt a párhuzamos-hálózatos magyar társadalomban, hiszen sokan vannak, akik a fogyasztói kultúra felől közelítenek a kérdéshez. Egyszerűen szólva ez azt jelenti, hogy vannak olyan emberek, akik nem egy magyar úszómestert szeretnének a gyereküknek, hanem a legjobb úszómestert, aki történetesen román – de őket ez már nem zavarja. A kutató szerint ez természetesen a politikai szintű artikulációkban is megjelenik. Számára ez a probléma nem úgy tevődik fel, hogy akkor ez most jó vagy rossz, hanem egy érdekes társadalomtudományi vonatkozás, ami tanulmányozásra érdemes. De emellett megjegyezte, hogy a magyar közösség számára is fontos lehet, hiszen ezek az emberek alkalmasok lehetnek egyféle áthidalási szerep játszására a többség és a többféle magyar kisebbségi kultúra között, nevezetesen a hálózatos, jelöltségi magyarok, a nagyvárosi szórvány-magyarok, illetve a fogyasztó magatartások mentén artikulálódó identitások között. Természetesen ezzel együtt fennáll az anyanyelvvesztés kockázata is.
A beszélgetésben ezután pontszerű kérdések és válaszok következtek, illetve megnyitották a közönség felé is, egy interaktív válaszkereséssé formálva.