A város, amelyről mindenkinek csak a vértanúk jutnak az eszébe. De mi a jelene és a jövője?
Horváth-Kovács Szilárd 2019. október 25. 14:45, utolsó frissítés: 14:56Arad több szempontból is határváros: Románia és Magyarország, Partium és Bánság, valamint a síkság és a hegyvidék között helyezkedik el.
Arad – egy város, amelyről mindenkinek az aradi vértanúk jutnak eszébe, de valljuk be: a romániai magyarok többségének mentális térképén ez a város valójában egy „fehér folt”.
A minket fogadó alpolgármester, Bognár Levente, elmondta, hogy Arad megyében a magyar közösség háromféle helyzetben van: egyrészt szórvány, ugyanis Arad városában a lakosság valamivel kevesebb, mint 10 százaléka magyar (15 500 magyar él a városban). Másrészt megyei szinten kisebbség (30-35 százalékos aránnyal), és mivel több településen meghaladják a 20 százalékot a magyar ajkú lakosok, a hatályos törvények szerint, használható a magyar nyelv a hivatalokban. Harmadrészt van néhány település, ahol a magyarok többségben vannak, főként határ menti falvakban vagy a Körösök vidékén, így 5 településnek magyar polgármestere van, illetve további 5 helységben magyar az alpolgármester − köztük van Arad is.
Az aradi alpolgármester szerint a közösség ereje három pillérre alapozódik: az iskolára, a kultúrára és az egyházakra. Viszont figyelembe véve, hogy vallásilag-felekezetileg a magyarság mennyire sokszínű – vannak római katolikusok, reformátusok, evangélikusok, unitáriusok, baptisták és egyéb neoprotestáns felekezetűek –, a legnagyobb hangsúlyt az iskolára, az oktatásra-nevelésre fektetik. „Annál is inkább, mert egyetlen magyar nyelvű, középfokú iskola van Arad megyében” − tette hozzá az alpolgármester, a Csiky Gergely Főgimnáziumra utalva. A három pillér mellett természetesen együttműködnek a civil szervezetekkel, így próbálják megtartani az identitásukat.
Újságírói kérdésre válaszolva elmondta, hogy a magyarsághoz tartozáson túl, a sajátos aradi identitást egyrészt a város és környékének történelme adja, ami már gyerekkortól fogva meghatározza az aradiak tudatát. Releváns például, hogy a település történelmileg több nemzetiségű és felekezetű közösségekből tevődött össze, ami a kultúrák egymáshoz rendeltségéből következően egy kölcsönös tiszteleten alapuló együttélést feltételezett.
Emellett az is hozzájárul a sajátos aradi identitáshoz, hogy Arad több szempontból is határváros. Hiszen Románia és Magyarország határánál van, ugyanakkor Partium és Bánság határa is, továbbá a síkság és a hegyvidék találkozásánál fekszik.
A Csiky Gergely Főgimnázium
Az aradi, középiskolás szintű oktatás története 1745-ben kezdődött, amikor a minorita rend megalapított egy iskolát, amely 1872-ig, mint hatosztályos gimnázium működött, ezt követően állami intézménnyé vált, majd egészen 1919-ig Királyi Főgimnázium névvel szerzett hírnevet. Az oktatási intézményt ekkor átvette a román állam, minek következtében gyakorlatilag megszűnt a magyar nyelvű, középfokú oktatás a városban. Mivel törvényesen csak a felekezeti iskolákban működhetett kisebbségi nyelven történő oktatás, az aradi magyar közösség összefogott a katolikus egyházzal, és megalapították a Római Katolikus Főgimnáziumot, majd közadakozásból, szülői támogatásból 1922-ben megépítették az iskola épületét – az épület tulajdonjogát a szülők a Temesvári Római Katolikus Püspökség kezébe ruházták.
1948-ban államosították a Főgimnáziumot, onnantól fogva különböző nevekkel, vegyes – román-magyar – osztályoknak adott helyet.
Bognár Levente elmondta, hogy 1989-ben, a forradalom pillanatában nagy reményeik voltak az iskola visszaszerzésére, de ezeket a bizakodásokat a marosvásárhelyi események erőteljesen visszafogták. Végül 2001-ben sikerült visszaszerezni az intézményt, ami a román tanácsosokkal való jó kollegiális együttműködésnek köszönhető. 2007-ben pedig a régi épülethez egy új szárnyat is sikerült építeni.
Az intézményben ma magyar nyelvű oktatás folyik, 630 diák van beiratkozva: a Főgimnázium égisze alá tartozik az óvoda, az általános iskola, valamint a líceumi és szakiskolai osztályok. Saját bentlakása és három épülete van. A bentlakás a magyar állami támogatásoknak köszönhetően ingyenes, tudtuk meg Spier Tünde igazgatónőtől.
Az intézményvezető arról is beszámolt, hogy a szórványoktatás sajátossága, hogy a szociálisan hátrányos helyzet miatt gyengébben tanuló diákok egy helyen tanulnak a kiváló tanulókkal. Illetve az intézmény nem „csak” tanintézmény, hanem a magyar diákok gyűjtőhelye, akik számtalan módon részt vesznek a város magyar kulturális életében.
A Megbékélés parkja és a Szabadság-szobor
Arad – legalábbis a magyarok számára – főleg az 1848/49-es szabadságharc leverésének helyszíne, ahol 1849. október 6-án a császári hatalom kivégeztetett 13 tábornokot. A város magyar közössége erről az eseményről nemcsak az 1892-ben megnyílt Ereklyemúzeummal emlékezett meg, hanem a Huszár Adolf által megtervezett, majd a szobrász halála miatt Zala György által kivitelezett Szabadság-szoborral is.
A szobor eredetileg a város központjában volt felavatva 1890. október 6-án, az akkori Szabadság-téren (ma Avram Iancu tér), amit az osztrák-magyar kiegyezés tett lehetővé, illetve szentesítette a békét. A szobor egészen 1925-ig állt eredeti helyén, amikor román állami kormányrendeletre szétszedték és eltávolították, mert az akkori, román többségű lakosságnak nem tetszett, hogy egy magyar vonatkozású emlékmű uralja a város központját – előtte többször is megrongálták a műalkotást. A szétszedett szobrot a víztorony mellett raktározták el ideiglenesen, majd a várba vitték.
Az 1989-es forradalom után az aradi – és velük együtt a romániai – magyarság egyik kívánsága az volt, hogy a szobrot újra állítsák köztérre, váljon ismét láthatóvá a Szabadság-szobor. Végül csak 1999-ben kezdett körvonalazódni a szobor sorsa, amikor egy román-magyar államközi megegyezésnek köszönhetően átszállították a minorita rendházba, ahol nekifogtak a szakszerű restaurálásának.
Bognár Levente beszámolt arról, hogy el is kezdődtek a visszaállításra vonatkozó tervek, amit a városi tanács meg is szavazott – a 17 szavazatból csak 3 volt magyar, a fennmaradó 14-et a többségi román képviselők adták. Ám a kormány utasítására leálltak a visszaállítási munkálatok, ugyanis az akkori kultuszminisztérium álláspontja szerint, a 19. századi európai romantikus alkotás nem illeszkedik egy 21. századi Aradhoz.
Egy államközi egyezség keretében végül megszületett a „Megbékélés parkjának” koncepciója, amelyet a kormány 2006-ban, az RMDSZ kezdeményezésére hagyott jóvá. Az alpolgármester elmondta, hogy a park koncepciója magyar szempontból is kívánatos volt, ugyanis tartottak attól, hogyha a szobor köztérre állítása nem közös megegyezés alapján történik, akkor a műemlék folyamatosan ki lesz szolgáltatva a megrongálásnak és a rosszindulatú tönkretételi szándékoknak.
A Szabadság-szobor így ma a Megbékélés parkjában áll, a tér egyik felében, a magyar oldalon. Vele szemben, a román oldalon egy 9 méter magas diadalív kapott helyet, amelyen több szoborcsoport szerepel. Ioan Bolborea műve a román vonatkozású 1848-as eseményeket jeleníti meg, így szimbolikusan szerepel rajta Erdély, Moldova és Havasalföld (domborművek), illetve a bukaresti forradalmi polgárság (a diadalív szoborcsoportja), és természetesen Avram Iancu, Mihail Kogălniceanu – ám mivel a megbékélés a tér koncepciója, helyet kapott Kossuth Lajos és Nicolae Bălcescu találkozása is.
1848-49 magyar és román vonatkozású emlékművei egymás felé vannak fordítva, a tér közepén pedig a háttérben három zászló lobog: a magyar nemzeté – itt Bognár Levente megjegyezte, hogy nem a magyar államé, hiszen a nemzeti lobogót több ország magyarsága is magáénak érzi –, a román trikolór és az Európai Unió zászlaja. Ugyanis a tér kialakításának elgondolása államközi megegyezéssel történt, amelynek hátterében az európai konvenció állt. A zászlórudak tövénél egy-egy forrás van, melyeknek vizei a „béke patakává” folynak össze, amely egyszerre kettészeli és összekapcsolja a tér két oldalát; középen egy szökőkút látható, amelynek vize időnként azért felkavarodik, mondta az aradi magyar alpolgármester.
Hiszen a Szabadság-szobrot az ünnepélyes-hivatalos átadása után megrongálták, ami miatt egy ideig a csendőrség őrizte, majd térfigyelő kamerákat szereltek fel – az emlékművet ért vandalizmust Arad román polgármestere is elítélte.
Meglátogattuk még a Kultúrpalotában az Ereklyemúzeumot, majd átmentünk a Közigazgatási Palotába, amit az aradi magyarok Városházának, a románok pedig Polgármesteri Hivatalnak (Primărianak) neveznek. Séta közben megcsodálhattuk kívülről az impozáns Páduai Szent Antal-katedrálist, amelynek timpanonján Michelangelo Piétájánakmásolata látható, valamint a monumentális Ioan Slavici Színházat.
A város központja az esti fényekben sajátos atmoszférát keltett: a félig-meddig felújított, impozáns paloták, monumentális épületek egykori jólétről, pezsgő nagypolgári életről, a mögötte meghúzódó iparról, munkások tömegeiről árulkodtak, amiből mára alighanem egy kissé idegen, málladozó, omladozó, összemocskolódott birodalmi pecsét maradt, egy fokozatosan elnéptelenedő és egyre komolyabb szociális gondokkal küzdő városon.
Mikor Bognár Leventét az aradi magyar közösség jövőjéről kérdeztük, elmondta, hogy a ’90-es évekhez képest felére csökkent a magyarság. De ugyanígy csökken a németek, szerbek – akiknek hajdanán külön negyedük is volt – száma, mint ahogy a megye bolgár, szlovák kisebbségei is eltünedezőben vannak.
Nyitókép: Jobbra a Csanádi palota, középen a Városháza, az előtérben Vasile Goldiș, baloldalon a Pénzügyi palota.