2019. december 5. csütörtökVilma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Az írástudó kisebbség: a nagylaki szlovákoknál jártunk

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. november 08. 12:03, utolsó frissítés: 2019. november 13. 10:16

Aradtól 40 kilométerre, a magyar határ melletti kisvárosban egy sajátos protestáns szlovák mentalitással találkoztunk és a „nagylaki irodalmi jelenségre” is rácsodálkozhattunk.


A protestáns szlovákok számára mindig fontos volt az írás: megnéztük, 200 év alatt mire mentek vele.

Nagylakról érdemes tudni, hogy a romániai szlovák közösség ott él leginkább tömbben: a lakosság 47 százaléka szlovák, 45 százaléka román, de él pár száz magyar és roma is, illetve néhány német, szerb család is. Ezzel analóg módon vallásilag is sokszínű a település, ugyanis együtt élnek lutheránus evangélikusok, román és szerb ortodoxok, ám van görög és római katolikus templom, illetve neoprotestáns imaház is.

Nem szokványos kisebbségi oktatás

Elsőként a nagylaki középiskolát látogattuk meg, a Jozef Gregor-Tajovský Elméleti Líceumot. Az iskola egyházi tulajdonú épület, viszont kissé meghökkentő, hogy eredetileg bank és szálloda volt. Az épület a városka központjában lévő park peremén áll, 1907-ben épült, jellegzetesen közép-kelet európai építészeti alkotás: századfordulós eklektika, szecessziós elemek. Az épületet 1945-ben államosították, és az Állami Csehszlovák Gimnázium kezdett működni benne, ami 1989-ig tizenháromszor nevet és intézményi státuszt váltott.

Huszarik Nicoleta-Alexandrina, az intézmény igazgatója elmondta, hogy a rendszerváltás után volt egy rendhagyó tanári gyűlés, amin akkor még tanárként vett részt. Azon beszélték meg, hogy az addig George Coșbucról elnevezett iskolát átnevezik Jozef Gregor-Tajovský-ra, hiszen „Coșbucnak semmi köze az iskolához, a szlovákokhoz, de valószínűleg azt sem tudta, hogy létezik Nagylak”. Ezzel szemben J. G. Tajovský (1874-1940) egy olyan szlovák író volt, aki banki hivatalnokként abban az épületben kereste a kenyerét, és több kisprózájában is megörökítette a település életét.

Azon az emlékezetes gyűlésen még egy meghatározó dologról hoztak döntést: hogy az iskola szerkezete maradjon abban a formában, ahogy a régi rendszer létrehozta: párhuzamosan két tagozat, román-szlovák. Az igazgatónő elmondta, hogy ez egy nehéz döntés volt, mert ezzel szembementek azzal a kisebbségek között népszerű divattal, hogy független, különálló nemzeti kisebbségi intézményt hozzanak létre maguknak. „Mi, lévén, hogy egy kisvárosi közösség vagyunk, akik már régóta összefonódva, keveredve élünk egymással, románok, szlovákok és mások, helyesebbnek láttuk egy intézményben a párhuzamos oktatást, mint a különválást.” - mondta Huszarik Nicoleta-Alexandrina.

Jozef Gregor-Tajovský Elméleti LíceumJozef Gregor-Tajovský Elméleti Líceum


Azt is megtudtuk, hogy az iskola a fennállásának nagyobb részében többször is változtatta profilját, néha technikai középiskolaként működött, periodikusan pedagógiai líceumként, hiszen tanítókat kellett biztosítani a szilágysági, bihari és aradi szlovák közösségek számára. A rendszerváltás után rendszerezték az intézmény irányát, de úgy, hogy megőrizték azt a fontos aspektust, hogy minél szélesebb körben a közösség érdekeit szolgálja. Így ma elméleti líceumként működik, párhuzamos szlovák és román tagozattal, humán és reál osztállyal, de szakoktatást is biztosít turizmus, élelmiszeripar és kereskedelem, mechanika és textilipar szakokkal.

Mivel a közösség különleges, ezért a nagylaki oktatás helyzete is az, hívta fel a figyelmünket az intézményvezető. Összesen 10 épületben van szétszóródva, amelyek többsége a múlt századfordulón épült, és egy kivételével mind felekezeti iskolák voltak. Így a nagylaki oktatás ma is egyházi tulajdonban lévő épületekben zajlik, ami megnehezíti az épületek felújítását, karbantartását. Beszámolt arról is, hogy tervben van egy kampusz építése, az önkormányzat 2008-ban ünnepélyesen le is tette az alapot, az épületek nagyjából el is készültek, de még nem működőképesek.

Az iskola tornaterme az egykori szálloda báltermében. Az iskola tornaterme az egykori szálloda báltermében.


Huszarik arra is felhívta a figyelmet, hogy külső szem számára van néhány adat, ami megtévesztő lehet: például, hogy összesen 1060 tanuló van, ám csak 300 diák tanul szlovák nyelven. Ez azért lehet félrevezető, mert figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy az intézmény keretén belül több csoport van, akik román tagozaton tanulnak, ám a szlovák anyanyelvet is felvették. Továbbá elég gyakori hogy román diákok iratkoznak be a szlovák tagozatra, vagy fordítva, szlovákok a románra. Hiszen ma már teljesen természetesek a vegyes házasságok, amelyek a kétnyelvűséget még inkább elősegítik. Sőt újabban romák is iratkoznak szlovák tagozatra – mert a szlovák óvoda közelebb volt hozzájuk, s ha már oda járt, akkor az iskolát is szlovák nyelven folytatja. Ilyen oktatási rendszerrel tud megvalósulni az, hogy a Nagylak kétnyelvű, és kétkultúrájú.

Egyszerre két különböző nyelvben való jártasságra törekszünk, és nem csak a román vagy a szlovák nyelv ismerete a fontos itt, hanem a két különböző kultúra ismerete, azaz szlovák irodalmi nyelvtudás, illetve román irodalmi nyelvtudás: erre büszke Nagylak.” - magyarázta az igazgatónő. „Ebbe az is beletartozik, hogy például a szlovák diákok néptánc-csoportjában román diákok is vannak, és fordítva.”

Álláspontja szerint fontos, hogy melyik család milyen nyelven beszél otthon, de ez nem elegendő, mert ott a hétköznapi, beszélt nyelv a használatos, míg az iskolában az irodalmi-kultúrahordozó nyelvet sajátítják el. Ugyanígy fontos az egyház is, hiszen ott is egy kultúra és hagyomány él és működik, olyan módon, ahogy hétköznapi családi kontextusban ez nem tud. "Meggyőződésem, hogy ha az iskola kiesne – azaz a kultúrahordozó irodalmi nyelv – akkor elkezdődne az asszimiláció. Ezt látjuk, hiszen számtalan kisebbség van, és ahol nincs irodalmi nyelvoktatás, ahol a kisebbség csak a hétköznapi használatos nyelvet beszéli, az asszimilálódik, mert a többségi használati nyelv egyszerűen elnyeli a kisebbségi használati nyelveket.” - mondta az igazgatónő.

A szlovák közösség tájháza a századfordulóról, nádfedéllel. A szlovákok szerint lehet a település neve magyarul Nádlak volt, nem Nagylak - hiszen románul <i>Nădlac</i>, szlovákul <i>Nadlak</i>.A szlovák közösség tájháza a századfordulóról, nádfedéllel. A szlovákok szerint lehet a település neve magyarul Nádlak volt, nem Nagylak - hiszen románul Nădlac, szlovákul Nadlak.


Egy kis történelem

A nagylaki szlovák közösség azért is érdekes, mert nem Szlovákiából érkeztek a 18 század végén a térségbe, hanem az akkori Magyarországról, a békéscsabai, tótkomlósi, szarvasi területekről. Mert igaz ugyan, hogy Nagylak első írásos említése 1313-ban történt, ám az évszázadok során folyamatos háborúknak volt kitéve a település, így a mai Nagylak viszonylag fiatal település. Ugyanis a török hódoltság után, az 1700 évek elejére egy alig-alig lakott hely volt, az egész környék elnéptelenedett. Az Osztrák-Magyar monarchia szlovák telepeseket csábított oda, hiszen a terület mezőgazdasági szempontból nagyon termékeny, a telepesek kiterjedt földterületeket kaptak - kapunk egy kis történelemleckét a település félig kész tájházánál.

Az első telepesek 1800 első évtizedében érkeznek, majd a település növekedni kezd. A mai Románia területén akkor már voltak szlovákok a bihari és a szilágysági térségben, akik római katolikus vallásúak, és a mai Szlovákia területeiről érkeztek, és leginkább famegmunkálással, fafeldolgozással foglalkozó mesteremberek voltak. A nagylaki szlovák közösség azért is más, mert a betelepült békéscsabai, tótkomlósi, szarvasi családok evangélikus-lutheránusok, főként mezőgazdászok, és az e köré kiépült mesterségeket gyakorolták. Eleinte a szlovákok mellett főként szerbek, románok és magyarok éltek itt, és elég ritka volt a vegyes házasság. Az idők folyamán a szerbek áttelepültek a Maroson túli területekre, a magyarok Magyarországra, és újabb románok vették át a felszabadult helyeket, így alakult ki a mai etnikai összetétel.

Érdemes tudni, hogy Nagylak mezőgazdasági területe nagyon nagy. Régebben a távolabbi földterületeken külön szállásokat építettek – ma is „sălaș”-ként emlegetik őket – miközben a településen is építettek maguknak egy házat. A szlovákok saját lelkésszel és tanítóval érkeztek, és maga a közösség épített iskolát, hiszen köztudott, hogy a Monarchia és későbbi a magyar uralom alatt nagyon nehezen lehetett más iskolát fenntartani mint a hivatalos-kötelező magyart. Így ezek az iskolák az egyházhoz kerültek, ahol a szlovák lelkész vagy a tanító oktatott szlovák nyelven. Mind a település világi vezetői számára, mint az egyház számára elsőrangú prioritás volt az oktatás-nevelés kérdése: ezért iskolákat építettek, és nagyon megbecsülték, megfizették a tanítókat (lakást kaptak, ruházatot, ételt, tüzelőanyagot és jó pénzbeli fizetést), aminek híre ment, és a legjobb szakértők jöttek ide tanítani. Nagylak lakossága a 19 századtól folyamatosan kiemelkedik azzal, hogy tudnak írni-olvasni.

A tájház tisztaszobája: jellegzetesen falusi, de a könyvek jelenléte már polgáriassá teszi. A tájház tisztaszobája: jellegzetesen falusi, de a könyvek jelenléte már polgáriassá teszi.


A romániai szlovák evangélikus-lutheránus egyház

1804-ben már az első települések érkezése után építettek egy ideiglenes templomot, majd 1812-ben elkezdődik egy nagy templom építése, amit csak 1822-ben szentelnek fel. A templom érdekessége, hogy eleve evangélikus-lutheránus templomnak épült, amit azért érdemes kihangsúlyozni, mert a templomok zöme eredetileg katolikus volt, amelyet később átalakítottak.

Több felújításon és módosításon van túl a templom, a legjelentősebbek ezek közül a torony megmagasítása és körerkéllyel való ellátása, illetve egy helység kialakítása voltak, utóbbit a harangozó számára készítették el. Ugyanis a harangozó nagyon fontos tisztség volt, napi 24 órás ügyelettel. Erre azért volt szükség, mert a település házai nádfedelesek voltak, könnyű faszerkezetű tetőzettel, így egy komolyabb tűzeset akár a falut is elpusztíthatta. Emiatt a települést 5 részre osztották. Az ügyeletes harangozó pedig folyamatosan figyelte a települést és a körülötte lévő nyári szállásokat (a legtávolabbi 22 kilométerre volt, több mint 800 volt belőlük), és ha egy tűzesetet észrevett, akkor megkülönböztetett haragjátékkal jelezte, hogy tűz van, a település melyik részében, és egy zászlót (éjszaka fáklyát) irányba állítva jelezte a pontos irányt. A harangozó vigyázott gyakorlatilag a közösség vagyonára, tulajdonára.

Emellett még a harangozó feladata volt az idő pontos jelzése is, ezt trombitálással kellett jeleznie - az egész órát, a negyedet, felet, háromnegyedet is, ami meghatározó volt a közösség mindennapi életének megszervezésében: e miatt sikerült jól összehangolniuk a munkát, iskolát, és a vallásos életet. Ez egy olyan markáns hagyomány lett, hogy a környéken erről híresült el a templom, aminek az erkélyén óránként 4-szer trombitálnak. Azaz a nagylaki település fejlődésének titka nem csak a szorgalom volt – máshol is vannak szorgalmas emberek – hanem a protestáns munkamorál, a jól szervezettség.

A nagylaki evangélikus-lutheránus templom, jellegzetes körtornácos tornyával, hangulatos belső térrel, és a nagyra becsült könyvvel. 
<br />
A nagylaki evangélikus-lutheránus templom, jellegzetes körtornácos tornyával, hangulatos belső térrel, és a nagyra becsült könyvvel.


A templomban az év minden napján reggel szolgálat van. A közösség kétféle énekeskönyvet használ, egy régit – ami az 1600-as években volt összeállítva – és egy újabbat. A reggeli szolgálatoknál az idősek tiszteletére a régit használják, máskor, ünnepekkor, az újabbat, amely Szlovákiában volt összeállítva: ma ezt használja az összes szlovák evangélikus-lutheránus egyház: a romániai Bánátban, Szerbiában, Magyarországon. Mivel a lakosság jelentős része tudott írni-olvasni, ezért az énekeskönyvek, Bibliák végére mindig be volt toldva néhány üres lap, amin a család lejegyezhette a számukra fontos eseményeket – akkoriban elég ritka volt a papír – ami tovább fokozta a hatékony szervezettséget.

Az első világháború egy jelentős esemény az egyház életében, mert akkor megszűnt az a püspökség ahova addig tartozott. Ezután eleinte a szebeni központú szász lutheránus egyházhoz került, majd a kolozsvári magyar egyházhoz, ahova a mai napig tartozik - bár a teológiai képzést most már Szlovákiában szerzik meg a lelkészek.

A település történetét és az egyházat bemutató lelkész büszkén jelentette ki, hogy a nagylaki evangélikus-lutheránus egyház mindig odafigyelt a közösség igényeire, mindig követte a társadalom pulzusát, és mindig igyekezett aktívan részt venni mindenben. Nem csak a vallási és kulturális életben, hanem a gazdaságban, a közösség szociális életében is.

Az egyház szociális munkája: Diakónia

A nagylaki Diakóniát 1991-ben jegyezték be, és egy jogilag önálló, nonprofit alapítványként működik. Az első programja a mélyszegénységben élők segítsége volt, amit egy svédországi támogatással tudtak megvalósítani. „Mindenki tudja milyenek voltak a 90-es évek: érkeztek a segélyek Nyugatról, a ruháktól kezdve a bútorokig, és természetesen a karácsonyi gyerekeknek szánt csomagokig – akkoriban 1300 körül voltak a gyerekek, és annyi csomagot hoztak és osztottunk ki: etnikumtól és felekezettől függetlenül.” - mondta a Diakónus munkatársa.

Valamikor 2000 körül figyelt fel az egyház arra a jelenségre, hogy egyre több fiatal megy külföldre dolgozni, egyre több idős ember marad itthon egyedül, ezért létesítettek egy öregotthont.

A nagylaki evangélikus Diakónia épülő konyhája 2017-ben. Forrás: Facebook/Diakonia Evanghelica Nadlac.A nagylaki evangélikus Diakónia épülő konyhája 2017-ben. Forrás: Facebook/Diakonia Evanghelica Nadlac.


Néhány éve építettek egy konyhát, hiszen nagyon sok embernek nem tud, vagy nincs ideje napi rendszerességgel sütni-főzni. Másrészt az elöregedett nemzeték nagy többsége a régi rendszerben volt mezőgazdasági munkás, így nagyon kevés nyugdíjat kapnak – a konyház ehhez próbálják igazítani az étkeztetés árát. Az önkormányzat segítségével azt is sikerült megvalósítsák, hogy a szociálisan hátrányos helyzetűek, a mélyszegénységben élők, a sokgyerekes családok ingyen hozzáférhetnek a konyha szolgáltatásaihoz.

Az egyház szerint azonban még ez sem elegendő, ezért elkezdtek gondolkodni egy nappali idősek számára fenntartott központ alapításán, ahol fizikoterápia, jogi tanácsadás, rekreációs sporttevékenységek, könyvtár stb. lenne. Az erre vonatkozó terveket elkészítették, folyamatban vannak az EU-s források megpályázása, hiszen kívánatos lenne, ha már jövőtől el tudna indulni az intézmény.

A Diakónia munkatársa tisztázta, hogy mindezek a szolgáltatások nem csak szlovák híveknek szólnak: a teljes nagylaki közösségnek, etnikumra, felekezetre tekintet nélkül. Majd hozzáfűzte, hogy az evangélikus egyház ilyen szempontból kissé mindig ellentmondásos volt, hiszen gyakorlatilag egy határozottan konzervatív intézmény (pl. ma is szigorúan külön oldalon ülnek a nők és a férfiak, a tanároknak és az elöljáróknak külön tiszteletpadjuk van, stb.), amelyik mindig aktívan támogatta a tudást, az emberek szabad gondolkodását. Ezért hathatósan támogatták a nemzeti nyelvek oktatását, az általános oktatást, a tudományt: ám mindez szükségszerűen az embereket éppen az egyház és a vallás ellen fordította. Vagyis egy olyan konzervatív egyház, amely talán még a neoprotestáns felekezeteknél is szabadelvűbb, és aktívabb a világban: mert közel áll a valósághoz, mert gyakorlatiasan, konkrétan szeretne az embereknek segíteni.

„A nagylaki irodalmi jelenség”

A templom meglátogatása után a Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége központjában Ivan Miroslav Ambruš, költő, műfordító, publicista, és a nagylaki Ivan Krasko Kulturális Társaság vezetője mesélt a „nagylaki irodalmi jelenségről”, azaz a romániai szlovák irodalomról.

A történet úgy kezdődött, hogy a múlt század derekán Nagylakon indult egy irodalmi kör, amely gyakorlatilag egy tucat ember rendszeres heti találkozása volt, akik műkedvelésből írogattak, fordítottak, és ezeket megbeszélték egymással.

1973-ban aztán írásaikkal megcélozták a román lapokat, és a román fordításokat kezdték beküldeni – ők maguk is meglepődtek, mikor a lapok kezdték publikálni az írásaikat. Ezen felbuzdulva a szlovák műveket is elküldték csehszlovákiai és szerbiai, illetve magyarországi szlovák lapoknak, ahol ugyancsak leközöltek ezt-azt. Maga a tény, hogy közölték ezeket a szövegeket, arra sarkallta őket, hogy komoly irodalmi szempontok mentén is foglalkozzanak az irodalommal.

Ivan Miroslav Ambruš az Ivan Krasko Kulturális Társaság vezetője.Ivan Miroslav Ambruš az Ivan Krasko Kulturális Társaság vezetője.


Aztán összegyűlt néhány embernek egy-egy kötetre való anyag, de nem volt hol kiadni, egyetlen romániai kiadó sem foglalkozott szlovák könyvkiadással. Így – számukra teljesen természetesen – elküldték Szlovákiába, és ott megjelent két kötet. „Az esetből botrány lett, megjelent a Securitate, hogy mégis hogyan volt ez lehetséges, mit gondoltak, hogy külföldön közölnek?! Mi azzal védekeztünk, hogy kerestünk hazai publikálási lehetőséget, de nem találtunk.” - mesélte Ambruš.

Végül úgy oldódott meg az ügy, hogy Corneliu Barborica és Domokos Géza megegyeztek, hogy létrehoznak egy közlési lehetőséget a Kriterion kiadónál. Így nyilvánosságot láthatott az első antológia, 1978-ban (így lett a Kriterion más nemzeti kisebbségek kiadója is), amit majd további 13 kötet követett. Természetesen továbbra is nagyon fontosak voltak a fordítások is, azokat is továbbra közölték különböző irodalmi lapokban. Sőt ma is közölnek.

A publikációknak, kritikáknak, irodalmi vitáknak köszönhetően 6 ember az irodalmi körből a Romániai Írószövetség tagja lett. Ez a kulturális életben nagy port kavart, több publicista foglalkozott a „nagylaki irodalmi jelenséggel”, ahogy a sajtó nevezte Florin Bănescu egyik kritikája nyomán. Ebben az volt az érdekesség, hogy egy vidéki kisvárosban, ahol mezőgazdasággal foglalkoznak, ennyi írószövetségi tag van. Az eredeti tagok közül mára már 3-an meghaltak, mondta szomorúan Ivan Miroslav Ambruš, de most, bár a lakosság még kisebb, még több írószövetségi tag van: a román szervezetben 7 és a szlovákiaiban 3.

1994-ben Nagylakon létrejött az „Ivan Krasko” Kulturális Társaság, amely a kultúrával másként foglalkozik, mint a Romániai Szlovákok és Csehek Demokratikus Szövetsége. Ivan Krasko, a Társaság névadója egy modern szlovákiai szlovák költő, aki Romániában (Szebenben és Brassóban) németül végezte az egyetemet, itt megtanulta a román nyelvet, és arról nevezetes, hogy nagyon sok román irodalmi művet fordított szlovákra. „Egy híd volt a két kultúra között. Ő is kémiát végzett, ami egy külön érdekesség, hiszen jómagam is, illetve Ondrej Štefanko is. Másoknak is kémiai egyetemi végzettségünk van. Kémikusok vagyunk, akik irodalommal foglalkozunk.” - mondta a szlovák irodalmár, intézményvezető. A Társaság ugyanakkor egy kiadót is elkezd működtetni, ami a 90-es évektől a mai napig számtalan kiadványt tett közkinccsé. Nem csak romániai szlovák irodalmat közölne, hanem szlovákiai, magyarországi, szerbiai szlovák irodalmat is.

1996-ban aztán megalapították a kétnyelvű Párhuzamos tükrök (Rovnobežné zrkadlá – Oglinzi Paralele) c. folyóiratot, amelyben több mint 300 író műve jelent meg fordításban: a román szerzők szlovák fordításban, a szlovák szerzők román nyelven. Ez egy egyedi lap volt a maga nemében, hozzá hasonló se Romániában, se Szlovákiában nem létezett, így mindkettőben nagy visszhangot keltett. Másrészt egy nagyon éles jelzés is volt, hogy mennyire nem ismerjük a szomszédos népek irodalmát.

Természetesen ma már az eredeti lendület visszafogottabb lett, de kijelenthetjük, hogy a romániai szlovák irodalom még él, írogatunk, publikálunk, és igyekszünk minél magasabb szinten művelni az irodalmat, és ezen keresztül a szlovák nyelvet ápolni, a közösséget erősíteni.” - mondta Ivan Miroslav Ambruš a jelenről, megjegyezve, hogy sajnos nincsenek fenn még kellő mértékben az interneten, pedig ideje lenne.

A szlovák kisebbségi érdekképviselet könyvtára. Megtudtuk, hogy a településen 5 könyvtár működik, és az önkormányzat a költségvetésből 1000-1000 eurót szán szlovák és román könyvek vásárlására. A szlovák kisebbségi érdekképviselet könyvtára. Megtudtuk, hogy a településen 5 könyvtár működik, és az önkormányzat a költségvetésből 1000-1000 eurót szán szlovák és román könyvek vásárlására.


A nagylaki látogatás után a bukaresti sajtós kollégák izgatottan beszélgettek a szlovák kisebbség mentalitásáról, összevetve a magyar kisebbséggel. Miben hasonlít? Miben tér el jelentősen? Melyik a jobb, az életrevalóbb? Egy ideig élénken figyeltem a kibontakozó vitát, aztán eszembe jutott, amit az iskola igazgatója mondott. Egyre kevesebb a beiratkozó gyerek, és nem föltétlenül azért, mert a szlovákok száma csökken: etnikai és felekezeti hovatartozástól függetlenül ürül ki az ország.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS