2019. december 5. csütörtökVilma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ismét egyre népszerűbb az ördögűzés. De mit takar a jelenség és hogyan kutatható tudományosan?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. november 14. 10:00, utolsó frissítés: 13:11

Az "ördögi színházra" korábban, a felekezeti küzdelmek idején az egyház erejének bemutatása miatt volt szükség, de mára a szertartások zárt körben zajlanak. Kérdéseinkre Bárth Dániel történész, néprajzkutató válaszolt.


Napjainkban újra népszerűvé vált az ördögűzés, egyre több vallási közösség, egyházi intézmény vállalja fel nyilvánosan, hogy ilyen szolgáltatást nyújt, köztük a Római Katolikus Egyház is. Másrészt a nyilvánosság jelentős része a szertartást babonaságnak vagy egyenesen visszaélésnek, abúzusnak tekinti – aminek néha büntetőjogi eljárás lesz a vége.

2014-től hivatalos intézményként működik az Ördögűzők Nemzetközi Szövetsége a Római Katolikus Egyház égisze alatt, amely a híres, hivatásos exorcista Gabriele Amorth közreműködésével jött létre és jelenleg Francesco Bamonte vezeti. Az intézmény keretében ördögűző képzéseket és továbbképzéseket tartanak, a témában több konferenciát szerveztek, és elérték azt is, hogy ma már minden katolikus egyházmegyének legyen hivatásos, szakképzett exorcistája. Nemcsak katolikusok, hanem számtalan más felekezet és vallás képviselői is lehetnek exorcizálók, illetve felbukkannak önjelölt és hivatásos ördögűzők is, akik az interneten számos formában népszerűsítik szolgáltatásaikat.

Mindeközben tragikus és botrányos végkimenetelű ördögűzésekről is tudunk. Ilyen volt Anneliese Michel 1976-os esete: a keresztény neveltetésben részesült lány megbetegszik, ám az orvosi-pszichiátriai kezelés nem javít az állapotán, ezért a szülök az egyházhoz fordulnak és ördögűzést igényelnek. A Katolikus Egyház, vonakodva bár, de kinevez egy hivatásos exorcizálót, ám a több hónapos ördögűző szertartásokba a 24 éves lány belehal. Az eset ellen a német állam eljárást indított a lány szülei és az ördögözők ellen. Egy időben és térben közelebb álló történet, amely megrázta a hazai közvéleményt, a 2004-es Tanacu-i eset, amikor egy 23 éves lány, Maricica Irina Cornici halt bele az ördögűzésbe.

De mi az ördögűzés?


A legtöbb embernek emblematikus horrorfilmekből származó képe van az ördögűzésről, pedig az exorcizmus fogalma ennél sokkal árnyaltabb, bonyolultabb – derült ki a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett nyilvános előadáson, amelyet Bárth Dániel, az ELTE Folklore Tanszékének vezetője tartott a témában, Papok és démonok viadala címmel.

Az előadáson megtudtuk, hogy részben a keresztség is egy exorcizáló szertartás, amely a második vatikáni zsinat előtt explicit módon jelent meg a rítusban. Akit megkereszteltek, azon már végrehajtottak egy ördögűző gyakorlatot. Hiszen a keresztségben a mellett, hogy Isten fiaivá válunk, betestesülünk az Egyházba, megszabadulunk a bűntől és az arra felbujtótól, az ördögtől is: ehhez egy vagy több exorcizáló gyakorlatot végeznek, amely az olajjal való megkenésben, imában, kézrátétellel valósul meg.

Az ördögűzés egyik csoportja a „kis” vagy „egyszerű” exorcizmus, ami különböző áldások, szentelmények, gyógyítások szokásrendjéhez tartozik. Az előadó itt példaként a házszentelést, a különböző tárgyak megáldását hozta fel, de a középkorban – feudális-agrártársadalmi kontextusban – a földet, a határt, a termést, a vetőmagot is megtisztították a démoni, ördögi zaklató hatásoktól. A kora újkorban a kis exorcizmus alighanem a mindennapi élet minden területére kiterjedt: erre vonatkozóan 160 féle korabeli szertartásrendet sikerült összegyűjteni és forráskiadványban közreadni.

Az előadásból kiderült, hogy a démoni megszállottság az elméletek szerint háromféleképpen jelentkezhet: mint obssessio, amikor a démonok külső zavaró, zaklató, bántó hatással működnek; mint circumsessio, amikor bizonyos körülményekhez, veszélyeztetett helyzetekhez kapcsolódnak a démoni megszállások – például a nászágyhoz, az asszonnyá váláshoz, a szüléshez kapcsolódtak, utóbbi veszélyhelyzet feloldását jelentette az asszonyavatás.

Bárth Dániel. Fotó: Kriza János Néprajzi TársaságBárth Dániel. Fotó: Kriza János Néprajzi Társaság


A harmadik megjelenési forma a possessio: ekkor szállják meg a démonok az embert, részlegesen vagy teljesen birtokba véve a személyt. Erre használatos az őrdögűző rítusok másik nagy csoportja, az „ünnepélyes” vagy „nagy” exorcizmusok.

Ennek hatalmas liturgikus korpusza van, kezdve az 1614-es Rituale Romanumtól, amely 1999-ig változatlan formában maradt, amikor II. János Pál pápa megújítja. Az RR alapján dolgozta ki 1625-ben Pázmány Péter is a Rituale strigonienset, amely Magyarországon volt „hatályban”. Ebben a korszakban az exorcizmus gyakorlata már nagyon „steril” a középkori változatokhoz képest, ekkor már hangsúlyosan csak imákat, bibliai idézeteket használnak, illetve alig alkalmaznak a gyakorlat közben eszközöket, ám a kereszt, a stóla, különböző szenteltvizek maradnak. Mindez azt is tükrözi, hogy a világi egyház – a plébániák, a plébánosok – a középkorhoz képest ördögűzés terén eléggé háttérbe szorultak.

Ám mint a Fasciculus triplex 1739-ből, vagy ugyanabból a századból az Arca Domini, amelyek „félhivatalos” szertartásrendeket tartalmaznak, arra engedik következtetni a kutatót, hogy a bencés, a jezsuita és különösen a ferences szerzetesrendekben a 17-18. században nálunk is tovább él az exorcizmus gyakorlata. Él és tovább fejlődik. Ugyanis ezek az évszázadok a látványos, teátrális ördögűzés és egyúttal a boszorkányperek időszaka, amellyel párhuzamosan szövegfejlődés is tetten érhető. Ugyanakkor ebben a korban a hivatásos exorcizmus és a népi-vallásos rítusok találkozása is megfigyelhető.

A Pannonhalmi Bencés Apátságból fennmaradtak kéziratok igazolják ezt, például a Sacra Arca Benedictionum (1697), egy 50 oldalas kézirat, amelyben – egyebek mellett – olyan ördögűzési szertartásokról is szó van, mint például a házassági impotencia gyógyítása, azaz a démonok által megzavart-lekötött férfi nemi szervet szabadítják fel. Ide tartoznak olyan levéltári anyagok is, mint a sükösdi 1720-as anyakönyv, amelynek néhány oldalára exorcizáló benediktumokat írtak, amelyeknek gyógyító céljaik voltak: gyereksírás ellen, fogfájás ellen, rontások ellen vagy a lányok megrontása elleni, áldásos-gyógyító-démonűző rítusok ezek. Mindez kapcsolódik Pócs Éva kutatásaihoz, aki a ráolvasások-rontások népi formáival foglalkozott behatóan.

Ebben a korban az exorcizáló egyház „fegyvertára”, „arzenálja” a démonok elleni harcban változatos, egyféle „papi házipatikát” alkotnak: füvek, hamvak, szentek ereklyéi, ördögöző cetlik, levelek tartoznak bele, valamint különböző szenteltvizek, érmék és az úgynevezett Breverlek, amelyek főként a zivatarok, viharok távoltartására voltak használatosak. Ezeknek az eszközöknek az elkészítésében is jelentős szerepet kaptak a démonoktól megtisztító praktikák, például egy exorcizáló cédula, vagy Lukács-cetli elkészítéséhez 40 oldalnyi szertartásrendi anyag állt rendelkezésre: hiszen külön meg kellett szentelni a tintát, a papírost, a tollat stb.

Hogyan lehet tudományosan kutatni az ördögűzést? Az ördögűzés ma egyszerre népszerű és botrányos. Vajon a kutató, aki témával néprajzi-kulturális antropológiai szempontból foglalkozik, hogyan tudja kezelni ezt az éles szembenállást? Mit jelent egy ilyen helyzetben a tudományosság? A kérdés azért is indokolt, mert miközben a természettudományokban konszenzus létezik a kutatások tárgyára, módszerére vonatkozóan, ami biztosít egyféle egzaktságot, objektivitást, addig a humán tudományok – mint amilyen a történelem, a néprajz, és a kulturális antropológia is – nem maradhatnak ugyanolyan módon semlegesek, objektívek, hiszen rajtuk keresztül önmagunkhoz viszonyulunk, a kutatások eredményei ránk, mint emberekre vonatkoznak.

Transindex: Mit jelent ma egy vallásos szertartást tudományosan kutatni, egy ilyenfajta éles megosztottság közepette? Hogyan, mikként tud viszonyulni a kutató az ördögűzéshez, a nélkül, hogy szakmai hitelességét kockáztatná?

Bárth Dániel: Nem könnyű kérdés a tudományos objektivitás. A természettudományok valóban szeretik magukat objektívebbnek és módszeresebbnek láttatni, mint a humán- és társadalomtudományok, ám ezzel a gondolattal szemben a másik oldalon számos ellenérvet fel tudnak sorolni. Magam a tudományos szocializációm során abba nőttem bele, hogy a sine ira et studio elv mentén a történeti vagy jelenkori kulturális jelenségeket ne a saját „szemüvegünkön” (világképünkön, ideológiai meggyőződésünkön, etnocentrizmusunkon stb.) keresztül értékeljük, hanem „belülről”, émikus módon próbáljuk értelmezni.

Természetesen ez korántsem könnyű feladat, de mint tudományos axióma, ez az egyetlen elfogadható törekvés. Hozzáteszem, ez az egyetemi időszak az én életemben az 1990-es évekre esett, amikor még nagyon sok olyan szöveget kellett olvasnunk, amelyik ennek az ellenkezőjére mutatott: egy ideológiai rendszer könnyen felismerhető nyelvezetén (marxizmus) íródott. Ez kellőképpen elrettentő példát adott arra, hogy sem a külső elvárások, sem a saját világképünk nem lehet a tudományos kérdésfelvetés és elemzés alapja, mert munkánk így nem lesz időtálló.

Történészként és néprajzkutatóként történeti antropológiát igyekszem írni. Ez azt jelenti, hogy a történész munkája során az antropológia alapelveit igyekszik követni: arra kíváncsi, ami első látásra érthetetlen a forrásokban, szeretné megragadni a hajdan élt emberek gondolkodásmódját, mentális eszköztárát és a mindennapi élet viszonylatait. A vallási kérdések iránt érdeklődő történeti antropológus nem explicit módon a vallás tényeinek igazságtartalmával kell hogy foglalkozzon, arra ott vannak a teológusok, hanem a „vallási mező” kitapogatásával egy adott korban, tehát azzal, hogy az akkor és ott élt emberek számára mit jelentett a vallás vagy annak egy-egy speciális jelensége.

Lefordítva ez a konkrét témánkra: a démoni megszállottsággal és ördögűzéssel foglalkozó történeti antropológus nem arra hivatott, hogy megállapítsa ezek „igaz” vagy „hamis” mivoltát, és utólagos pszichológiai (vagy pszichiátriai) magyarázatokkal „tisztába tegye” a hajdani történéseket. Erre ott voltak a kortársak, akik pro és kontra hozzászóltak az eseményekhez. Sokkal inkább arra koncentrál, hogy ezek a jelenségek hogyan értelmeződtek saját korukban, milyen társadalmi szerepet töltöttek be, milyen vallási igényeket elégítettek ki, és milyen kultúrtörténeti kontextusban értelmezhetők. A történeti antropológus a történeti szereplők vallási meggyőződését is tiszteletben tartja.

Mennyire segíti és/vagy zavarja a kutatót, hogy miközben egy egyházi liturgiatörténeti kutatást végez 16-17-18 századi textusok mentén, a kutatott jelenség kortárs szertartásként, rítusként is megjelenik? Mennyire fér bele ez is a kutatás horizontjába?

- Ez nem egyedi, a történészek jelentős része foglalkozik olyan jelenségekkel, amelyek a jelenben vitát váltanak ki. Gondoljunk csak a politikatörténészek vállalásaira. De a vallástörténet más jelenségei is jelen vannak, formálódnak és véleménykülönbségeket indukálnak. Természetesen világos, hogy a démoni megszállottság és exorcizmus problematikája olyan kuriozitást jelentő terület, ami a szélesebb társadalmi közvélemény számára is érdekes lehet.

A magamfajta szakkutató, őszintén szólva nincs hozzászokva ehhez az érdeklődéshez. Engem is meglepett, amikor történeti tárgyú könyveim után jelenbeli problémákkal kerestek fel, mondhatni a jelenben szembesítettek azokkal a problémákkal, amelyeket én a 18. századi dokumentumokon keresztül közelítettem meg. Bevallom, sokszor jólesett „önvédelemből” visszavonulni a történeti források biztonságot és nyugalmat jelentő világába. Máskor viszont kifejezetten tanulságos volt a jelenkori viszonyok megismerése, hiszen ezek segítettek a történeti esetek értelmezésében.

A tudományos világkép eluralkodása „varázstalanította” a világot, mondhatjuk Max Weber nyomán. Ma azonban egyféle újravarázslást tapasztalhatunk. Mi erről az Ön véleménye? Mi lehet a vallásos rítusok reneszánszának az oka?

- A tudományos racionalizmus azért sosem állt élesen szemben a vallásossággal és a rítusokkal. Számos olyan természettudóst ismerünk, aki hívő ember. Az emberi agy működésének megismerése például többeket tett hívővé. A deszakralizációval szemben már a 20. században számos ellenhatás jelentkezett: a legismertebb és legnagyobb hatású az ezoterikus robbanás, amelyik az 1960-as évektől Amerikából kiindulva végigsöpört a nyugati világban és az emberek figyelmét a matéria felől a szellemi szférák irányába fordította. Ezzel párhuzamosan a történelmi vallások szerepe nyilván csökken, hiszen az emberek individuális módon válogatnak a spiritualitás rendkívül színes kínálatából.

Egyébként az ördögűzés szélesebb reneszánsza is összefügg az ezotéria jelenségkörével. Egyrészt az egyházon kívül egy sereg önjelölt csodadoktor és „ördögűző” megjelenésével, másrészt a római katolikus egyházon belül – paradox módon – úgy, hogy a gyakorló katolikus ördögűzők az ezoterikus praktikák mágikus jellegét démoni behatásként értelmezik és a démoni megszállás egyik formájának tartják.

A kutató a közönség figyelmébe ajánlja néhány munkáját, például A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences szerzetes mentalitása és az Exorcizmus és erotika: egy XVIII. századi székelyföldi ördögűzés szokatlan körülményei címűeket.A kutató a közönség figyelmébe ajánlja néhány munkáját, például A zombori ördögűző. Egy 18. századi ferences szerzetes mentalitása és az Exorcizmus és erotika: egy XVIII. századi székelyföldi ördögűzés szokatlan körülményei címűeket.


Néprajzi és kulturális antropológiai szempontból miben újszerű a kortárs ördögűzés? Miben más a tartalom, a rítus formája, hova kerülnek a hangsúlyok?

- Az általam vizsgált római katolikus ördögűző gyakorlat jelentősen átalakult a kora újkorhoz képest. Nagyon fontos körülmény, hogy elveszítette nyilvános jellegét, az exorcizmus nem látványosság többé. Az ördögi színházra korábban, a felekezeti küzdelmek idején az egyház erejének bemutatása miatt volt szükség. Mára a szertartások zárt körben zajlanak le.

A másik alapvető különbség, hogy a papi liturgikus gyakorlat rövidebb szövegekkel és kevesebb eszközzel él, mint mondjuk a 16–17. században. Sok ördögűző szerint maguk a szövegek is „gyengébbek”, mint előzményeik. A jelenleg érvényes szertartásrendet II. János Pál pápa idején, 1999-ben adták ki a Vatikánban. Többen elégedetlenek ezzel a szöveganyaggal, mert viszonylag kevés kényszerítő jellegű imádság (konjuráció) maradt benne. Olyan, mintha a szertartást végző pap szerepét kicsit háttérbe tolták volna és a felsőbb hatalmakra bíznák a Sátán elleni közvetlen harcot.

Ez teológiailag indokolt és alátámasztható. Az általam vizsgált történeti esetekben éppen az a folyamat ragadható meg, amikor az egyházi vezetés már így gondolkodott, de néhány missziós lelkületű pap (esetemben ferences szerzetes) a régi gyakorlat alapján előtérbe helyezte a saját szerepét a viadalban. De az is elmondható, hogy a mai ördögűzések nem (feltétlenül) olyan horrorisztikusak, mint ahogy a filmekben ezt ábrázolják. A papok az egyén felelősségét hangsúlyozzák, megpróbálják rávenni őket a rendszeres gyónásra, áldozásra, szentségi életre, amelyen keresztül mintegy „magától” is eljön a szabadulás. Ezen a téren a katolikus karizmatikus mozgalmak mutattak kiemelkedő példát az 1970-es évektől külföldön és Magyarországon is.

A magyar nyelvterületen a téma és a gyakorlat mennyire népszerű, és mennyire elfogadott és/vagy botrányos megítélésű?

- Erre vonatkozóan nincsenek konkrét számadatok, amelyek egzakt tudományos kutatás alapjai lehetnének. Rejtett, bizonyos értelemben titkos gyakorlatról van szó. Ez együtt jár a nyilvánosság (és a tudomány) kizárásával. Mára már vannak egyházmegyei szinten kinevezett ördögűzők, a karizmatikus találkozók egy részén megleshetők ráimádkozások (pl. Bamonte atya részéről a Szeretetláng fesztiválon), de az egyház nagyfokú óvatossággal kezeli a kérdést. Az elzárkózás (rossz tapasztalatokon alapulva) részben indokolt, ám talán egy nyíltabb kommunikációval oszlathatók lennének azok a tévképzetek, amelyek sokszor a szélesebb társadalmi közvéleményben ezzel kapcsolatban uralkodnak.

De ez nem olyan egyszerű: hiszen az egyházon belül is többféle nézet, attitűd jelenik meg e kérdéskörben, amelyek olykor gyökeresen ellentmondanak egymásnak. Magáról az ördögről sincs egyértelmű álláspont, a démonokról, démoni megszállottságról meg végképp. A teológiai képzésben egyáltalán nem hangsúlyos a démonológia oktatása, mert egyáltalán nincs konszenzus. A konkrét esetekkel kapcsolatban az egyik katolikus pap a józan észre hivatkozva szkeptikus és pszichiátriai problémákat sejt a háttérben, a másik szerint még a homoszexualitást is démoni megszállás okozza, amit exorcizmussal le lehet győzni.

Mennyire kutatott a jelenség, milyen diszciplínák által, a tudományos közösség hogyan fogadja a témát?

- Alig kutatott témakör, mert nehezen hozzáférhető a forrásbázis. Teológusoknak, liturgia- és egyháztörténészeknek, történészeknek, néprajzkutatóknak és természetesen pszichiátereknek együtt, interdiszciplináris keretben kellene ehhez a kérdéshez nyúlni, mert az eltérő szempontok és módszerek segítségével sikerülhet csak e végtelenül komplex jelenségkör értelmezése. Például Németországban már évtizedekkel ezelőtt több ilyen konferenciát tartottak, nálunk ez még várat magára.

Egyébként érdekes, hogy több pszichiáter kifejezetten érdeklődik a többi tudományág eredményei, például a történeti esettanulmányok iránt, mert gyakorló valláspatológusként számos esetben nem tudták megkerülni az exorcizmus alkalmazását. Egy orvostörténész kollégám mondta egyszer bölcsen: minden beteget a saját nyelvén kell gyógyítani. Ez igaz lehet a megszállottsági esetekre akkor, amikor az állandó gyógyszerfüggőség mellett egy aktív vallási élet segít a mentális beteg szinten tartásában és társadalmi életbe történő visszavezetésében.

Nyitókép: The Exorcist.Official / Facebook

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS