2019. december 5. csütörtökVilma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Válhat-e egy erdélyi magyar íróból magyarországi?

Tőkés Hunor Tőkés Hunor 2019. november 19. 17:44, utolsó frissítés: 2019. november 20. 09:07

Miért és mit nem fogad el a magyar irodalom az erdélyi magyar irodalomból? – tették fel a kérdést Balla Zsófia és beszélgetőtársai A darázs fészke című esszékötetének bemutatóval egybekötött beszélgetésén.


Balla Zsófia első, és egyben összefoglaló jellegű esszékötete lényeges kérdésekre tapint rá. Mégis inkább az olvasóra bízza a válaszadást, engedi, hogy továbbgondolja a szövegeket. Soraiba beleivódott a líra játéka és a próza metaforikus jelentéstartalma is. Nem véletlenül jelenik meg az olvasó előtt a kötet olvasásakor a szerző közismert mondata: „Ahogyan élek, az a hazám”. A darázs fészke címadás is erre utal, az identitás keresésére és a definiálás vágyára, a közép-európaiság értelmezésére, és az erdélyi és anyaországi magyar kapcsolatokra. Ahogyan a beszélgetés közben erre Markó Béla is rámutat, a cím egyben azt is sugallja, hogy olyan esszéket olvashatunk, amelyek azt is közvetítik, milyen kívülállóként egy darázs fészkében lenni.



Költőként prózát írni olyan, mintha az embernek hirtelen elveszne a térérzékelése

Balla Zsófia a beszélgetés során úgy fogalmazott, hogy egy költőnek olyan prózát írnia, mintha az embernek hirtelen eltűnne a térérzékelése. „Versben az ember érzi az arányokat, azt is, hogy mi az, ami sok és mi az, ami már kevés, mi az a belső feszesség, ami összetartja. A prózának egészen mások az arányai és a mértékét meg kell tanulni. Ezt egy prózaíró tudja, a költő pedig gyakorta téblábol” – mondta, és úgy véli, az esszé zsilipműfaj, mivel a próza és a költészet között helyezkedik el. Balla szerint épp ezért nagyon kevés olyan költő van, akinek a prózája is ugyanolyan jó.

Markó Béla ennek kapcsán kiemelte, hogy irodalomtörténetileg mennyire éles különbséget teszünk költő és író közt: ráadásul írónak lenni egy mesterség, míg költőnek lenni valamiféle szakrális, patetikus feladattal, küldetéssel való felruházottságot jelent. Markó ugyanakkor Balla Zsófia költészetébe szervesen illeszkedőnek látja annak esszéit is, szerinte az esszé műfajilag nagyon nehezen meghatározható, inkább egy példa a műfaj-köztiségre, amibe belefér a prózavers és a publicisztika is.

A diktatúra árnyékában írni

Mészáros Sándor felhívta a figyelmet az 1989 előtti időszakban való publikálás nehézségeire is. Úgy véli, amíg az esszéíráshoz tér kell és megrendelés, addig a költészet sokkal könnyebben megfogan – legfeljebb nem adják majd ki, de a lehetőség megvan adva a megszületésére. A Kalligram Kiadó igazgatója szerint Balla és Markó nemzedéke – és az utánuk következő nemzedék tagjai is – sokszor nem azért teljesítettek „kisebbet”, mint a nagy Nyugat-nemzedék esszéírói, mert a tehetségük fogyatkozott meg, hanem egész egyszerűen a diktatúra alatt a lehetőségeik voltak sokkal szűkebbek.

A diktatúra uralta ugyanis az értelmezéseket. Volt, akinek a tehetsége meglett volna, de politikai vagy egyéb cenzúrák miatt nem kapott felkéréseket. Balla Zsófiát még a szerencsésebbek közé sorolta, aki keveset és kis díjazással, de lehetőséget kapott. Balla erre reagálva kiemelte, hogy vele ellentétben azonban több Erdélyben élő kollégája – filozófusok, esszéírók – írását a folyóiratok visszadobták. Az értelmiségiek hiába próbáltak újabb tanulmányokat, esszéket közzétenni, megjelenés nélkül visszakapták írásaikat.

„Ebben az is benne van, hogyha valakinek az írására érkeznek kritikai megjegyzések, észrevételek, akkor abból tanul, valamivé válik, valamivé fejlődik és ez a folyamat maradt el. Nem tartom magam a Nyugat ötödik nemzedékének, de mindenképpen alkalmam volt nagy versenyzők között haladni. Ha nagyok a példaképek, nagy emberek vesznek körül: más szintű az irodalom” – mondta a szerző, aki szerint a diktatúra a fejlődési lehetőségtől is megfosztotta az írókat, költőket. "Ebből nagyon nehéz kikeveredni, és a diktatúra után kaptunk még húsz-harminc évet, hogy megmutassuk, mire lettünk volna képesek" - tette hozzá.

Markó ugyanakkor az esszében a kitörési lehetőséget látja, akár a diktatúra szorításában is, mert az – a jó értelemben vett öszvérműfaj –, amely a metafora eszközeivel bármikor élhet, szemben például a kritikai és tudományos műfajokkal. Balla Zsófia is használta ezt az eszközt a diktatúra idején, hogy kijátssza a cenzorokat.

Markó ezért is ajánlja a téma kapcsán azt a „prózaverset”, ami a vízhiány idején való fürdőzésről szól. Ez ugyanis szerinte az egyik olyan írás a kötetben, amely a diktatúra természetét mutatja meg. Markó nem választaná le Balla esszéit a költészetétől, hiszen szerinte ugyanazzal a dilemmával küszködnek, és amelyre választ ad a költő híressé vált verssora: "Ahogyan élek, az a hazám." Ebből az esszékönyvből az derül ki, hogy ez mégsem ilyen egyszerű a válasz arra a dilemmára, amely néha úgy jelentkezik Balla Zsófiánál, hogy: "Graz miért nem Kolozsvár? Kolozsvár miért nem Graz?", máskor pedig a Budapest és/vagy Kolozsvár kettősségben. Markó szerint azért is nagyon jó ez a kötetcím, mert arra utal, hogy a szerző azt kutatja, hogy "ebben a kárpát-medencei és kelet-közép-európai ellentmondáshelyzetben, a darázs fészkében, hogyan lelheti meg a maga helyét a költő". Markó szerint azért nem lett egyszerűen "darázsfészek" a kötet címe, mert ebben a formában arra utalhat, hogy a darázs fészkében élünk, de nem vagyunk darazsak.

Markó Béla. Fotók: 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi KönyvvásárMarkó Béla. Fotók: 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár


Balla Zsófia számára a kötetcím arra is utal, hogy a forradalom előtt az emigrációt említeni egy olyan érzés volt, mintha a darázs fészkébe nyúlt volna az ember. „A darázs fészke az, amiben élünk, és talán egész Kelet-Közép-Európára érvényes a mai napig. Nem abban a vonatkozásban, hogy menni vagy maradni - bár ez sem elhanyagolható kérdés tájainkon -, hanem abban az értelemben, hogy hogyan próbálnak kialakítani komoly és ránk szabott demokráciákat. Ez egy nagyon lassú és nehéz folyamat” – - mondta a költő, aki azt fejtegeti, hogy ő egy svájci ösztöndíj közben látta, mennyi odafigyelést igényel egy demokratikus rend fenntartása.

Markó néha úgy érzi, a jelen állapotokat úgy lehet a legjobban leírni, hogy: "meghalt a diktatúra, éljen a diktatúra!". Ez a közérzet azonban a kilencvenes években még nem létezett. Ennek az esszékötetnek a központi kérdése, amennyiben van ilyen, akkor az az identitáskeresés kérdésköre a költő szerint, amire Balla folyton vissza-visszatér benne. Felvetését azzal indokolja, hogy van benne egy hosszú esszé, amely azt fejtegeti, hogy melyek az erdélyi írók sajátosságai, milyen az életmódjuk és mennyire sikerült integrálódjanak a magyar irodalomba.

Markó itt azt is megjegyezte, hogy számára nem mindig rokonszenvesek az Erdélyből kitelepült írók visszaemlékezései vagy visszautalásai a romániai körülményekre, mivel sokszor egyfajta önfelmentésnek, magyarázkodásnak látja, bár elismeri, hogy Emberileg teljesen természetes, hogy valaki próbálja megmagyarázni, hogy itt már lehetetlen volt élnie és ezért kellett Budapestre vagy bárhová elmennie. Ebben a könyvben pedig pont az a rokonszenves a számára, hogy nem érzi ezt a tendenciát. Balla nem felmentést vár, hanem definíciót keres a jelenségre.

A centrum és a perifériák kettősségében létezik az irodalom

Mészáros Sándor szerint azért fontos, amit Markó és Balla fölvetett, mert ebben a térségben a mai diskurzusokat is alapvetően egy esszencialista identitásgondolat hatja át.

"A mostani politikai diskurzus az etnonacionalista magyarságképében érdekelt, vagy ezeket hangoztatja. De a valódi problémát az okozza, hogy általában a fejünkben is ez van. Például a rendszerváltás is arról szólt, hogy lehet-e egy kommunista kutyából demokratikus szalonna? Ugyanígy az erdélyiséget is sokan esszenciálisan, a ’30-as évek Németh Lászlója és a karakterológiának a bűvöletében látják. Vagy egy irodalmi párlatot akarnak, meg akarják mondani, hogy milyen az a magyar irodalom ” – fejtegette Mészáros.

Mészáros arra a kérdésre, hogy miért nem fogadja be az erdélyi irodalmat a magyarországi, azt felelte: mert az soha nem egy hagyományból van, mindig van deficit és sosincs megértés. Szerinte az erdélyi magyar irodalmat mindig is nagyon mostohán kezelték, és nagyon kevés fontos értéke ment át Magyarországra.

Ezt azonban Balla nemrég szóvá is tette egy, a kötetben is szereplő, sokat vitatott esszében, aminek A vers hazája a címe. Ez sok kritikát váltott ki, lévén az az alaptézise, hogy a magyar kultúra a '20-as évek óta egyre jobban bezárkózik és hogy amellett, hogy a világirodalomból egyre kevesebbet szív fel, a saját határain se néz túl, így a határon túli irodalom is nagyon alulreprezentált.

Fotók: vasarhely.roFotók: vasarhely.ro


Markó Béla szerint tagadhatatlan, hogy a nyelvünk és a kultúránk a centrumban alakul, ez azonban egyáltalán nem biztos, hogy jó. Babits Mihály számára például szibériai száműzetésnek tűnhetett Fogaras is. "Én viszont Kézdivásárhelyen nőttem fel, az 80 kilométerrel még keletebbre van Fogarasnál. Van centrum és van periféria, de azt hiszem, ez a német kultúránál nem pontosan így volt" - ecsetelte Markó.

Mészáros arra hívta fel a figyelmet a téma kapcsán, hogy a szövegek és az intézményrendszeri világ nem egészen egymástól független. Tény az, hogy a Trianon óta és a mostani időszakban is "a határon túli irodalmi centrumok elgörbültek". Nem a minőségek és szövegek, hanem, hogy milyen erővel tudnak jelen lenni. Másrészt, bár a távolság lecsökkent, ezek olyan társadalmak, amelyek tele vannak kibeszélt és kibeszéletlen traumákkal. A kölcsönös lenézés kultúrája van jelen. A magyar irodalomban Mészáros szerint mindig valaki mértékadó akart lenni, nem pedig a különböző ízlésvilágok kölcsönös megértésére, összekapcsolásra törekedtek.

Markó szerint ez egy nagyon fontos gondolat, és ezzel az is együtt jár, hogy valakik mindig felállították az értékrendet. Ugyanakkor 1989 után az erdélyiség is mást kezdett jelenteni, mint előtte. Azelőtt nemcsak külön államban éltek a szerzők, hanem az az ideológia határozta meg őket, hogy különböző és sajátos az irodalom is, amit művelnek. Az erdélyi irodalmat például itthon külön tankönyvekben tanították.

"1989 előtt nyilvánvaló volt számunkra, hogy ez egy olyan kényszer, amitől meg kell szabadulni, és ki kell alakítani egy egységes magyar irodalmi szemléletet". Markó szerint '89 után megváltozott a helyzet, most nagy szükség lenne egyrészt az integrációra, például hogy Áprily és Dsida is bekerüljön az egységes kánonba, Babitsékkal és a Nyugattal együtt tárgyalják őket, ne függelékekben jelenjenek meg csupán. Másrészt erőssége is van az erdélyiségnek, másként alakult az irodalom, más kultúrákkal, nyelvekkel volt kapcsolatban. "Nem hiszem, hogy az lenne a kérdés, hogy úgy leszünk egységesek, hogy elveszítjük ezt a sajátosságot. Ehhez viszont az kell, hogy azok, akik az értékrendet alakítják, valami módon ezt a kettősséget érzékeljék, és ne csak Wass Albertet várják el Erdélytől. "Ne csak ideológiai ürügy legyen az erdélyi irodalom, hanem élményszerű, felfedezésre váró világot jelentsen" - fűzte ehhez még Balla.

Nyitókép: Balla Zsófia/vasarhely.ro

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS