2019. december 5. csütörtökVilma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Marosvásárhelyi könyvvásár: miért nem tudják ezt más városok is utánuk csinálni?

k. á. 2019. november 18. 17:25, utolsó frissítés: 2019. november 19. 10:04

Nagyon szubjektív beszámoló a 25. Marosvásárhelyi Könyvvásárról.


Egy színvonalas könyvvásárt megszervezni minden bizonnyal nem túl nagy ördöngösség, viszont tekintve, hogy Erdélyben gyakorlatilag csak Marosvásárhelynek sikerül, mégis kétségeket ébreszt az előző kijelentéssel kapcsolatban. Mára pedig annyira megkerülhetetlen lett a vásárhelyi rendezvény, hogy az erdélyi kiadók közül többen is annak időpontjára időzítik az új megjelenéseket. Az pedig, hogy 25 év alatt egy cseppet sem veszített a színvonalából, sokat elmond róla. Amúgy is kevés dolog ér meg 25 évet Erdélyben...

Pénteken érkezem meg, délelőtt többnyire még gyerekprogramok zajlanak, zsúfolásig van tele a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előtere, kísérőtanárok terelgetik a kicsiket jobbra-balra, mint kotló a csibéket.

Mivel a gyerekirodalomhoz a legkevésbé sem értek, otthagyom a vásárt és inkább kora délután flangálok ismét arra, amikor már "komolyabb" témák kerülnek terítékre. Például négy erdélyi magyar irodalmi folyóirat főszerkesztőjét faggatja a műhelytitkokról Vida Gábor. Elég furcsa mondatok hangzanak el: Vida például kijelenti, hogy Erdélyben szabad a sajtó és nem tudom eldönteni, van-e benne irónia. Ekkor pedig elkezdenek arról beszélgetni, hogy kinél hogyan nem szólnak bele a tartalomba. Csak Szűcs László, a Várad folyóirat főszerkesztője mond ezzel kapcsolatban valami izgalmasat: hogy neki sokkal jobb, ha a Bihar Megyei Tanács élén éppen a PNL áll, mert nekik aztán tényleg tökmindegy, mit írnak. Egyszer kérdezte meg tőle a tanács elnöke, hogy tulajdonképpen ti mit szoktatok rólunk írni. A főszerkesztő erre azt mondta, hogy semmi rosszat, gondolván, mégiscsak jobb ezt felelni, mint azt, hogy semmit.

Az derül ki még, hogy az irodalmi folyóiratok "veszélytelenek" a hatalom számára, így többnyire azt csinálnak, amit akarnak. Persze nem is nagyon csinálnak semmi veszélyeset, hiszen nagyon ritka esetben foglalkoznak közélettel, közéleti irodalommal akár. Amúgy néhány izgalmas kérdés még felmerül, és azt is megtudjuk, hogy nagyon sokat kell aláírniuk az irodalmi folyóiratok főszerkesztőinek.


Mivel párhuzamosan legalább két-három esemény fut és nem könnyű választani, ezért úgy döntök, szépen maradok a helyemen: Darvasi László könyvbemutatója következik a páholy előtt kialakított Irodalmi Kávézóban (mondjuk kávét nem lehet ott kapni). A Magyar sellő különálló, németes hangulatú novellákból lett regénnyé, de a beszélgetésen szó esik Karády Katalin a nyilasok fogságában történt szenvedéseiből írt monodrámáról is.

A Magyar sellő amúgy egy fiktív német kisvárosban játszódik, meglehetősen bizarr cselekménnyel bír, de hát az abszurditás maga a sült realizmus, mondja szerző. Egy meglehetősen szadista gróf uralja a várost, amelyben valakik folyton köveket dobálnak a lakókra, és ilyen körülmények között érkezik meg a szökött magyar sellő. Sűrű, líraisággal átszőtt szöveg, így szóba kerül, hogy Darvasi miként nem lett költő.

Ezután Balla Zsófia következett, akinek Az élet két fele című, összegyűjtött verseit tartalmazó kötetének a marosvásárhelyi az első bemutatója. Amikor kezdődik, kevesen vannak, Mészáros Sándor, a Kalligramm Könyvkiadó vezetője meg is jegyzi, hogy a miséket is meg szokták tartani három embernek. A kevés közönség kissé igazolást is ad arra, amiről később Balla mesél. Körülbelül élete felén költözött Budapestre, és most mindkét helyre tartozóvá érzi magát, azaz egyikhez sem tartozik igazán. Arról is beszél, hogy sosem fogadnak be az új helyen, ami nem jelenti, hogy kirekesztenének, de az a valódi közeged, amely lát téged felnőni. Markó Béla is részt vesz a beszélgetésben, amelynek az egyik legizgalmasabb íve az, hogy vajon szabad-e a már megjelent szövegeket átírni. Balla ugyanis ezt tette, főleg azokból hagyott ki az elvileg összes versét tartalmazó korpuszból, amelyeket a kilencvenes években írt.

Markó meg arról beszél, hogy Balla Zsófiának nincsenek zsengéi, tizenkilenc éves ora óta, amikor megjelent A dolgok emlékezete, egyenletes színvonalon ír. Kicsit sajnálja is, hogy Balla kiszerkesztett a könyvből olyan szövegeket, amiket már nem találta saját magának illőnek, mondván, jó lett volna látni, hogy Ballának is voltak tévelygései.

Este a kissé naiv elnevezésű Prózaajándék Marosvásárhelynek beszélgetés zajlik a színház nagytermében, erdélyi és magyarországi prózaírók vannak meghívva a színpadra, négy helyi színésszel egyetemben. Az első, ami feltűnik, hogy valamiért nem sikerült női prózaírót találniuk a szervezőknek: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Láng Zsolt, Németh Gábor és Vida Gábor vannak jelen, velük Gáspárik Attila és Szegő János beszélget. Van ugyan három nő is a színpadon, de ők színészek a helyi társulatból, csak illusztrálni vannak ott. Egyetlen felvetésbe vonják be őket, történetesen Szegő teszi meg, ha már aznap van a Puskás Ferenc Aréna avatója, megkérdi, hogy kinek mi a meghatározó stadionélménye. A férfi íróknak mind van, a színészek bevallják, hogy nekik nincs.

Az írók azonban remekül rezonálnak egymásra, ha valaki egy kérdésre borongós választ ad, akkor a többiek is igyekeznek átvenni vagy éppen oldani a hangulatot. Nemcsak Gáspárik és Szegő vezetik a játékot, hanem egymást is provokálják, cukkolják, aztán a végén mindenki felolvas valamit magától és a színészek is tőlük. Mindenki jól választ, a közönség jól reagál. Láng nevettet, sőt, egyik szövegénél ő maga is annyira nevet, hogy többször meg kell szakítania a felolvasást. Németh meghat, Vida elgondoltat, Darvasi többnyire küzd a náthával, kicsit nehéz belehelyezkednie a Magyar sellő abszurd német városába, Grecsó megdöbbent.

A könyvvásáros nap végén azon gondolkodom, hogy a szervezők tényleg majdnem mindenre figyelnek, nincs ember, aki ne találna valami magának valót a programok között. Kellően rétegzett.

Aztán másnapra már elkezd néhány apróság is zavarni: miért van az irodalmi kávéház például a színház előterében, hogy a háttérzsivaj teljesen bezavarjon mindenféle olyan beszélgetésbe, ahol mondjuk nem egy nagyhangú, harsány szerzővel van dolgunk, hanem egy halkabbal. Ilyenkor ugyanis, hiába beszél mikrofonba, gyakorlatilag az öt méteres körzetén kívül nem lehet érteni a mondatait. Persze megvan annak az előnye, hogy a helyszín ennyire organikusan beépül a rendezvény egészébe, ugyanis kvázi többnyire csak itt lehet kortárs magyar szépirodalommal találkozni, nem árt az, ha valaki csak úgy besétálhat.

A másik probléma szervezési: vasárnap délben például négy fiatal, erdélyi szerző (köztük hárman erdélyi kiadónál jelentek meg, egy meg az egyik legnívósabb magyarországinál) könyvbemutatója egyszerre van. Mármint hárman együtt és egy külön, máshol. Szóval, akit például a fiatal erdélyi magyar irodalom érdekel, az egészen biztos nem kaphat egy teljes képet így.

Összességében azonban a marosvásárhelyi könyvvásár olyat tesz, amit egyelőre egyik más városé sem tud utánuk csinálni (talán még a csíkszeredai áll a legközelebb hozzá). Az eddig általam tapasztalt kolozsváriak például egészen biztosan a közelében sem jártak: a standok között pangás, többnyire csak hazai szerzők vannak és csak nagyon szórványosan jut bármi is a Fogoly utcában felállított színpadra.

Bár mostanság megszokottá vált, hogy magyar térfélen is Kolozsvárt tartjuk Erdély kulturális etalonjának, erre egyre gyakrabban cáfolnak rá a tények. Talán lassan ideje lenne a mentális kulturális térképünk átrajzolásának.

Címoldali kép: vasarhely.ro/konyvvasar

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS