2019. december 5. csütörtökVilma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Majakovszkij a színpadon: „Talán meg fogjátok érteni: én vagyok az utolsó költő!”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. november 23. 11:35, utolsó frissítés: 2019. november 26. 14:41

Hogy is állunk a forradalmakkal, a fiatalsággal, az élettel? A töprengéshez az olasz előadás egyszerre nyújt támpontokat és hagy kétségek között.


Már a darab témája megmozgatta kicsit a fantáziámat, amikor láttam, hogy lesz egy olyan előadás – az Európai Színházi Unió fesztiválja, az UTE Fest keretében – hogy La gaia scienza – A tárgyak lázadása, amelyet Majakovszkij írt.

Forradalom? Lázadás? - kit nem érint ez mostanság errefelé?

Az olasz társulatról semmit sem tudtam (pedig a darabot az előadóművészetben ismert Giogrio Barberio Corsetti, Marco Solari és Alessandra Vanzi rendezte), és Majakovszkijról is csak nagy vonalakban annyit, hogy egy orosz-szovjet költő és forradalmár.

Csak később tudtam meg, hogy az előadás már 1976-ban megszületett és az olasz Beat '72 színházban adták elő. Az akkori formabontó színházi előadások Majakovszkij radikális költészetéből kiinduló improvizációs gyakorlatokból születtek.


Most, 43 évvel a bemutató után – derült ki az előadókkal való beszélgetésből – egy jól letisztult, alaposan végiggondolt színházi darabot láthattunk, amelyet három fiatal színész adott elő: Dario Caccuri, Antonino Cicero Santalena és Carolina Ellero.

Minden forradalom, mindig lázadás: ez most éppen A tárgyak lázadása. Ám az előzetes elvárásokkal ellentétben az előadásban megjelenő tárgyak csak kellékek. A szimbolikusan valamire utaláson túl (vörös csillag, pisztoly, vörös lobogó, hegedű, létra, torony, maszk, összegubancolódott kábelek) nem az a szerepük, hogy lázadnak bárki vagy bármi ellen.

Carolina Ellero, Fotók: Olimpia Nigris Cosattini, utefestcluj-huntheater.roCarolina Ellero, Fotók: Olimpia Nigris Cosattini, utefestcluj-huntheater.ro


A tárgyak lázadása nem a dolgok lázadása

Mert ez talán a színház „tárgyai” elleni lázadás: a történet, a szerepek, a kimondott szó, a bemutatott játék lebontása. Hiszen nincs egy elbeszélt történet, csak esetleges történések, megtörténő események laza összeszerveződése; három szereplő van, de mindenik Majakovszkijt játssza. Vagy az orosz proletárt. Vagy a költőt, a szerelmes férfit, a mindig másik nőt. A forradalmárt. Vagy a bolondot, az alkoholista őrültet, a szelíd, érzékeny gazembert. A csalódott és megtört lelket. Vagy csak az embert. Minden embert, vagy csak az Isten ellen lázadót?

A színészek az orosz szerző poémáit nem versként szavalják, hanem teljesen természetes módon lírában beszélgetnek, miközben nincs beszélgetés, csak egyedüllét, magány. Tudjuk, hogy Majakovszkij újítása a költészetben formabontó és rendhagyó, de vajon a dallomos olasz nyelv mit vesz el ebből? A feliratot – magyarul, angolul, románul – olvasó néző mit ért?

Itt nincs mit érteni, az ember nem gondolkodó dolog, ahogy Descartes gondolta, hiszen a szavak megtörnek, artikulálatlan (vagy jól artikulált?) felkiáltásokba torkollanak, a hang megcsuklik. Itt csak vonagló és táncoló testek vannak, és a testek hangjai: zihálás, nyögés, sóhaj, önkéntelen nevetés, csók. A testek, mint élő objektumok, az idegek, az ösztönös impulzusok lázadnak a logikus rend ellen. A forradalom lényege a szabadság, a spontaneitás, a káosz.

Dario CaccuriDario Caccuri


De hogy lehet ezt kibírni?

Hiszen amellett, hogy érvényét veszti az Ész, a kontroll alatt tartott test felszabadul, az ember magára marad ebben a szabadságban. Hárman játszanak, de mind egyedül, mint egy szerelmi háromszögben, vagy mint az isteni szentháromságban. Ami érvényét vesztette. Minél jobban kapcsolódnak, minél inkább egymás fele fordulnak, annál erőteljesebben a magányosulnak. A radikális ember, aki a szabadság gyökeréig, a káoszig eljut, az menthetetlenül egyedül marad. Nem lehetséges a párbeszéd, nincs kommunikáció. Csak a keserves ima, az egocentrikus monológ. Ezzel arányosan erősödik a vágy, hogy legyen valaki, legyen egy társ, ezért válik kiélezetté a szavak kiejtése, hangsúlyozása: meghallja mégis valaki?

De a szavak nem működnek, az érintés csak a felszínt tudja tapogatni. Az őszinte – hol önfeledten vidám, hol keservesen tragikus, de szabad – játék tudja csak oldani a kibontakozó drámát. S miközben rámutat az élet tragédiáira, gondjaira, azt is elemi erővel megmutatja, hogy az élet eleven, átható, és igenelhető.

A kiváló táncjáték, a kifejező gesztusok, a meggyőzően előadott versek mellé jól illeszkednek a CharleMagne Palestine, Glenn Branca és Patty Smith zeneműveiből válogatott részletek. Az egyensúlyban tartott akusztikai vonatkozásokon túl, a színpad dinamikája is jól eltalált. A feszült nyüzsgés-mozgás folyamatosan kontrasztban áll a pontosan megszerkesztett vizuális képekkel: a darab finoman lelassul, majd egy pillanatra megfagy, és festményként áll a néző előtt, de a fekete színtéri keretben, a prózai, kopár díszletben mégsem válik merő látványossággá.

Az éppen valamivel több mint egy órás előadás így folyamatosan felkelti és leköti a figyelmet, de nagyon óvatos: sosem feszíti túl a húrt. A pihentető lágy részek – éppen mint Majakovszkij harsány forradalmisága mellett az empatikus érzékenység – egyféle lassú, meditatív jelleget is kölcsönöznek a műnek.

Antonino Cicero SantalenaAntonino Cicero Santalena


Hogy is állunk a forradalommal?

Egyszeri radikális akciósorozat? Lázadás a régi, az érvénytelen ellen, ami szükségszerűen megfeneklik? Fiatalok álmodozása? Egy reális történeti mozgás, amit mindig a későbbi koroknak, generációknak kell továbbvinniük, és újra és újra, folyamatosan megújítsanak? A mindent elsöprő „újítás” mennyiben egy megőrzési folyamat vak láncszeme? Mi mindebben a művészet szerepe?

Ma, 30 évvel a romániai forradalom után, ezek nem mellékes kérdések. A töprengéshez a színházi produkció egyszerre nyújt támpontokat és hagy kétségek között.



K. Beának, akitől nem tanultam még eleget.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS