2019. december 5. csütörtökVilma
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Komédia egy gyermek haláláról? Strindberg korszerűsítve

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2019. november 26. 15:09, utolsó frissítés: 15:16

Az előadás meglepő tapintattal kérdezett rá az európai kultúra alapkérdéseire: mi a bűn, mi a szerelem, mi a halál, mi a barátság, mi a boldogság?


Vasárnap beültem az UTE Fest előadására és egy meglepő produkciót láttam: a Luxemburgi Nemzeti Színház tolmácsolásában: Strindberg egyik ritkán előadott darabját, a Mámort.

Miért volt meglepő az előadás? Először is azért, mert zavarba hozott, ugyanis nem tudtam betájolni, hogy mit is látok. Köztudott, hogy Strindbergnek ez az egyik jól eltalált vígjátéka, még akkor is, ha néhol pikánsan, feketén fanyar. Olyan vígjáték, ahol egy ártatlan gyerek meghal. Erre az ambivalenciára Frank Hoffmann rendezése erőteljesen rájátszik, nagyon merészen élezi-oldja a műfaji kereteket. Az előadás utáni beszélgetésen Visky András meg is jegyezte, hogy ez egy „francia komédiába oltott Strindberg”.

Néhány aspektus viszont az abszurd dráma jellegzetességeit villantotta fel (a valódi emberi közösség és értelmes kommunikáció lehetetlensége, helyzeteknek kiszolgáltatott tehetetlen szereplők), amelyet ellenpontozott, hogy többnyire megmaradt az eredeti szövegkönyv és elbeszélés.

Így például egy kimérten, lassan felépített helyzetkomikum jön létre, amikor Adolphe (a főhős barátja, Maik Solbach) és Madame Chaterine (Christiane Rausch) leköveti az abbé rohanását, aki hol botladozik, hol elveszti a papucsát, mikor erre, mikor arra szaladgál, s mikor végre megérkezik, annyira liheg, hogy nem tud megszólalni sem, nem kap levegőt. A közönség nagyon élvezte, ám mielőtt még a komikum leült volna, a pap váratlanul kimondja: a gyerek meghalt. A két szereplő szó nélkül marad, a közönség még néhány pillanatig nevet. De mit lehet nevetni egy gyerek halálán? A vidámság az arcokra fagy. Tragikomédia az ami előttünk zajlik? Vagy egy szürreális álom?


S nemcsak a néző van ilyen helyzetben, hanem a szereplők is. Maurice (Christian Klaus), a főhős, többnyire nem érti, mi történik körülötte: egy őszinte, ambiciózus, fiatal író, akit váratlanul siker ér. Az eredeti műben ebben a pillanatban lecsap rá egy femme fatale, Henriette – (Jacqueline Macaulay), a barátjának a szeretője. A bemutatott előadásban viszont Henriette sokkal árnyaltabb, természetesebb karakter, aki ugyanúgy a helyzeteknek és történéseknek van kiszolgáltatva, mint a többi szereplő: inkább egy zavart nő, aki kapkodva és néha harsányan keres valamit, amit nem talál, mintsem a végzet asszonya.

Fotók: Birgit Hupfeld / utefestcluj-huntheater.roFotók: Birgit Hupfeld / utefestcluj-huntheater.ro


A hírhedten nőgyűlölő Strindberg női karaktereit határozottan átdolgozza a színpadi produkció, és néhány jól elhelyezett utaláson keresztül – nőgyógyászati erőszak, egyedülálló anya, szerfüggőség, lekurvázás, társadalmi nyomás, patriarchális kirekesztés, menekülési vágy, kétségbeesett biztonságkeresés – finoman jelzi a ma is mélyen meghúzódó problémákat.

Ezen keresztül a 120 éves darab kegyetlenül korszerűvé válik, amire jelentősen rásegít a tér- és időszerkezetet tagoltságának feloldása. Az eredeti szimmetrikus, statikus struktúra helyett (4 felvonás, 8 jelenet, 5 helyszín), egy meg-megszakadó, de mégis folyamatosan zajló időszerkezetet kapunk, amivel szoros egységben az utalásszerűen jelölt terek dinamikusan egymásba olvadva váltják egymást. A történet kibomlását sokkal inkább párbeszédek, a kimondott szavak segítik elő, amit a színpad lassú mozgása szabályoz, mintsem a tényleges cselekmény, az akció.

A színpadi térben otthonosan, természetesen viselkednek a hőseink, ennek ellenére mégis az álomszerű, szürreális érzésünk egy pillanatig sem szakad meg. Ugyanis a térben legtöbbször egy-egy mellékszereplő is jelen van, amely a komikus-abszurd-groteszk skáláján megjelenít valamit – ez folyton emlékeztet arra, hogy nem a valóságban vagyunk.

Érdemes kiemelni, hogy a felskiccelt mellékszereplői karakterek is kerek egészek, árnyaltak, és bensőleg szervesen kapcsolódnak a történethez. Hiszen a idős pincérnő (aki valaha énekesnő/színésznő lehetett, Maria Gräfe), aki a múltját alkoholba folytja, előrevetíti a hősnők reménytelen jövőjét; a kimért, merev, előkelő pincér (Roger Seimetz), aki mindent hall, mindent lát és jelent a rendőrségnek, a polgári erőszakos rendet képviseli, éles kontrasztot alkot a fiatal művészekkel. Illetve a zongorista (René Nuss), aki sosem szólal meg, de a háttérből mindig az események hangulatának alázenél, fokozva a drámai – vagy éppen szentimentális, patetikus – hatást, ami néha már a szereplőket is annyira zavarja, hogy rászólnak. „Ki az az őrült, aki a éjszaka sötétjében zenél?” - teszi fel a kérdést Maurice többször is, nem tudva, hogy a művészi sors ironikus toposzával találkozik, aminek ő is részese.



Összességében elmondható, hogy a luxemburgiak előadása éppen olyan volt, amilyen kellett legyen: egy könnyed hangvételű, vasárnap esti színdarab, amelyen az ember szórakozik, kikapcsolódik. De a szó komoly értelmében színművészet is volt: áthallásokkal, utalásokkal, jelzésekkel, amelyek befészkelik magukat a néző tudatába és kérdésekké válnak.

Ezt csak egy nagyon jól összehangolt egyensúllyal lehetett megteremteni, ahol nem a mindenható rendező áll mindenek fölött, hanem éppen olyan jelentős a díszlettervező munkája (Christoph Rasche), aki együttműködik a jelmez-tervezővel (Jasna Bosnjak), a zene és hangeffektusokért felelős alkotóval (a már említett René Nuss). Ahol a színészek egyformán fontos szerepet játszanak, attól függetlenül, hogy egy főhőst vagy egy vázlatos mellékkaraktert kell éltere keltsenek.

De a meglepetést mégsem az okozta, hogy láthattam egy színvonalas előadást. Hanem az, hogy rajta keresztül milyen gyengéden tette fel az európai kultúra alapkérdéseit, jelezve, leleplezve, hogy milyen alapdolgokat nem tudunk. Mert mi a bűn? Mi a szerelem?



Az előadás a Ruhrfestspiele Recklinghausen, a Luxemburgi Nemzeti Színház és a Schauspiel Hannover közös produkciója, a berlini Deutsches Theater közreműködésével készült.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS