2020. február 25. keddGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Lehetséges válaszok a kérdésre: merre tovább romániai magyarság?

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. január 16. 13:25, utolsó frissítés: 2020. január 23. 11:02

Civil kezdeményezés keretében találkoztak a társadalomtudományok képviselői Kolozsváron, elemezni az elmúlt 30 év néhány aspektusát és rákérdezni a magyar kisebbség jövőjére.


Szombaton különböző társadalomtudományok képviselői gyűltek össze a kolozsvári Tranzit Házban, egy civil kezdeményezés keretében. A 30 elmúlt, mi jöhet? című rendezvényen a kutatók az 1989-es rendszerváltás után bekövetkezett társadalmi, kulturális és intézményes változásokat boncolgatták: egyrészt elkerülhetetlenül visszautalva a korábbi periódus(ok)ra, másrészt a bizonytalan jövő körvonalait keresgélve.


Az eseményt a két kezdeményező nyitotta meg, Magyari Nándor László (BBTE, szociológus) és Fosztó László (Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, antropológus).

Magyari jelezte, hogy szándékuk szerint a rendezvény az 1990-es években létező „közös és nyilvános gondolkodás” hagyományát eleveníti fel, amely ma már kikopott a közbeszédből, és „inkább elbeszélünk egymás mellett”. Előrevetítette, hogy a délelőtti tömbben 20 perces előadások fognak elhangzani, amellyel a felkért kutatók eltérő tematikai- és problémaérzékenységgel, változatos elméleti keretek megidézésével, és sokrétű fogalmi háló bevonásával megalapozhatják a délutáni könnyed, barátibb műhelybeszélgetést, aminek keretében a felmerült témákat és kérdéseket lehet megvitatni.

Populizmus és paktumok
Magyari Nándor előadásában utalásszerűen vázolta, hogy milyen tényezők befolyásolják, határozzák meg azt, amit ma a világ működéséből láthatunk. Álláspontja szerint a társadalmi valóságot egyre inkább egy „hagymaszerkezet” struktúrában fogjuk fel, azaz különböző dimenziókat, rétegeket, „héjakat” azonosíthatunk be. Mindennek a közepében helyezkedünk el mi, az emberi világ. A kutató érvelésében szóba hozta, hogy a rétegzett világ dimenziói között folyamatos kölcsönhatások állnak fenn. Ezek mentén be lehet kapcsolni olyan fogalmi mezőket, mint a pillangóhatás, a posztmodern- és posztszocialista rendetlenség.


Ez utóbbi fogalmat – a rend mellett a rendetlenséget – a jelenkori szociológia kapcsolta be a társadalomtudományba, példaként az előadó a híres világrendszer-elméletre utalt (I. Wallerstein), ami szerint a világban rendetlenség is van, nem csak rend. Ezt jelzi a folyton felbukkanó poszt szócska is, „hogy van itt valamilyen fajta rend, ami állandóan meg is kérdőjeleződik”. A folyamatosan egymást átható valóságszegmensekkel dolgozó elgondoláshoz képest egyszerű volt a megközelítőleg 30 évvel ezelőtti polarizált (Amerikai Egyesült Államok – Szovjetunió) világban eligazodni, amihez képest a többi geopolitikai aktor (társadalmak, kultúrák) egyértelműen viszonyulni tudtak, és értelmezni saját pozíciójukat. A polarizált világ felbomlása után a társadalmi és politikai jelenségek bonyolultabbá váltak: egyrészt visszatértek különböző formák a régi rendszerből („létező szocializmus”), másrészt létrejött egy illiberális és populista hullám, ami egyaránt meghatározza a mi közvetlen környezetünket és alighanem a világpolitikát is.

Az előadó jelezte, hogy a „populizmus” fogalma egy sokrétű, problematikus fogalom, mégis képes paradigmatikusan megnevezni az uralkodó tendenciákat. Ami kissé leleplezi, hogy a társadalomtudományok egy kissé idealizált emberképpel dolgoznak. Az előadó szerint ellenben egy olyan antropológiai fogalomra lenne szükség, amely képes kezelni a rosszindulat, a hiúság, a nemtörődömség, irigység, gyűlölet, gonoszság stb. jelenségeit is – hiszen a populizmus ezt hozta előtérbe. Hiszen a politikum most már valóban színpad, ahol csalók játszanak, és szándékosan manipulációval dolgoznak, éppen ezekre az emberi esendőségekre apellálva.

A romániai magyar társadalomra rátérve, álláspontja szerint lehet, hogy kívánatos volna újraszakaszolni a száz évünket. Hiszen Magyari Nándor hajlik arra, hogy a közösségünket mindig különböző paktumok határozták meg, amelyet a magyarság elitje kötött – hol formálisan, hol informálisan, homályban a román hatalommal. Emellett ezek a paktumok befelé, a magyar társadalom felé is szabályozó erőként működtek. Így a romániai magyar identitás két pilléren állt, egyrészt egy lokálpatrióta, helyhez kötött hazafiságon, másrészt ezen paktumok által konfigurált, fennálló viszonyokhoz való lojalitáson alapuló politikai-társadalmi egyensúlyon. De kérdés, hogy ma milyen paktumok vannak érvényben? És figyelembe véve a társadalmi valóság réteges, hiátusos szerkezetét, kérdés, hogy mit tud mondani a társadalomtudomány a jövőre nézve a remélhető poszt-populizmusról?

Rendetlenség a kulturális intézmények körül

Gáspárik Attila előadásában az identitás és a kultúra viszonyaira kereste a választ, főként annak problémás pontjaira rámutatva, abból kiindulva, hogy a magyar kultúrában az identitás mélyen a kultúrában gyökerezik (pl. Petőfi, Vörösmarty). Viszont ahhoz, hogy létezzen kultúra, szükség van az azt megteremtő és ellátó intézményekre – és azok finanszírozására. Az intézetvezető meglátása szerint nálunk még mindig egy szocialista kultúrafinanszírozási modell működik, ami nem megfelelő, elavult. Előadása alapgondolataként Veres Nagy Tímeát idézte: 30 év alatt nem próbáltunk meg igazán „romániai magyar állampolgárként viselkedni”.

Érvelése szerint a 1989 előtti rendszerben a kultúrának – és a kulturális intézményeknek – olyan felvállalt társadalmi funkciói voltak, mint az identitásőrzés, nyelvművelés, nevelés és a diktatúrával szembeni ellenállás. Ebben a helyzetben a romániai magyar kultúra szükségképpen kapcsolatban állt a románnal, létezett egy nyitottság, párbeszéd, átjárási lehetőségek stb. A rendszerváltást követően ezek a funkciók elvesztették égető aktualitásukat és erős szerepüket, és ma, a 30 éve tartó „rendetlenségben” még mindig nem tudjuk, hogy mit kezdjünk vele.

Ugyanakkor az 1990-ben kezdődő „identitásvákumban” leépülnek a román kapcsolatok, és egyre erősebben a magyarországi fele fordultunk, miközben rendre megszűnnek a szerepüket nem találó kulturális orgánumok: lapok, magazinok, könyvkiadók, társulatok, intézmények. Gáspárik Attila ezt a helyzetet egy Vida Gábor idézettel illusztrálta: „Megtanultunk Bukaresttel szemben védekezni. Nem tanultunk meg Budapesttel szemben védekezni.” Pedig a Budapestről érkező támogatások politikai érdekek mentén szabályozottak. Másrészt a vásárhelyi színház vezetője szerint 30 évvel ezelőtt a romániai magyarság túlságosan széles feladatkörrel állította pályára az RMDSZ-t: „Azt hittük, az egészségügytől a művészetig mindent ő kell megoldjon”. Emiatt nem alakultak ki, vagy nem tudtak megerősödni a civil kezdeményezések, szervezetek, így nincs egy jól működő civil szféra. De az infrastruktúra is elavult: az épületek többsége vagy Ferenc Jóska, vagy Gheorghiu Dej, vagy Ceaușescu által épített.

Az ilyen helyzetben lévő erdélyi kultúra problémáit fokozza, hogy a román állami- és a magyar kormánytól érkező finanszírozás nem megalapozott, nem átgondolt. Ugyanis nem léteznek ellenőrzött kimutatások, felmérések, hogy mire van igény, mekkora mértékű a kultúrafogyasztás, vagyis a mit, mennyit, kik kérdéseire nem tudjuk a válaszokat. Így olyan – akár abszurd – „megoldások” születnek, mint a felsőfokú néptáncoktatás létesítése budapesti finanszírozással és kultúrpolitikai indoklással, miközben Romániában a táncszak középfokú képesítés a törvény értelmében. Vagy olyan helyen épül új színház, ahol nincs közönség.

Gáspárik szerint az általa felvázolt problémákra a megoldást csak önszervezéssel, (ön)kritikával és reális felmérésekkel, elemzésekkel lehet megkeresni. „Nagyon el vagyunk maradva, nagyon távol vagyunk a megoldásról. De el kéne kezdeni ezekről a beszélgetéseket” – zárta előadását.

Jobb, mint régebb, mégis elmaradt az áttörő fejlődés

Veres Valér az 1989 utáni társadalmi változásokra különböző adatok összevetésével és kontextualizálásával mutatott rá. Elsősorban a társadalmi-gazdasági fejlődés és a demográfiai változások artikulálódásáról szólt az ismertetője. Ezt a fejlődést egy sor indikátor megmérésével és más államok, térségek mérési eredményeivel összevetve lehet kimutatni, amelynek az alapjait az Egyesült Nemzetek Szövetségének Fejlesztési Programja (UNDP) által kidolgozott mutatók alapján lehet „fejlődésnek” értékelni.

Az előadásban a társadalom számos dimenziójának indikátorokkal jelezhető vizsgálatát mutatta be. Ehhez elsőként pozicionálta Romániát, főként Magyarországgal összevetve, a V4-es térséggel és a Balti államokkal, mint régióval. A mutatók összesített eredményeiből kirajzolódik, hogy Románia a 2000-es évek előtt jelentősen lemarad, szinte minden társadalmi-gazdasági dimenziójában, viszont 2001-2008 között egy „gyors fejlődés” mutatható ki az adatokból. Ezután, azaz 2011-től jellegzetesen a mai napig ismét lelassul a fejlődés üteme, néha olyannyira, hogy alig észlelhető előrelépés. Ezzel együtt is, Románia 2017 körül több aspektusban is „megelőzi” Magyarországot.

A szociológus az adatsorok ismertetése és kontextusba helyezése közben folyamatosan jelezte a statisztikai mérések által elfedett, vagy árnyékban maradt jellegzetességeket is. Például az egyenlőtlenségek terén Románia az egyik „legsiralmasabban” álló ország – Magyarország némileg jobb helyzetben van. Mindazonáltal az is tudható, hogy a vizsgálat alapja önkéntes bevallás volt. Csakhogy szociológiailag ismert tény, hogy Magyarországon azért jelennek meg jobb mutatók, mert az emberek ott jobban eltitkolják, illetve kevésbé vallják be a jövedelmüket. S miközben ez ott 50%-os, addig Romániában 70%: azaz Romániában azért rosszabbak az egyenlőtlenségi mutatok, mert az állampolgárok kevésbé titkolják a béreiket.

Veres Valér olyan dimenziókról is szót ejtett, mint az oktatás. Ennek rossz helyzete közismert, a szociológus viszont felhívta a figyelmet arra, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mert azok az adatok, amelyek a sajtóban, médiában megjelennek, sok mindent nem vesznek figyelembe. Például az évek óta megdöbbentő érettségieredmények még rosszabbak, ha figyelembe vesszük az iskolába beiratkozottak arányát (Romániában 70%, míg Nyugaton közel 100%), és a lemorzsolódás mértékét is.

Az előadás még kitért a népességfogyásra, az elöregedésre, a termékenységi rátára, a várható élettartamra – hol Romániát érintő arányban, hol megyei bontásban, ahonnan jobban kirajzolódnak a romániai magyarságra vonatkozó jellegzetességek. A kutató következtetése az volt, hogy bár valóban volt egy meghatározó GDP-növekedés hazánkban, de ez nem ment át, mert a politikai hatalom nem vitte át valós társadalmi fejlődésbe. (Az előadás egy korábbi és hosszabb kutatást egészített ki néhány vonatkozással, ennek egyik tanulmánya itt olvasható.)

A NER: "rosszul csinálják, de nem biztos, hogy rossz"
Czika Tihamér egy korábbi publicisztikában megfogalmazott gondolataival indított, miszerint Európa-szerte a kisebbségek helyzete valamilyen formában viszonylag megnyugtató módon megoldott, megoldódott: a nagy kisebbségek közül csak a romániai, szlovákiai magyarság és a bulgáriai törökök helyzete maradt megoldatlanul - szinte egy "történelmi véletlen" következtében.

A romániai forradalom után, amit politikai-jogi eszközökkel el lehetett érni, azt elértük, azaz a lehetőségeink vélhetően plafonhoz értek, már a 2000-es évek vége felé: amit el lehetett érni nagyjából elértük – attól függetlenül, hogy ténylegesen ebből mi valósult meg.

S mivel a román államnak nem volt és nincs is semmiféle integrációs ajánlata, identitásprojektje a magyar kisebbség irányába (az asszimiláción kívül), 2010-ben lépett a magyar állam, amelyiknek van. Czika meglátása a magyar kormány támogatás- és nemzetpolitikájáról az, hogy az jó, illetve pontosabban: „rosszul csinálják, de nem biztos, hogy rossz”. Hiszen az magyar nemzetet egységesítő tendencia már 1990-től jelen volt, a közös médiafogyasztásban (DunaTv, M1), a egymáshoz közeledő oktatási struktúrákban (Sapientia) stb. Ami szerint a rossz ebben, hogy ezzel együtt jár egy politikai kormánypárt-függőség, amellyel rengeteg komoly probléma van.

Viszont például a kettős állampolgárság – ami egyrészt szavazónövelő politikai lépés, aminek megvan a maga oligarchikus piaci érdeke is – tényleges identitásképző elem, illetve egy reális, faktikus, érvényes jogi-adminisztratív dokumentum. És ez alapjaiban megváltoztatta, hogy mit jelent a romániai magyar identitás – hiszen úgy látszik, az egyetlen működőképes identitás- és nemzetpolitika az „egységes magyar nemzet”.

Czika Tihamér jelezte, hogy ez óhatatlanul magával vont és von egy „skizofrén állapotot”, ahol a fejünkkel Magyarországon élünk, ám az adminisztratív hétköznapokban Romániában. És bár ez bonyolult helyzet, úgy látszik, működik.

Ezzel a jelenséggel nekünk komolyan foglalkoznunk kell, sőt, nemcsak nekünk, hanem a magyarországi ellenzéki politikusoknak is. Egyrészt mert ez a nemzet- és identitáspolitika, amíg a kormány áll, addig marad(ni látszik), másrészt mert már ki van épülve ez a rendszer, már megvalósult a kettős állampolgárság, léteznek a támogatási rendszerek. És a kormánypártot le kell váltani, de ezt a rendszert tovább kell működtetni – mert ez létezik és mert nincs más. Ezeket a vonatkozásokat az RMDSZ-nek is meg kell fontolnia - fejtette ki.

Kik is vagyunk mi? S mitől?
Patakfalvi-Czirják Ágnes álláspontja szerint 1990-ben beindul egy formálódási folyamat, amelyben nem egyértelmű, hogy mit akarunk politikai-társadalmi értelemben. Autonómiát? S ha igen, milyen típusút, milyen hatáskörökkel? Ha meg nem lehetséges, akkor mit lehet kiharcolni, milyen irányba érdemes elindulni?

Így az erdélyi magyar identitás egy több faktor által meghatározott helyzetben volt. Egyrészt meghatározta külsőleg, hogy Romániában milyen jogi keretek állnak rendelkezésre, másrészt belülről, azaz, hogy a kisebbség hogyan tekint magára, kit zár ki magából. Harmadrészt Románia és Magyarország viszonya, tehát a nemzetállam(ok) és a nemzeti kisebbségi viszony, negyedszer pedig, hogy mindez milyen fókuszban jelenik meg, mennyire kíséri érdeklődés vagy érdektelenség.

Ebből a helyzetből egy nacionalista identitás jött létre. Azaz kiderült, hogy a „nemzeti identitás” folyamatosan újratermelődik – akkor is, ha nincs tényleges etnikai veszélyezettség, konfliktus, nincs domináns etnicizáló diskurzus.

Ennek a folyamatnak egyik tárgyát vizsgálta Patakfalvi-Czirják, a székely zászlót (részletesebben lásd itt). Amit előbb létre kellett hozni, az elitnek jóvá kellett hagynia (természetesen mindez gazdasági haszonnal járó munka), de szükség volt popularizálásra, politikai identitásképző tárggyá kellett válnia. Ugyanakkor ebben a tárgyiságában egyszerre lehet egy „forró” elem, ami mozgalmat indít, konfliktust generál. De lehet a helyi politikának egyik szimbolikus harc-eszköze, amivel politikai célokat és érdekeket lehet érvényesíteni. Mindemellett viszont lehet banalizálni, amikor a székely zászló karácsonyi dísz lesz.

A székely zászló esettanulmánya arra világít rá élesen, hogy az identitáspolitikai versenyek és küzdelmek még nem jártak le. Hiszen versenyben áll a „romániai magyar”, az „erdélyi magyar”, a „székelyföldi” és maga a székelység – illetve létezik szélsőjobboldali változat is, ami „származási alappal” és „tiszta magyar” fogalmakkal operál.

Az előadó rámutatott, hogy ezek a különböző kisebbségi nacionalista identitáspolitikák milyen saját intézményi artikulációkra, saját ünnepre helyeznek hangsúlyt és saját szimbolizmust generálnak. Azaz folyamatos versenyben van, ami folyamatos megújulás mellett konzervál egy aszimmetrikus ellenfogalmat is, ami mindig a „román”-nal kerül szembe.

Minek nekünk autonómia, és ha nincs, akkor mit tegyünk?
Bognár Zoltán egy filozófiai-politikai előadást tartott, amelynek előterében az a kérdés volt, hogy milyen lesz az újabb 30 év autonómia nélkül? Ugyanis szerinte nem lehet az autonómia ellen szóló érv a népességcsökkenés, hiszen számtalan országról tudunk, ahol a közszolgálatiság kevés lakossal is létezik. Természetesen, van egy “kritikus tömeg”, ami alatt semmi nem tud már működni, de a romániai magyar intézmények minőségét nem a lélekszám határozza meg.

Bognár reflektálva az éppen zajló beszélgetésre, megállapította, hogy az a közéleti reflexió válságára utal. Amit két trend határoz meg. Egyrészt azok, akik a piacon el tudnak helyezkedni és abból meg tudnak élni, azok egyre kevésbé igénylik az ilyen beszélgetéseket. Másrészt azok, akik nem piacképesek, akiket szubvencionálni kell és ez a támogatás egyre inkább leépül. Azaz van egy válságot megélő értelmiség. Az értelmiség általában veszti a pozícióját, különösen a kritikai értelmiség, az új társadalmi problémákra leginkább szemléletet, policy-t ajánlani képes szerep veszít teret.

A politológus szerint a romániai magyar társadalmi rétegek különböző módon érintettek a meghatározó folyamatok által: a nyelv- és kultúrafüggetlen szakmák gyakorlóinak kedvez a piac, a globalizáció, az EU-s integráció, könnyebb asszimilálódniuk és elvándorolniuk is, de ugyanakkor otthon maradniuk is könnyebb.

A technológiai fejlődés vesztese tehát az értelmiség, és az intézményrendszere. Emellett a sajtó is leépül, mert Budapestről nagyobb piacra olcsóbban lehet dolgozni, így egy erdélyi vonatkozású cikk olcsóbb lesz. Tehát egyre inkább a “tudósító” szerepébe kerül az erdélyi szakma.

A politológus ebben az értelmezési keretben kérdezett rá az autonómia fontosságára és szükségességére. Álláspontja szerint azért van rá szükség, hogy az intézményeink ne legyenek kiszolgáltatva a piacnak és az alkuknak. A saját intézményhálózat szempontjából ez a leglényegesebb és ennek hiánya pont a társadalmilag fontos, ideológiatermelő, kreatív, innovatív értelmiséget lehetetleníti el egzisztenciálisan. Ez a folyamat pedig modernizációs deficitet eredményez. Az romániai magyarság nem tud úgy reagálni a társadalmilag releváns folyamatokra, mint Bukarest vagy Budapest, ezáltal elveszti saját közösségi arcélét, érdekartikuláló kepésségét. Emellett mindez visszahat a demográfiára is: ugyanis nem lesz romániai magyar társadalmi mobilitáshoz szükséges intézményháló, ami nélkül azok, akik magasabb presztízsű szakmát választanának, kivándorolnak, így erősíti a migrációt.

Bognár ugyanakkor felhívta a figyelmet arra, hogy a politika és a kritikai értelmiség viszonya mindig konfliktusos. A “támogató értelmiség” viszont inkább intellektuális bürokrácia, mint kreatív, innovatív erő. A kritikai értelmiség bástyái minden társadalomban a politikával szemben autonómiával rendelkező intézmények – amelyek romániai magyar kiadásban azért nincsenek, mert nincs romániai magyar autonómia sem. Így tehát a romániai magyar kritikai értelmiség ugyanúgy a politika kiszolgáltatottja, mint a romániai magyarság.

De nincs autonómia, és ebben a helyzetben nem is lesz: ezért alkalmazkodni kell. Elfogadni, hogy az intézményháló fragmentált, hogy a magukat népszámláláskor magyaroknak vallók egy része semmilyen módon nem vesz reszt a magyar intézményhálóban – teljesen kívül van ezeken az intézményeken. Részben, mert elindult a strukturális asszimiláció útján, részben, mert nyelvileg, kulturálisan ugrál a piacon román, magyar, nemzetközi között és szabadidejében sem használ erdélyi magyar intézményeket, mert elég neki a közvetlenül elérhető, magyarországi magyar nyelvű tartalom.

Ez az alkalmazkodás ugyanakkor koordináció a fragmentált intézményhálóban. Amely a romániai állami, az önkormányzati, a magyarországi fenntartású intézményekből, a ténylegesen létező civil és egyházi intézményekből áll. Az előadó szerint ezeknek kellene úgy együttműködniük, hogy túllépjenek partikuláris érdekeiken és olyan intézményeket is fenntartsanak, amelyek a kisebbségi csoport egésze számára fontosak.

Akikről keveset beszélünk: a magyar cigányok
Az utolsó előadás, amit Fosztó László tartott, a romungrókról szólt, akik a magyar nyelvű romák, a „magyar cigányok”. A magyar romák kérdése már 19 században a figyelem előterébe került, amikor megfogalmazódott, hogy „megindult egy eloláhosodási folyamat” a korabeli Erdélyben. Az akkor kialakult politikai-társadalmi diskurzus az előadó szerint több szempontból a mai napig meghatározónak bizonyul.

Emellett a figyelmet a magyar romák fele fokozta az 1970-es években megindult archaizmus, ahol valami ősi, ezoterikus, népi jelleget fedezett fel a közösségben a korabeli társadalomtudomány.

Újabb állomása a romániai magyar-magyar roma kapcsolatnak a marosvásárhelyi „fekete március” volt, amikor a román-magyar etnikai konfliktusban a romák a magyarok oldalán álltak. Innen a szállóigévé vált „Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok”. Ezt a momentumot a politikai elit is elismerte, amikor az RMDSZ állásfoglalást közölt, amelyet Porcsalmi Bálint jegyzett (erről itt).

A magyar-roma kötődések egyik jellegzetessége, hogy csak a Magyarországon kívüli magyar nyelvű romákra jellemző, illetve, hogy általában két dimenzióban jelenik meg: egy közösségiben és egy intézményesben. A két dimenziót áthatják és meghatározzák további külső (gazdaság, adminisztráció, infrastruktúra) és belső (származás, nyelv, kultúra) tényezők. Az előadás során néhány néprajzi vonatkozású példa is felmerült, mint a kopjafaállítás (Brassó m.), a székelykapu-állítás (Hargita m.) vagy a konfirmálás (Szeben m.).

Ma ez a sajátos kapcsolatot a határon túli magyar nyelven tanuló diákok támogatási rendszere erősíti, illetve több helységben is a magyar polgármestereknek létezik roma szavazóbázisa (Maros megye).

Összefoglalónk a szervezők által biztosított online közvetítés alapján készült:



Nyitókép: Photo by Fachy Marín on Unsplash

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS