2020. február 25. keddGéza
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Le kell venni a nyakkendőt a kultúráról”

Birtalan Albert 2020. január 22. 10:40, utolsó frissítés: 10:45

Milyen kulturális intézményekre lenne szükség ma Erdélyben, illetve mivel lehetne segíteni a fiatalok kulturális nevelését? Kérdéseinkre Czégényi Dóra és Tamás Csilla válaszolt.


Czégényi Dóra néprajzkutatóval, a kolozsvári BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének munkatársával és Tamás Csillával, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Ifjúsági Szervezetének (EMKISZ) elnökével beszélgettünk a magyar kultúra napjának apropóján.

Mit mondhatunk el a mai erdélyi magyar kultúráról? A különböző kulturális rendezvények iránt való érdeklődés felől nézve veszélyben vagy inkább átalakulóban van a kultúránk?

Czégényi Dóra: A kultúra soha nem statikus jelenség, az emberiség története során – és ez ellenőrizhető – állandó változás jellemezte. De kultúra általában nincs – pontosabban csak absztrakcióként –, a valóságban kultúrák vannak. Értelemszerűen a változatos kultúrák változékonyak, így az erdélyi magyar kultúra is átalakulóban van. Triviális, de a változása az, ami állandó. És nem ritkán éppen a változása az, ami veszélyként valószínűsítődik. Talán ezért is konstruktívabb azt hangsúlyozni, hogy emberien ésszerű, potenciális veszélyfaktorokkal kell számolni, de a minden változásban ott rejlő pozitív lehetőségeket is tekintetbe lehet venni. Az sem ésszerűtlen, olykor még életszerűbb is.

Például az, hogy a kérdés nem egy, hanem különböző kulturális rendezvények iránti érdeklődés kapcsán közelít az erdélyi magyar kultúrához, lehet örvendetes, illetve megnyugtató. Ehhez a sokféleséghez nekünk hozzáférésünk van, ezeknek a különbözőségeknek az alakítói, a részesei, a meg- és átélői, a népszerűsítői, az értelmezői, a jobbítói, a támogatói vagyunk vagy lehetünk. Miközben a sokféleség tekinthető vagy bizonyulhat aggasztónak, nyugtalanítónak, zavarónak is. Mert nem feltétlenül csak embere, nem is csak kultúrája válogatja, sokkal inkább a helyzete, értsd: rendezvénye.

Melyek a velejárói a kulturális ismereteink hiányosságainak?

C. D.: Amikor kulturális ismeretek hiányát tesszük szóvá, bizonyos fokú kulturálatlanságról beszélünk, de a hiányosságok beazonosítása valaki(k) és valamilyen külső szempontjából, mi több, helyzetfüggően történik. Ne feledjük, hogy szocializációja során minden ember részesedik abból a kulturális sokféleségből, amelybe beleszületett, és ezt értelemszerűen eltérő mértékben és módon használja.

Mindenki tud valamit és valahogyan a világról, épp azt, illetve annyit és úgy, ami lehetővé teszi számára a világban való eligazodását, a környezetbe való beilleszkedését, az élet megélését. Így aztán az, hogy nem minden erdélyi magyar ember látogat erdélyi magyar műemléket, múzeumot vagy galériát, hogy nem mindenki jár el rendszeresen erdélyi magyar színházakba, komolyzenei hangversenyekre és könyvtárakba, számomra érthető és emberien természetes.

Erdélyben milyen jellegű kulturális intézmény létrehozására lenne ma a legnagyobb szükség?

C. D.: Nyugodtabb lélekkel nyilatkoznék a Mikor? kérdés vonatkozásában, és így is csak annyit bátorkodnék mondani, hogy akkor, amikor az emberek, embercsoportok azonos hiányérzetei reális igényekké fogalmazódnak meg. Hogy ez intézményesüléshez vezet-e, illetve milyen jellegűhöz, alkalmasint soktényezős, vagyis kontextusfüggő. De fontosnak vélem azoknak a már létező kulturális intézményeknek a megerősítését, amelyekhez akár új funkciók is hozzárendelhetők.

Tamás Csilla: Nem látom úgy, hogy szükséges lenne újabb kulturális intézményeket létrehozni. A jelenlegieket kellene mentesíteni a rájuk rakódott fölösleges terhektől, és hagyni őket dolgozni azért, amiért az egészet elkezdték. Az erdélyi kultúra megőrzésére és továbbadására ott van többek között az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE), a Kriza János Néprajzi Társaság (KNJT), de említhetném a számomra két legkézenfekvőbbet is, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületet (EMKE), illetve az EMKISZ-t is. Megvannak tehát azok a fórumok, ahol a kultúra őrzése működhet. Inkább nagyon sokszor azt látom, hogy ezekre az intézményekre olyan terhek rakódnak, amelyek egyébként nem tartoznának a feladatkörükbe, így ezek elvégzése mellett sokszor nem jut idejük vagy lehetőségük a saját munkájuk végzésére.

A fiatalok elérése érdekében milyen tantárgyat vezetne be az iskolában? Vannak-e hiányosságai a fiatalok kulturális nevelésének?

C. D.: A fiatalok elérhetők, az iskola az egyik olyan intézményes keret, ahol megközelíthetők. A tantervek és a beiskolázottak túlterheltségét ellensúlyozó jelenlegi kísérletek közepette sem ördögtől való egy új tantárgy bevezetését latolgatni, de azt megvalósítható és téttel bíró vállalásnak vélem, hogy minden oktatott tantárgy keretében hangsúlyosabb teret és időt kapjon a fiatalok közvetlen környezetére vonatkozó hasznos - lokális és regionális - ismeretek felfedeztetése is.

Mit tesz a saját kulturális fejlődéséért egy kultúraszervező?

C. D.: Tanárként és néprajzkutatóként csupán annyit mondanék, hogy nem minden változás fejlődés is egyben, de a változásra való nyitottság hiánya sokrétű hátrányt eredményezhet. Az „itt és most” megélésén, megtapasztalásán túl, a jövő alakíthatóságát is a tudatos jelenlétünk, és kiváltképp a változásokra való fogékonyságunk befolyásolja.

T. Cs.: "Mi azon dolgozunk, hogy jó legyen a gyerekeknek, nekünk nincs időnk a gyerekekre" - egy animációs filmből szoktam parafrazálni ezt a mondatot. A mesehősök rávilágítanak arra, hogy alkalmanként hajlamosak vagyunk elfelejteni a legfontosabb dolgokat, mert azt hisszük, mi vagyunk a tudói mindennek. Úgy érzem, valahogy így van vele az egyszeri kultúraszervező is. Az a baj, hogy nekiállunk kultúrát szervezni, átadni valamit, amit fontosnak tartunk, és egyszerűen nem marad időnk és energiánk arra, hogy lássuk, más ugyanebben a doméniumban mit, hogyan csinál. Lemaradunk színházi előadásokról, irodalmi estekről, könyvbemutatókról, mert annyira lefáraszt az, hogy a saját mondandónkat elmondjuk, hogy nem jutunk el mások mondanivalójának a meghallgatásáig.

Milyen céllal rendeznek ma kulturális programokat?

T. Cs.: Személyesen azon vagyunk, hogy fiatalossá, élhetővé tegyük a kultúrát. Sokszor hangoztatjuk, hogy le kell venni a nyakkendőt a kultúráról. Érjük el azt, hogy ez ne egy elérhetetlen fogalom legyen. A kultúra nem az az elvont, szép ruhába öltözött, unalmas dolog, mint aminek nagyon sokan látják. Az lenne a cél, hogy alap legyen például fejből verseket idézni úgy, hogy a hallgató is értse, mire gondolunk. Ezek a kulturális elemek részévé válhatnának az életnek.

Az erdélyi magyar kultúrának kik azok az alakjai, akikre Ön szerint ma több figyelmet kellene szentelnünk?

C. D.: Elsődlegesen a velünk, mellettünk élőkre kellene jobban figyelnünk. Az éppen kiemelkedően jónak vélt vagy rossznak ítélt mindig nagyobb figyelmet kap, így annak ellenére, hogy az egyik kerülendő, mindkettő követése fennálló lehetőség. Példaértékűvé válhat egy építő és egy romboló is, ezért a mindkettőből való okulás, a tanulság levonása az, ami talán nem elhibázott. A jó meg a rossz felismeréséhez szükséges odafigyelés mellett viszont a példákból való okuláshoz is idő kell, olykor nem is kevés.

T. Cs.: Az a személyes benyomásom, hogy Erdélyben anyaországi kapcsolatépítés nélkül kevesen képesek maguknak ismertséget szerezni, pedig zseniális alkotóink vannak és voltak az elmúlt 100 évre visszatekintve is. Rájuk érdemes lett volna figyelni, de valahogy elsikkadtak a határváltások és a rendszerek között. Nagyon sokszor nem azért nem lehet bekerülni ebbe a kulturális kánonba, mert szakmailag nem lennének megfelelőek az alkotók, hanem mert hihetetlenül nehéz eljutni kiállításokra, vagy bekerülni a magyar irodalomba. Csak ezért nem szabadna elhanyagolnunk őket, inkább legyünk rájuk büszkék.

Melyek azok a kulturális rendezvények, amelyeket sosem hagyna ki?

C. D.: Azok, amelyek szakmailag meg tudnak szólítani, helyet is kapnak az életemben, ami meg kíváncsivá tesz, azt végképp nem hagyom ki.

T. Cs.: A legtöbb megemlékező ünnepségen (március 15., október 23.) legjobb tudásomhoz mérten igyekszem aktívan ott lenni, és ezeket is nyakkendőtleníteni. Emellett az életem részévé próbálom tenni azt, hogy rendszeresen járjak színházba, gondolok itt a klasszikus és a különböző alternatív színházakra is. Ezt is fontosnak tartom a kulturális élet mentén való haladáshoz. Elkezdtem író-olvasó találkozókra és könyvbemutatókra is járni, és ezek egyre fontosabbá válnak az életemben.

Mit jelent az Ön számára a magyar kultúra napja?

C. D.: Azt, amit az alakulástörténete hordoz: január 22. napja 1989 óta a magyar kultúra napja. A Himnusz letisztázott kéziratának dátumaként jegyzett nap (1823. január 22.) évfordulójaként olyan szervezett megemlékezésekre, illetve méltatásokra nyújt alkalmat, amikor örvendetes módon nagyobb figyelmet kap az, ami a mindennapokban is meghatározó.

T. Cs.: Minden magyar közösség másképp sokszínű, mert több kulturális elem keveredik mindenhol. Erre vezetnek rá az ilyen kezdeményezések. Nyitottság kell ahhoz, hogy ezt a sokszínűséget értékelni tudjuk. Nem a mi kultúránk az egyetlen, amely működőképes. Ugyanígy a magyar kultúrán belül is tisztelnünk kell a különbözőségeket. Törekedjünk megérteni, hogy a másik ember számára miért értékes, színes és fontos a saját kultúrája.

Nyitókép: Magyar Népmesék, MTV, Kecskemétfilm Kft., Jankovics Marcell, Pál Nagy Balázs

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS