2020. július 15. szerdaHenrik
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

30 év alatt a Látó „a szabadságnak híve – és lap maradt”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. január 24. 11:18, utolsó frissítés: 2020. január 25. 16:49

Szerda este a Bernády György Alapítványnál rendkívüli lapszám-bemutatót tartott a Látó szépirodalmi lap szerkesztősége. Mit láttunk a Látó 30 éves születésnapján?


A Látóval középiskolás koromban találkoztam, egy plakáton, ami az osztályunk falán lógott többedmagával. De ez az egy ragadta meg a figyelmem: Bodor Ádám fura grimaszba maradt arca, ami Rodin Calaisi polgárára emlékeztetett, és a fura idézet: „A centrum a perifériában van, nem lehet máshol. Számomra a centrum – periféria. A magány például a világ közepe.” Az unalmas órákon ezzel a plakáttal vitatkoztam magamban, egyedül. Így találkoztam a Látóval, valamikor 10 évvel ezelőtt. Szerencsés voltam, mert olyan magyartanárnőnk volt, aki nem egyszer Látó lapszámokat hozott be az órára, és felolvasott belőle.

Az eseményről tőlem független okok miatt késtem, és a forgalmi dugóban – Kolozsvártól Vásárhelyig sok van – a centrum-periférián töprengtem. Amikor a Látó Irodalmi Játékok eseményére végre beestem, s diszkréten elbújtam a sarokba, akkor már javában zajlott a felolvasás.

Így sajnos lemaradtam Vida Gábor felvezetőjéről, pedig biztos volt benne néhány ironikus, szellemes, keserű kiszólás. De már Gálfalvi György olvasott fel. Hogy mit? Be kell vallanom, hogy nem volt azzal időm foglalkozni, mert lekötött, hogy a harcsabajusz alól (közepéről? centrumából?), milyen mélyen dörmögő hang tör elő, amit csak úgy lehet érteni, ha az ember nagyon koncentráltan figyel. Úgy tűnt, Gálfalvi megnyilvánulásai mind ilyenek: idő kell hozzá, amíg az ember bele tud helyezkedni egy olyan lelassult, meditatív állapotba, ahol az értelem elkezd pislákolni, az artikulálatlannak ható szavak formát nyernek, fogalmakká kristályosodnak és világlani kezdenek. A látáshoz fény kell, gondoltam, aztán azt, hogy ez micsoda közhely.
A Látó szerkesztősége, balról jobbra: Vida Gábor, Szabó Róbert Csaba, Gálfalvi György, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc, Demény Péter. A Látó szerkesztősége, balról jobbra: Vida Gábor, Szabó Róbert Csaba, Gálfalvi György, Láng Zsolt, Kovács András Ferenc, Demény Péter.

A vásárhelyi magyar értelmiség közös helyén a fiatal felnőttektől a legidősebbekig mindenki képviseltette magát, teltházas esemény volt. Hasonlóképpen a szerkesztőség is, kezdve a fiatal Szabó Róbert Csabával, aki öntudatosan tartotta a mikrofont az ősi Gálfalvinak a felolvasás alatt, majd Láng Zsolt a maga tárgyias, kifinomultan laza európéerségével, mellette Kovács András Ferenc, aki most is a jellegzetes KAF frizurát viselte, mint ahogy most is a behemót kutyákra jellemző lelkesedésével vett részt az atmoszférában, bal szélen pedig a bohém, pipás, tarkabarka Demény Péter.

Gálfalvi olyannyira Látós, hogy ott volt, amikor Markó Bélával átkeresztelték a rendszerváltás zajában az Igaz Szót Látó-nak, s 1993-2005 között ilyen-olyan főszerkesztője volt a lapnak (megbízott, majd kinevezett). Sok minden villanásszerűen elhangzott erről az időről, de a legtalálóbb mégis az volt, hogy valamikor az 1970-es években Székely János az Utunkba írt valami olyat, hogy „Gálfalvi bajsza belelóg az emlékek tárházába.” vagy az, hogy az Igaz Szóban egy vitában kiegyeztek, hogy „sohasem lehetünk elég pesszimisták”.

Ezek a szállóigeként teremben logó mondatok nagyon jól illeszkedtek a falra függesztett festmények hangulatához. A fekete árnyalatai között felvillanó narancssárga formák, a fehéren cikázó vonalak, és a festménybe belesimult emberi arcok, testrészek, akik még mindig valami szakralitást hinni remélnek (Csomortáni Gál László kiállítása). Hazaértem Marosvásárhelyre.

Vida Gábor megkérdezte a kolozsvári Demény Pétert, hogy „mit keresel itt”? A kérdéstől Demény zavarában felállt. Kicsit vívódott, gondolkodott, aztán válaszolt: „a szerelem hozott Vásárhelyre”. Megnyugodva, hogy az élesen személyesnek vett kérdésre kellő személyességgel válaszolt, néhány szót ejtett a magyar erkölcsösségről, ami a vádló tekintetekben megjelenik, vele kapcsolatban főként a kolozsvári tekintetekben – utalva a válásának történetére. Felolvasott Láng Zsolt egyik novellájából, majd a „Látó” szócikket abból a szótárból, amit még az Aranylátó számmal kezdett el kidolgozni. (Kiderült: nagyon szeretnek táborozni a látó-szerkesztők, és sokat utaznak az országban különböző eseményekre, rendezvényekre).

Szabó Róbert Csaba azt a kérdést kapta a moderátorkodó jelenlegi főszerkesztőtől, hogy amikor a Látót elkezdték digitalizálni, mi volt a lap jövője, és most mi a jövő? Szabó kissé kimentette magát, hiszen ő csak az volt, aki tudott gépelni, s ezért mindenki azt hitte, ért az internethez is, de aztán csak vállalta, hogy fontos szerepe volt a Látó (L@tó) honlapjának elkészülésében, ami 2006-tól létezik, s most már ott vannak a Facebookon is, több mint háromezer követővel. Vida Gábort olvasott fel, az Édes néném típusú levelei közül, a Marosvásárhelyi levelet (olvasható a Látó januári-ünnepi lapszámában). Intenzív szöveg. „Nem lehet.” – Vida gyűlöli ezt a mondatot, de elismeri, hogy azért milyen szép. Megérkeztünk, haza Erdélybe. Hazalátogatunk.

Vida: „Valaki messzire szakadt vásárhelyi ember kérdezte tőlem, hogy mi a fenét csinálsz te Vásárhelyen. Hazavárlak titeket, feleltem.”

A főszerkesztő viszonzásképpen Szabó Róbert Csabát olvasott fel. Aki Gálfalvi „szimatáról”, „megfontolt figyelméről”, Markó, Székely, Gálfalvi levelezéseiről gondolkodott, nagyon jó szimattal, és lassú elmélkedő megfontoltsággal.

A „szatmári különítmény” vásárhelyre kerüléséről, azaz Láng Zsolt és KAF látótávolságba kerüléséről Láng beszélt. (Tényleg van marosvásárhelyi a marosvásárhelyi irodalmi lapnál? Nyugi van, ne feledkezzünk meg Markóról.) Úgy volt, hogy mennek Udvarhelyre, hátha lesz ott kertes ház, indítanak egy irodalmi lapot, de mikor találkoztak a helyi polgármesteri hivatal hivatalnokának hivatali tekintetével, akkor rájöttek, hogy valami félreértés van a dologban, és inkább marosvásárhelyiek lettek. Látósok, természetesen. KAF poénosan utal a gyanúra, ami folyton követi őket, „vajon ez a Láng és Kovács nem zsidók egy kicsit?”…

Láng Markó Bélát, Kántor Pétert olvas fel az ünnepi lapszámból, majd KAF is, verset, mert az rövid. Szóba kerül Markó, Tomba Gábor, Parti Nagy Lajos. De arról bölcselkedik KAF, hogy a szerkesztők sokat töprengenek, de keveset gondolkodnak. A főszerkesztő még annál is kevesebbet. S még kevesebbet írnak. A főszerkesztő nem is ír. Gondolati költészet. Hm.


A lényeg a lényeg: Parti Nagy Lajossal örvendhet a romániai magyar (és nemcsak, persze) irodalom, hogy a 30 éves Látó még mindig a „szabadságnak híve – és lap maradt.” Helyben vagyunk, itthon vagyunk.

Fotók: Bálint Zsigmond.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS