2020. július 15. szerdaHenrik
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

„Elemien fontos, hogy a Szekuritáté és az erdélyi értelmiség kapcsolata téma legyen”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. január 30. 12:11, utolsó frissítés: 2020. január 31. 10:16

Az Illyés Kinga színésznő szekusdossziéjából készült Obiectiva Theodora c. rádiójáték nem Marosvásárhelyen, hanem Magyarországon szólalt meg először. Török-Illyés Orsolyával beszélgettünk róla.


A szélesebb nyilvánosság vasárnap ismerhette meg az Obiectiva Theodora című rádiójátékot, a Tilos Rádiónak köszönhetően. A mű rendkívüliségét az adja, hogy Illyés Kinga, a marosvásárhelyi közismert színésznő életébe enged bepillantást, a Szekuritáté által összeállított anyagok alapján.

A szekusdossziét - amely több mint 3000 oldalnyi anyagot foglal magában - 2014-ben kapta kézhez az erdélyi színésznő lánya, Török-Illyés Orsolya, és férjével, Hajdu Szabolcs rendezővel alkottak közösen belőle rádiójátékot a Magyar Média Mecenatúra támogatásával, neves színészekkel (a stáblista megtalálható itt).

Az édesanyjának hangot adó Török-Illyés Orsolyával beszélgettünk.

Az első kérdésemet a rádiójáték műfajiságától indítanám, éspedig abban az összefüggésben, hogy az Obiectiva Theodora alapját a Szekuritáté dokumentumai képezik. A vasárnap bemutatott mű előtt a Tilos Rádióban mondtál olyasmit, hogy itt, Erdélyben még nem igazán sikerült erről a témáról – szekus múltak – beszélgetést folytatnunk. Ebben az összefüggésben mit jelent a „dokumentumdráma”?



- Valóban úgy érzem, hogy Erdélyben nem sikerült még valódi párbeszédet folytatni a témában. Történtek fontos lépések, mint például Könczei Csilla Szekusblogja, meg hát megjelent egy pár dosszié nyomtatásban is: de ahogy élesedik egy-egy helyzet, mintha az erdélyi magyar értelmiség kivételesen összezárna ezen a téren. Hogy „ne bántsuk egymást, ne bolygassuk a múltat”. Természetesen tényleg ne bántsuk egymást, de akkor is elemien fontos, hogy a Szekuritáté és az erdélyi értelmiség kapcsolata téma legyen, és az is maradjon mindaddig, amíg van kibeszélni, megbeszélnivalónk ennek kapcsán. És az van bőven.

Ez a mű tulajdonképpen egy autófikciós dokumentumdráma – talán ez lenne a pontos műfaji besorolása. Ugyan egy szerkesztett anyag: megközelítőleg 98 százalékban a valós, lehallgatott beszélgetéseken alapszik, de némi szerkesztésre szükség volt, hogy érthetőek legyenek az összefüggések. Nagyjából másfél év történéseit ragadtunk ki a 20 évnyi anyagból, de azért, hogy dramaturgiailag is összeálljon, bizonyos részleteket más időszakból kellett beemelnünk.

A szereplők nevét részben megváltoztattuk, ez a kis távolságtartás a személyességtől megkönnyítette a munkafolyamatot.

Vajon mi lehet az akadálya annak, hogy Erdélyben erről a témáról nem sikerül érdemben beszélgetni? Hiszen Könczei Csilla blogja mellett még ott volt Gyimesi Éva Szem a láncban, Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai, vagy éppen Gálfalvi György Kacagásaink könyvei – és mégsem indult el, vagy indulásból elakadt a beszélgetés.

- Én egyrészt az egymásrautaltságban keresem erre a kérdésre a választ, ami Erdélyben nagyon erős fogalom. Nagyon kellemetlen és fájdalmas, amikor az ember környezetében kiderül egyesekről, barátokról, rokonokról, hogy jelentettek, együttműködtek a Szekuritátéval. Többnyire kis, zárt közösségekben élnek az emberek, és nemcsak az érintetteknek kell ezekkel az információkkal együtt élni, hanem az ő leszármazottaiknak is. A bizalom megroppan, generációkra kihathat az ellenségeskedés. Veszélyes, valóban. Talán nagyon sokan ezért nem is akarnak a saját lehallgatási dossziéjukba belenézni.

Másrészt azt én magam is láttam az iratok áttanulmányozása során, hogy nagyon nagy különbségek vannak abban is, hogy ki, miért, és hogyan jelentett. Pontosan ezért nem akartam erről az oldalról közelíteni a témát, pedig a 20 évnyi összegyűjtött anyagban körül-belül 50 embert számoltam össze, aki édesanyámról beszervezett ügynökként jelentett. 2014-ben adtam le kérelmet a CNSAS-hoz, de csak nagyon keveset, összesen 5 személyt dekonspriráltak hivatalosan.

Az viszont nem derül ki az anyagból, hogy valakit miért és hogyan szerveztek be. És mint mondtam, az is nagyon változó, hogyha már beszervezték, milyen mértékben működött együtt a Szekuval, mennyire volt lelkes ügynök. Hiszen például a számomra dekonspirált ügynökök között is van olyan, aki még csak jelentést sem írt édesanyámról, a 3000 oldalnyi anyagban csupán egyszer szerepel, mint aki megerősített egy információt – mégis ő lett az egyik, akit felfedtek nekem. Persze attól még másról jelenthetett. Továbbá vannak olyanok is, akik kifejezetten védeni akarták édesanyámat, pozitívabb képet próbáltak beállítani róla. Természetesen a másik véglet is megjelenik, nem kevés rosszindulatú jelentés, néhol nevetséges, személyeskedő pletykák, de szélsőséges rágalmak is, amelyek kifejezetten veszélybe sodorhatták anyámat.

Ezeket a motivációkat, összefüggéseket felfedni és szétszálazni egy nagyon komoly kutatói munka, én ebbe nem mernék belevágni, de tudom, hogy például Gáspárik Attila, aki egyébként felhívta a figyelmem a dosszié létezésére, rengeteg időt és energiát fordít erre.

Mi, Szabolccsal egy hozzánk közelebb álló, dramatikus formát választottunk, mert így is legalább annyira érthető és érezhető, hogy mennyire abszurd és kegyetlen volt a rendszer működése. Intim, apró élethelyzetekre fókuszálunk, mégis érződik egy állandó fenyegetettség, kiszolgáltatottság a lehallgatás ténye által.

Ugye Magyarországon jelent meg a szélesebb nyilvánosság előtt, de innen is nagyon sokan követték, beszélnek az Objectiva Theodoraról. De itt teljesen másként csapódik le a mű, hiszen itt tudjuk, hogy az Igaz Szó, vagy az Új Élet főszerkesztői kik voltak, innen könnyen beazonosíthatóak a szereplők, Sütő András vagy mások.

- Úgy éreztem, nem finomkodhatok, a brutális, objektív valóságot kell megmutatnunk, mert különben nincs értelme. Nyilván vannak emberek, akik élnek és érintettek, ez számukra nem lehet egyszerű. Van is most ebből fakadóan konfliktusom a családon belül. Fájdalmas, igen, nekem is nagyon felkavaró volt ezzel foglalkozni. Mégis úgy éreztem, a húsba vágó, személyes történetek megmutatása az egyetlen módja annak, hogy erről igazán mélyen és őszintén tudjunk beszélni.

A mániákusan mindent dokumentálásnak van egy szociológiai jelentősége is. Hiszen éppen azért, mert ez egy ilyen tárgyiasított, tárgyiasult objektív valóságról alkotott kép, ad egy nagyon erős korrajzot: nagyon élesen kirajzolódik, hogy 1974-75-ben a marosvásárhelyi értelmiség mit csinált, hogy élt, mit tartott fontosnak, miről hogyan gondolkodott.

- Ez is lényeges szempont volt. Erdélyben, de Magyarországon is nagyon fontos, hogy erről többet tudjunk. Úgy látom, ez a vonatkozás, a hetvenes évek romániai magyar értelmiségének világa, működése végképp nem került még feldolgozásra. Fantasztikus, hogy milyen magas színvonalon kommunikáltak, gondolkodtak ezek az emberek, legyen szó politikáról, művészetről, bármiről. Különösen örülök annak, hogy a hangjáték által erről a nagyon erős közegről is kapunk egy képet.

Ebből a szempontból különösen érdekes, amikor Katona, aki hazalátogat, beszámol Magyarországról. Az egy markáns Magyarország kritika, és nagyon aktuálisnak hat.

- Pontosan, és szerintem is nagyon rímel a mai magyar valóságra, a párhuzam könnyen felfedezhető. Ezért is hagytuk ilyen hosszan ezt a beszélgetést – és a többit is. A hosszan hagyott dialógusok egyfajta természetes életdramaturgiát adnak ki, amelynek van egy sajátos dinamikája: az ember néha belekezd a mondókájába, hosszan kifejt egy témát, mesél, a másik szinte csak hallgatja, mégis mindkét személyiségről sokat megtudunk.

Ha már felmerült a dráma: a Szeku nehéz tekintete alatt, egy értelmiségről szóló korrajz mellett a darab valóban egy emberi élethelyzetet, egy drámát is megragad, ami akár egyetemes érvényű is lehet…

- Igen, és ez tulajdonképpen az anyaság témája, hiszen a sztori egy terhesség és a gyermek születése körül bonyolódik. A személyes történeten túl abban az időben, tekintve, hogy volt egy erős népességpolitikai nyomás, szabályozás, mindenféle intézkedések, nagyon meghatározó téma volt. Beszélnek is róla az egyik jelenetben, hogy akkoriban tervezték bevezetni a három havonta kötelező nőgyógyászati vizsgálatot, abortusztilalom satöbbi. Egyébként a válásokat is rendkívüli módon megnehezítették, erre is van utalás.

Nem volt könnyű akkoriban olyan merész és emancipált nőnek lenni, mint édesanyám. A rádiójátékban végigkövetett másfél-két év az ő magánéletében is egy izgalmas, meghatározó periódus volt.

A téma másik aspektusa, hogy van egyféle prüdéria, ami abban a rendszerben meghatározó volt, gondolok itt a hétköznapi életben tapasztalható beleszólásokra, gesztusokra, amivel megbélyegzik, kirekesztik a női szexualitást, az intim kapcsolatokat, amelyek társadalmilag nem elfogadottak. Másrészt ezzel együtt, egy nagyon pontos, már-már obszcén ledokumentálása történik mindennek.

- Igen, és ez pontosan mutatja a rendszer brutalitását és bizarrságát, hiszen a szervek mindezt teljes mértékben felhasználták és kihasználták, az információk az intim kapcsolatokról és a félelem a szégyentől, hogy ezek ki is derülhetnek, komoly eszközök voltak a szeku kezében. Az édesanyámra irányuló konkrét beszervezési kísérlet, tehát amikor behívták, és megfenyegették, nincs benne a rádiójátékban, mivel nem volt róla dokumentum, de talán érdekesebb is, ahogy ő ezt elmeséli a szerelmének, édesapámnak. A megfélemlítés és zsarolás fő eszköze a későbbi intézkedési tervben is a megszégyenítés, egy nő aki még papíron férjnél van, beleszeret a tanítványába, és terhes lesz, kiváló célpont és lehetőség volt számukra.

Az mellesleg szintén teljesen abszurd, hogy a Szekuritáté korábban szerzett tudomást erről a terhességről, mint maga az apa. A hatóságok akkori terveihez képest végül nem olyan gyorsan és brutálisan történt az ő ellehetetlenítése, hanem a 80-as években lassú kivéreztetési formában: nem engedték külföldre, aztán már az előadásait is letiltották.

Ebből mintha valami olyasmi bontakozna ki, mintha a magánélet és az államapparátus elnyomása nagyon szorosan össze lenne fonódva, összebogozódott – úgy hogy erről az emberek nem is igazán tudtak. Vagy nem fogták fel a jelentőségét?…

- Vagy nem fogták fel, vagy nem is igazán tudtak róla, de leginkább nem érdekelte őket. Élni akarták a maguk kis életét. A 70-es évek közepe azért is érdekes, mert akkor még annyira nem érzékelték, vagy nem tudatosították magukban a lehallgatás tényét, mintha nem tartottak még annyira a Szekuritátétól. Már szó van róla, tényként említik a beszélgetésekben, de még nem vették komolyan.

A dossziéból látható, hogy a 80-as években már sokkal gyanakvóbbak, óvatosabbak lettek az emberek, rászóltak egymásra, ha politikailag kényes téma került elő. Persze így is elegendő információt szolgáltattak magukról. Édesanyámnak például fogalma sem volt róla, hogy lehallgatják. Fel is csattan az egyik jelenetben, hogy „ugyan, minek hallgatnák le éppen őt?!” Azt gondolom, ha később tudomást is szerzett volna róla, ezt a vaskos dossziét egészen biztosan nem szerette volna elolvasni.

Nem lehet – és visszautalnék egyik első kérdésre – hogy azért is nehéz szembenézni a múlttal, a szekusdossziékkal, mert talán kiderül, hogy az egyén és a hatalom annyira össze van keveredve, hogy félünk attól, hogy könnyen kiderül, a saját életünket nem mi irányítottuk, hanem a külső tényezők határozták meg?

- Ez mindig így van, most sem tudjuk, hogy ha a külső körülmények másmilyenek lennének, akkor hogyan alakulna a sorsunk. Ez foglalkoztatta az embereket akkoriban is, ott is. Folyton szóba kerül például az emigrálás gondolata. Jöttek az újabb és újabb intézkedések, szigorítások, ellehetetlenítések, azokat az emberek újra és újra megszokták, és azt gondolták, hogy annál rosszabb már nem lesz. A többség megpróbált az adott körülmények közepette valahogy élni és túlélni.

Ez ma sincs másképp, kevés olyan ember van, aki felismeri, hogy könnyen lehet, hogy a maradék szabadságától is megfosztják, és még kevesebb, akiben van elég bátorság és elszántság saját kezébe venni a sorsát. Nem könnyű felismerni, elcsípni a pillanatot, amikor a szabad gondolkodás és cselekvés már elviselhetetlenül korlátozódik a hatalom által, legyen szó akár egyéni sorsról vagy egy nagyobb közösség helyzetéről.

Személyes szinten hogyan lehet szembenézni, vagy megküzdeni a szembesüléssel? Feltételezem, hogy az erős személyes kötődés miatt, de azon túl is, ez egy megtisztulási folyamat, ami nagyon könnyen, vagy nagyon gyakran elmaradhat.

- Ami engem illet, azt kell mondjam, hogy nagyon hálás vagyok a sorsnak, és – ami talán abszurd –, tulajdonképpen a Szekuritáténak is, hogy ez így történt, mert a birtokomba került lehallgatási dossziék által egy nagyszabású embert ismertem meg édesanyámban, akit én korábban nagyon sok kritikával illettem gyerekként, és később felnőttként is. Függetlenül a magas művészi tevékenységétől elégedetlen voltam azzal, ahogy anyaként működött, úgy éreztem nem hozott elég áldozatot ezen a téren, fontosabb volt a hivatása. De azáltal, hogy egy teljesen objektív képet kaptam róla, a múltjáról, megértettem ki is volt ő, hogyan működött, mennyire önazonos és hiteles személyiség volt valójában. Nagyon komolyan és elszántan küzdötte meg a maga harcait, nem kis harcokat a szakmájában és a magánéletében is.

Ehhez a tárgyilagos, objektív valósághoz hogyan kapcsolódik a művészet, amit inkább a képzelőerő, a fantázia terrénumának szoktunk tekinteni? Illetve ez a valóság-képzelet keveredés akár társadalmilag, akár egyénileg mit jelent?

- Maga a rádiójáték műfaja nagyon leredukálja a lehetőségeket. Ezért is alakítottuk úgy az anyagot, hogy főleg azokat a jeleneteket használtuk, ahol maximum két-három ember beszélget, mert csak a hangjukat hallva nehezen lehet ennél több személyt megkülönböztetni egymástól. Közben meg arra jöttünk rá, hogy ez a minimalizmus és a történet ilyen értelemben vett lecsupaszítása nagyon nagy teret ad a képzeletnek, ami kifejezetten hasznára vált a rádiójátéknak. A képzelet meg segíti a hallgatót, nemcsak az azonosulásban, de a továbbgondolásban is, akár személyes irányba.

A mi nemzedékünk nagyon sokat megmutat magából, az internet, a közösségi oldalak által. Felelőtlenül, de nagyon ügyesen kezeljük ezeket a felületeket, miközben messze nem az objektív valóság az, ami ott rólunk kiderül.

A hallgatóban felvetődik, hogy mennyire nem tudunk semmit a szüleinkről, és a mi gyerekeink sem rólunk. De vajon hogyan lehetne többet tudni róluk? Sőt: vajon jó-e az, hogy többet, vagy mindent tudunk, ilyen kegyetlenül tárgyilagosan? Jogunk van-e tudni?

Ez akár nemzedéki feladatvállalásnak is tűnhet…

- Jó lenne, ha az lenne, már csak azért is, mert mi vagyunk az első generáció, aki erre az időszakra érett felnőttként ráláthat. Most vagyunk megközelítőleg annyi idősek, mint a mi szüleink abban az időben. Óriási a felelősségünk abban, hogy a következő generáció hogyan értelmezi majd ezt a korszakot.

Eredetileg volt valami olyasmiről szó, hogy a művet otthon, Marosvásárhelyen abban a házban fogják bemutatni.

- Igen, volt szó róla, de sajnos nem sikerült. Az történt, hogy megpályáztunk egy tervet a Bethlen Gábor Alapnál, ami arról szólt volna, hogy egy ideig a lakásban hallgatható a rádiójáték, kiállítással, felolvasással, beszélgetésekkel dúsítva az eseményt. Kértünk valamennyi – nem sok – pénzt rá, de forráshiányra hivatkozva visszautasították a pályázatot. Most már a lakás sincs meg, úgyhogy ez egészen biztosan nem is fog megvalósulni.

Most a Marosvásárhelyi Rádióval tervezünk hasonló eseményt, illetve elképzelhető, hogy előadást is csinálunk belőle. De ez még nincs eldöntve. Arra is gondoltam, hogy valamiféle könyvet szerkesztek belőle, ha lesz rá időm. Nyilván az is érdekes történet, ahogy én hozzájutottam, meg hogy milyen utat jártam be általa. Miért volt a sokknál, ami a dossziéval való szembesülés okozott, erősebb a késztetés, hogy ezt nyilvánossá kell tenni. Én is csak akkor tudok továbblépni, ha beszélek róla, megmutatom, megosztom.

Azon gondolkodtam, hogy ha a házi előadás sikerült volna, akkor az hogyan csapódott volna le Vásárhelyen? Mert az az érzésem, hogy nem lett volna sima ügy…

- Engem is meglepett az az érdeklődés, ami most a rádiójátékra irányul. Kicsit sokkolt is – nem igazán voltam erre felkészülve. Eltelt néhány nap mióta nyilvánosságra került, jönnek a visszajelzések, hogy mennyire hatásos és megrendítő.

Úgy érzem, alaposan elő kell készíteni az eseményt Marosvásárhelyen, hiszen ott, de bárhol Erdélyben nagyon felkavaró lehet ez az anyag. Azok számára is, akiknek nincsen közvetlen érintettségük a történetben, de felismerik a szereplőket, viszont ha van személyes érintettség, akkor nyilván még inkább.

Az Obiectiva Theodora meghallgatható itt.

Részlet a Lírai Oratoriumból, Szilágyi Domokos versei Illyés Kinga előadásában, Electrecord, 1977:



Nyitókép: Obiectiva Theodora blog

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS