2020. július 15. szerdaHenrik
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A régi családi fotók mellett az amatőrfilmek is helyet követelnek a kollektív emlékezetünkben

2020. február 06. 20:06, utolsó frissítés: 2020. február 07. 00:02

Blos-Jáni Melindával, az Erdélyi Audiovizuális Archívum munkatársával, a Sapientia EMTE oktatójával beszélgettünk az archív fotók és filmek iránti egyre növekvő érdeklődésről.


A tavalyi év egyik legsikeresebb könyve volt az IDEA kiadásában megjelent, Orbán Lajos archív fotóiból készült album. Úgy, hogy először meg kellett győzni a kiadót, megéri kiadni. Nemrég a Filmtett egy háromrészes dokumentumfilm-sorozatot mutatott be, amelyben az erdélyi amatőrfilmes múlt három korszakát elevenítik meg. Határozottan úgy tűnik, hogy a régi kép - legyen az mozgó vagy álló - iránt megélénkült az érdeklődés. Blos-Jáni Melindát kerestük meg, aki szakértőként részt vett a dokumentumfilmek forgatásán, jelentős szerepe van az amatőrfilmesek felkutatásában, illetve az említett Orbán-albumot is szerkesztette.

Hivatalos magyarázatom nincs - mondja, amikor arról kérdezzük, hogy mi állhat az érdeklődés hátterében, majd három olyan folyamatot is felsorol, ami hatással lehet rá. Az egyik, hogy az utóbbi évtizedben már otthon is lehet digitalizálni. Sokkal domesztikáltabb lett a szkennelés. Igaz, egy professzionális filmszkenner 80 ezer euróba kerül és házilag nem lehet azt a minőséget kihozni, de ott is van megoldás. Tehát a technika könnyebben elérhető lett.




A közösségi média is nagyon kedveli ezt a műfajt,



nélküle kevésbé lenne népszerű. A közösségi médiában van egy igény arra, hogy közösen emlékezzünk. Mi, akik szétszéledtünk a világban, ott újra megtaláljuk egymást és a közös emlékeinket. Nagyon jellemző ez a korunkra.

A harmadik tényező szintén az emlékezetről szól. Eltűnőben van egy generáció, akik a 30-as, 40-es években születtek. A gyerekeik már nem feltétlen laknak az országban, és ha igen, akkor sem feltétlenül vállalják, hogy tárolják a képanyagaikat. A kukának az egyik legprofibb alternatívája a közösségi emlékezet, tehát a személyes emlékeket ebben a pillanatban tesszük kollektív vagy kulturális emlékezetté. Ez ugyanakkor kétélű, mert a képek ugyan megmaradnak, de az emberek története, akiknek azok a képek egykor személyes tárgyaik voltak, sokszor elvesznek. Néha csak azért, mert műgyűjtőhöz kerül az anyag, tehát nem a digitalizálás útján értékesítik, hanem tárgyként, amikor a kereskedelmi érték fontos. A közintézmények (a levéltárak), ahol ezeknek esetleg helye lenne, olyan távolinak tűnnek. Nem egyértelmű, hogy hová kell adni, ha van egy ilyen hagyatékunk - fejtette ki.

Blos-Jáni Melinda (fotó: Erdélyi Audiovizuális Archívum)Blos-Jáni Melinda (fotó: Erdélyi Audiovizuális Archívum)


Erdélyben analóg időkből származó fotókat több archívum is gyűjt. A Transindex például az Azopan Fotóarchívummal működik együtt, az általuk digitalizált analóg képekből pedig rendszeresen közlünk összeállításokat, de az Erdélyi Audiovizuális Archívum is feldolgoz archív képeket, aminek Blos-Jáni az alapító tagja.

Az amatőrfilmek esetében további szempontok is felmerültek, ami amiatt ezek a formátumok egyre relevánsabbá kezdtek válni. "Amikor elkezdték keresni a közösségi média, például a Youtube gyökereit, akkor odáig jutottak, hogy a családi filmkészítés volt egy olyan szituáció, amikor már bárki készíthetett a filmeket, aki hozzáfért a technikához. És úgy használhatta azt, ahogyan szerette volna. Nyilván a kamerahasználati útmutatásoknak megfelelően, de szabadon használhatták. A fényképnek és a filmek ezzel a demokratizálásával kezdődött el a szabadság a médiahasználatban" - magyarázta a szakértő.

Ugyanakkor felértékelődött az amatőrfilmek értéke is. Előbb inkább az avantgárdabb vagy esszéisztikusabb filmkészítők körében, de később mások is felfedezték.

"A digitális korszakban, az utóbbi 30 évben - mert a videót is új médiának szokták nevezni -, megjelent egy újfajta filmtípus, amit found footage filmnek neveznek. Annyira megnőtt ezeknek a filmeknek a száma, hogy már kezd egy alműfajhoz hasonlítani, hogy ki mennyire tudja kreatívan újrahasznosítani a dokumentumfilmnek ezt a fajtáját. Idén először a Rotterdami Dokumentumfilm fesztiválon külön kategória is indult ezek számára" - mondta.

Emellett - ahogyan Blos-Jáni magyarázta - a filmtörténetnek is van egy megújulása, ami az adatbázissal, mint kutatási lehetőséggel függ össze. Ennek lényege, hogy nemcsak a kiemelkedő alkotásokat kell elemezni, amelyek esztétikailag markánsak, hanem bármilyen ember és film kapcsolatot. Például a moziba járás története egy nagyon új kutatási terület, és Erdélyben is nagyon keveset tudunk arról, hogy miként jártak moziba az emberek és mit néztek ott.

"Azt is lehetne mondani, hogy trendi az amatőrfilm történetet felgöngyölíteni. A film nem csak az, amit játékfilmnek nevezhetünk, hanem minden, ami filmszalagon van és mindent lehet történetiségben vizsgálni.

Az amatőrfilm a kortárs filmtörténet egyik felfedezettje"

- jelentette ki. És Erdélyben ehhez még az is hozzájön, hogy a Janovics Jenőéhez hasonló műhelyre nem is számíthatunk a hangosfilm korszakából.

"Ha az erdélyi filmtörténet meg akarjuk ismerni, akkor a nagy filmesek és stúdiógyártáshoz hasonlító filmek kategóriájában még mindig Janovics Jenőhöz kell visszatérni. Olyan, mint egy sziget, aminek aztán nincs folytatása, mert más helyi filmstúdió nem alakul" - magyarázza a szakértő.

Orbán Lajos fotója a kolozsvári Főtérről. (fotó: Erdélyi Audiovizuális Archívum)Orbán Lajos fotója a kolozsvári Főtérről. (fotó: Erdélyi Audiovizuális Archívum)


Ettől persze még nem lesz egyszerű az erdélyi amatőrfilmesek munkásságát kutatni, noha az elmúlt évtizedekben tényleg sokkal könnyebb lett. "Még mindig az van, hogy együtt kell csinálni a digitalizálást és a kutatást. Nincs egy archívum, ahová bemész, és megnézed a filmeket. Tehát kétféle keresést végzünk, de azt gondolom, hogy ez nem feltétlen rossz eset, mert nagyon sokszor így találkozunk olyan emberekkel, akik még emlékezhetnek. Ha nem is a filmre, akkor arra a világra, ahonnan azok a filmek eredtek. És ha van türelmed mindent végighallgatni, mert nem mindig a filmről beszélnek, hanem másról is, akkor kiderül, az is sok mindent hozzátesz a képi világhoz. Szerintem nagyon sokat jelent a kutatásban az, hogy meg tudod fogni azt a tárgyat, amivel a film készült, vagy magát a szalagot is. Akkor teljesen másképp tudod elképzelni a filmkészítés folyamatát" - tette hozzá, megjegyezve azt is, hogy munkatársa, Tóth Orsolya jelenleg is keresi a Kolozsváron készült felvételeket, amiket adatbázisba rendez.

A szakember szerint, ahogyan rájönnek az emberek, hogy az amatőrfilmeknek kulturálisan lehet valamiféle értéke, akkor maguktól is jelentkeznek, így még számítanak előbukkanó hagyatékokra. Mint magyarázta a korabeli sajtót olvasva tudnak amatőrfilm-klubokról, és az is sejthető, hogy nagyobb filmanyagok is lehetnek még. Mint megjegyezte, így tudta meg nemrég, hogy Nagyszentmiklóson és Élesden nagyon aktív filmklub működött, és azok még felfedezésre várnak. Elmondta, annak is nagyon örülne, ha második világháború idejéről kerülne elő egy kompakt filmanyag. Erdély visszacsatolása után ugyanis nagyon sokan jöttek ide kamerával, néhány töredék fel is bukkant felvonuló katonákról, de nincs egy kompakt anyag, amit egy helyben több ideig élő ember vett volna fel.



A Filmtett szerkesztői a sorozat bemutatójában az amatőr filmek dokumentumértékét emelték ki, amelyek idővel csak egyre erősebb lesz, és mint írják, "Erdély amatőrfilmesei – legyenek azok arisztokraták, polgárok, vagy csak sima értelmiségi fiatalok – éppen ezért fontos részei lehetnek a régió mozgóképes történelmének: olyan szemszögekből láthatjuk utólag kedvenc városunkat vagy évtizedünket, ahogy csak ők, akkor és ott tudták láttatni."

A sorozat első részében három filmes történetét mutatják be, Orbán Lajos mellett báró Kemény Jánost, illetve Birnfeld Emil aradi fényképészt. A másodikban Schnedarek Ervin Marosvásárhelyével ismerkedhet meg a néző, míg a harmadikban a 70-es évek végén, 80-as évek elején filmkészítéssel kísérletező kolozsváriakat (Nagy Gábor rendező-operatőrt, valamint Kiss-Budai Tibor főszereplőt) láthatunk.


"Három különböző korszakot mutatnak be.

De nincs mindenkiről ugyanannyi információnk. Báró Kemény János filmjeiről, annak ellenére, hogy a figura ismertsége miatt a legtöbb nézőt vonzaná, igazából a legkevesebbet tudni. Maguk a filmek is egy dokumentumfilmes anyagából kerültek elő, és nagyon sokáig távol voltak a családtól. Párizsban találta meg Czigány Zoltán a tekercseket, ahová egy rokon vitte magával, mert ott volt olyan műhely, ahol digitalizáltatni lehetett. A Kemény-leszármazott meghalt, a bolt csődbe ment. Czigány Zoltán, az eredeti dokumentumfilm rendezője a kukában megtalálta, mint feldolgozatlan anyagot. Még szerencséje volt, mert még amikor megtalálta, még nagyon sokan éltek a felvételek szereplői közül, tehát nem maradt teljesen magára. Az aradi anyag szereplője még kevésbé beazonosítható, mert zsidóként deportálták. Mivel nem sokkal azelőtt telepedett le Lengyelországból, nagyon kiterjedt rokonsága, ismeretségi köre sem volt, aki segíthetne információkkal. A datálás kulcspontja az volt, hogy a filmen látható egy nagyon díszes temetés, amiről kibogoztuk, hogy az Ștefan Cicio Popé volt.

Schnedarek Ervin anyaga olyan korszakból származik, amikor a filmet populáris művészetként akarták propagálni, mint a népművészet modern alternatíváját. Ezért majdnem minden kultúrházba létrehoztak filmklubot vagy filmkört. Lehet, hogy az emberek úgy gondolták, hogy szabadon használhatják a filmklub keretein belül ezeket az eszközöket, de nem épp a szólásszabadság mintapéldái ezek az amatőrfilmek. Aki filmfesztiválra akarta küldeni a filmjeit, annak meg kellett válogatni azt, hogy mivel jelentkezik. Egyfajta öncenzúra volt. A művelődési otthonok tudták, hogy mi az, amivel nem keltenek konfliktust, nem keltenek feltűnést.

Nagy Gábor már nem egy filmklubos, hanem egy önszerveződő társasághoz kapcsolódik, aki valamennyire ellenzékinek is mondhatóak talán. Erre van máshol is példa. Volt Aradon egy híres filmklub, amit kinema ikonnak hívnak, és ők kimondottan ellenzéki, underground filmklubként határozták meg magukat. Nagy Gáborékat egy ilyen kisebb léptékű, kinema ikon csoportnak képzelem el, akik szabad gondolkodásúak, és nem feltétlen a Megéneklünk Románia fesztiválra készülnek a filmjeikkel, nincsenek kötelezettségeik. Valahogy ez hasonlít a leginkább a demokratikus médiahasználathoz" - foglalta össze a konkrét eseteken keresztül a gyűjtés nehézségeit, illetve az amatőrfilmnek a szerepét az adott korszakban. Ahogyan ennek kapcsán meg is jegyzete: "A filmnek minden korszakban megvan a maga identitása. Ezt kell megragadni, és erre nem csak a játékfilmek alkalmasok. Mindig más dolgok korlátozzák vagy szabadítják fel az alkotó embereket."



címoldali kép: Schnedarek Ervin (balról) a Pionírház alkalmazottjaként fotózni és filmezni tanítja az iskolásokat, középen a vásárhelyi filmklubot meglátogató Ion Popescu Gopo (fotó: az Erdélyi Audiovizuális Archívum Facebook-oldala)

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS