2020. június 1. hétfőTünde
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

“A németek deportálásakor nem nézték, hogy ki volt náci, vagy hogy ki melyik oldalon harcolt”

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. február 21. 16:17, utolsó frissítés: 2020. február 27. 12:47

A 60-75 ezer deportált közül több mint kilencezren belehaltak az embertelen körülményekbe a "málenkij robot" során. Sárándi Tamás történésszel beszélgettünk a 75 évvel ezelőtti tragédiáról.


Az idén emlékezett meg a romániai német közösség a második világháborút követő „német származásúak” deportálásának 75-ik évfordulójáról. Már egy kisebb kutakodás után is kiderül, hogy a "romániai németek", mint egységes kisebbségi identitás, csupán körülbelül 100 évesek, hiszen csak 1918 után jöhetett létre ilyen közös eszme Romániában. Ennek a nemzeti identitásnak éppen az egyik alapeleme az 1945-ben történt kollektív büntetés, aminek a nevében összeírják, bevagonírozzák őket és több évre az akkori Szovjetunió területére deportálják "egy kis munkára", azaz „málenkij robot”-ra. A 60 – 75 ezerre becsült létszámú deportáltak közül több mint kilencezren belehaltak az embertelen körülményekbe és megterhelésbe.

Romániában a „német kisebbség” elnevezés eltérő történetű, különböző közösségeket foglal magában. A legnagyobb és legnépesebb csoportot az erdélyi szászok képezik, akik három területen élnek: a Királyföldön (Szeben, Fogaras), a Barcaságban (Brassó) és a Beszterce-vidéken. A szászok mellett az ország nyugati felében élnek a svábok, akik ismét három nagyobb csoportot alkotnak, a szatmári-, a bánsági- és a bánsági-hegyvidéki svábokét. Mellettük még számon tartják a máramarosi cipsztereket, a bukovinai és dobrudzsai németséget, illetve az elszórtan élő regáti és a szudétai német kisközösségeket. Így a romániai német kisebbségnek van a legtöbb, legszerteágazóbb története, hiszen a 11 közösség különböző korokban, különböző államformákban, különböző okokból kerül a mai Romániába.

A romániai német kisebbségek. Grafika: Chris Balthes / Romániai Német Demokrata Fórum A romániai német kisebbségek. Grafika: Chris Balthes / Romániai Német Demokrata Fórum


Megkerestük Sárándi Tamást történészt, a Maros Megyei Múzeum történeti részlegének munkatársát, hogy körüljárjuk a szatmári svábok és az erdélyi szászok deportálásának kontextusát, történetét.

Mi az alapvető különbség a romániai svábok és szászok között?

- A különbségek elsősorban a közösségek eltérő történetében rejlenek. A szászokat a Magyar Királyság telepíti Erdélybe már a 13-ik században, akik majd leginkább kereskedelemmel foglalkoznak, illetve számtalan mesterembert adnak. Már érkezésüktől különböző kedvezményeket kapnak, és privilegizált helyzetüket mindvégig sikerült megőrizniük, újra és újra megerősíteniük. Tehát egy gazdag és népes közösségről beszélhetünk, akik a 20. század elejéig megőrzik jó viszonyukat a mindenkori politikai-adminisztratív hatalommal, saját gazdasággal, adminisztrációval, intézményrendszerrel, kultúrával rendelkeznek. A reformáció után protestánsokká válnak, lutheránus-evangélikus közösség lesznek és mindvégig élveznek valamilyen formában megvalósuló autonómiát (közigazgatási, kulturális, politikai stb.).

Az erdélyi szászoktól eltérően a svábokat csak a 18. század elején telepítik be a Partium és a Bánság elnéptelenedett területeire, ugyanis az elhúzódó, oszmánokkal szembeni háborúk, továbbá a járványok ezen vidékek lakosságának jelentős részét kipusztították. A szatmári és a bánsági svábok betelepítése az 1700-as évek első felében kezdődik, Arad, Temes és Karánsebes-Lugos vidékére a Magyar Királyság telepíti be a német ajkú közösségeket (de más etnikumokat is, mint a szlovákok, szerbek stb.), elsősorban földműveseket. Szatmár esetében viszont egy földbirtokos, Károlyi Sándor telepít svábokat – természetesen a királyság engedélyével, támogatásával – a saját birtokaira, akinek fontos szempont volt, hogy katolikus vallású közösségek érkezzenek. Illetve míg a bánságban új településeket is létrehoznak a telepesek, addig Szatmár környékén a gyér – de még létező – településeket töltik fel sváb földművesekkel, jobbágyokkal.

Emiatt történhetett meg, hogy a 20. századra az akkori Magyarország egyik leginkább asszimilálódott etnikai csoportja éppen a svábok lettek. Hiszen például a szatmári sváboknak az egyetlen meghatározó intézményük a római katolikus egyház volt, ezen túlmenően nem alakult ki saját elitje, nincsenek privilegizált helyzetben, egy tömbmagyar környezetbe voltak beágyazva, nem létezett kapcsolatuk a szászokkal. Így természetesen megindul egy asszimilálódási folyamat, mint minden nemzetiségi kisebbség esetében, és mivel nem volt, ami ezt gátolja, hátráltassa, viszonylag könnyen és gyorsan végbement. A 20. század elejére jóformán már csak a legidősebbek beszélik a sváb nyelvjárást, hiszen a templomi mise, a katolikus egyház égisze alatt zajló oktatás, a közigazgatás nyelve magyar, s ekkorra már a mindennapokban és a családban is ezt a nyelvet használják. Kisebb mértékben, de hasonló folyamat játszódott le a bánsági svábok esetében is, csak mivel ott nagyobb, kompaktabb sváb közösségek voltak, lassabban ment végbe az asszimiláció.

Az asszimiláció ellen elindul egy regermanizációs folyamat. Mit jelent a visszanémetesítés?

- Az első világháború után az erdélyi, bánsági, partiumi területekkel együtt a szászok és a svábok is Románia részei lesznek, mint ahogyan a nagyon erős magyar kisebbség is. A román állam ekkor két kísérletet hajt végre a magyarság gyengítésére: az egyik az erdélyi magyar kultúrába szervesen asszimilálódott zsidók leválasztása, kitiltása, ellehetetlenítése, a másik a svábok visszanémetesítése.

Fontos, hogy ez utóbbit nem a svábok kezdeményezték, hanem a román állam, pontos politikai céllal. A visszanémetesítésnek az lett volna a lényege, hogy ha a svábok ismét németként jelennek meg, akkor leválasztódnak a magyar közösségekről, és ezzel gyengíteni lehet a magyar nemzeti kisebbség pozícióit, demográfiailag, gazdaságilag, közigazgatásilag. Így 1920-tól mind a szatmári, mind a bánsági svábok – az erdélyi szászokkal együtt – a Német-Sváb Népközösség tagjai lettek.

Ezt az németesítési programot felkarolják az erdélyi szászok, akik közbenjárnak, hogy a svábok mindenféle kérvényeket és beadványokat nyújtsanak be, amelyben kérjék, hogy a mise nyelve legyen német, másrészt, hogy az oktatás nyelve is legyen román vagy német. Ezzel a lakosságot is sikerül valamilyen szinten megosztani: egy része támogatja a visszanémetesedést, mindenféle aláírásokat gyűjtenek, beadványoznak, petíciókat írnak.

Ekkor megindul egy huzavona a római katolikus egyház, azaz a Szatmár megyei püspökség, és a román állam között. A szatmári püspökség arra hivatkozik, hogy a szóban forgó iskolák jelentős része egyházi iskola, és a katolikus püspökség határozhatja meg, hogy milyen nyelvű oktatás legyen. Azzal érvelnek, hogy a svábok nem beszélnek már németül, és ez nem egy valós igényt elégítene ki, hanem egy felülről jövő propaganda, egy állami nyomás – és próbálnak ennek ellenállni. Ennek ellenére 10-15 településen is sikerül elérni azt, hogy az oktatás nyelve német és román legyen, és néhány településen a misékben is változtatást vezetnek be, kétnyelvű lesz, mármint egyik vasárnap német, a másik vasárnap magyar nyelvű misét tartanak. (A szatmári svábok visszanémetesítéséről részletesebben itt írtunk.)

A 7. Prinz Eugen önkéntes SS-hegyi alakulatról készült fotó. Az alakulat 20%-át önkéntes bánáti svábok adták. A 7. Prinz Eugen önkéntes SS-hegyi alakulatról készült fotó. Az alakulat 20%-át önkéntes bánáti svábok adták.


A romániai német kisebbségekkel mi történik a második világháború alatt?

- A második bécsi döntés miatt ismét különválik a német kisebbségek története, hiszen Észak-Erdély visszakerül Magyarországhoz. Így az erdélyi szászok többsége, Szeben, Fogaras, Brassó továbbra is Romániában marad, mint ahogy a bánsági svábok is. Ellenben a Szászrégen-Beszterce környéki szászok és a szatmári svábok ismét magyar fennhatóság alá kerülnek, és a két államban, bár hasonló jelenségek zajlanak, árnyalataiban mégis eltérnek.

Az 1918 utáni Magyarországon nagyon kevés német marad, szemben Romániával, ahol zajlik a regermanizációs kísérlet. Az 1930-as évektől kezdődően jelentős lesz a nemzetiszocialista, vagyis náci Németország megerősödése, mely elkezd arra is figyelni, hogy mi történik a határain kívüli német közösségekkel, és próbálja azokat támogatni, felkarolni. Ez nyilvánvalóan azt jelenti, hogy mindenhol a nemzetiszocialista eszméket propagálja, azaz igyekszik propagandával rávenni a romániai és magyarországi német kisebbségeket, hogy ideológiailag is igazodjanak az “anyaállam” által képviselt eszmékhez.

A magyar kormány részéről van egy ellenállás egészen 1940-ig, de a második bécsi döntésnek van egy olyan, a német kisebbségeket érintő egyezménye, miszerint a kormányoknak meg kell engedniük azt, hogy a németek saját szervezeteket hozzanak létre, és ezek a szervezetek csak nemzetiszocialista alapokon álló szervezetek lehetnek. Ez Magyarország esetében a Volksbund lehet, és a magyarországi németek – azaz az erdélyi szászok és a szatmári svábok is – csak ennek lehetnek a tagjai, ennek kell átvennie az iskolákat, az oktatáspolitikát és gyakorlatilag mindent. Ennek a szervezetnek a lényege, hogy a német náci eszméket terjessze a lakosság körében.

Romániában annyiban más a helyzet, hogy a romániai németek már eleve rendelkeztek intézményekkel, szervezetekkel, így a román kormány eleve nem tiltotta, nem állt ellen a német- nemzetiszocialista eszmék terjesztésének. Ezért a romániai szász közösségben van egy szakadás, már korábban létrehoznak egy saját szervezetet, ami nemzetiszocialista irányba indul el – a román kormánynak nincs ez ellen kifogása, mert hiszen számára kívánatos, hogy a német kisebbség leváljon a magyarságról, illetve igyekszik minél jobb viszonyt kialakítani Németországgal.

Így mind a szászok, mind a svábok (magyarországi és romániai oldalról egyaránt) eleinte illegálisan, önkéntesen léptek be a német hadseregbe, hiszen a hivatalos sorozáskor a magyar honvédségbe / román hadseregbe kerültek, de végül egy 1944-ben kötött egyezmény értelmében már a német származású egyének kötelesek a német hadseregbe belépni, kötelesek Németország oldalán harcolni.

A kisebbségi német önkénteseket az SS-be osztják be, nem a Wehrmachtba. A szatmári és bánsági svábok visszanémetesítési kísérletének az lehet az egyik mutatója, hogy hányan tették meg ezt a lépést 1941–43 között. Mindenhol voltak jelentkezések, de nem olyan nagy számban, mint az erdélyi szászok esetében. (Erről részletesebben lásd itt.)

Szovjet kényszermunkások. A Romániából deportált német kisebbség is gyakran nagyon hidegben kellett nehéz fizikai munkát végezzen. Fotó: BBC ArchívumSzovjet kényszermunkások. A Romániából deportált német kisebbség is gyakran nagyon hidegben kellett nehéz fizikai munkát végezzen. Fotó: BBC Archívum


Mi történik a háború után? Hogy kezdődött a „német származásúak” deportálása?

- A második világháború után közvetlenül Erdélyben egy sajátságos helyzet alakul ki. 1944 októberében van a frontátvonulás, amikor a teljes erdélyi területet a szovjet és a román hadsereg felszabadítja / elfoglalja (attól függ, melyik szempontból nézzük), aminek a lényege az, hogy már nem a magyar közigazgatás alá tartoznak. Novemberben, főleg belpolitikai okok miatt, de a hivatalosan a Maniu-gárda tevékenységére hivatkozva a szovjetek „kitiltják” a román közigazgatást erről a területről, így 44 novemberétől 45 márciusáig egy szovjet katonai közigazgatás uralkodik a térségben, Észak-Erdély területén. Azaz már nem Magyarország, de még nem Románia irányít, bár a fegyverszüneti tárgyalásokból már kiderült, hogy a területet Románia fogja megkapni, de még nincs aláírva a békeszerződés.

A szovjet kormány, arra hivatkozva, hogy a Szovjetuniót érte a háborúban a legnagyobb emberi-, anyagi- és területvesztesség, amit elsősorban Németország és a szövetségesei okoztak, követel egy kárpótlást, emberi munkaerőt, hogy a Szovjetuniót újraépítsék. Mondhatjuk, hogy „benyújtja a számlát”: a Németországgal szövetséges államok kell biztosítsanak számára munkaerőt. Ebből lesz a deportálás, vagy az úgynevezett „málenkij robot”.

Észak-Erdélyben a deportálás előkészítésére már 1944 decemberében van egy összeírás, egy népszámlálásnak álcázott valami, amikor azt mérik fel, hogy hol mekkora a német lakosság. 1945. január 2-3-án megindul a szatmári svábok deportálása. Megjelennek a hatóságok, akik kész listákkal érkeznek a helyszínekre, ki van számolva, kvótázva, hogy honnan hány embert fognak összeszedni, elvinni. E szerint német származású, 17-38 év közötti nőket, és 15-45 év közötti férfiakat kell begyűjteni.

Az persze vitatható, hogy mit jelent a „német származás”. Mert ha valaki az 1941-es népszámlálás alatt magyarnak vallotta magát, akkor ő most minek számítson? De ezekre egyáltalán nem figyeltek oda, hiszen kvóta szerinti leosztás volt, ha nem találtak elegendő „német származásút”, akkor egyszerűen románokat és magyarokat vittek, akit éppen elkaptak arrafelé.

A szatmári svábok közül körülbelül 5 ezer embert vittek el, leginkább a mai Ukrajna területére. Az utazásba és a munkába megközelítőleg ezren halnak bele, aki túlélték, azok 1948-tól az 50-es évek elejéig több turnusban érkeztek vissza.

Ugyanez történt a többi német kisebbségi csoporttal is, hiszen a Szovjetunió Romániának nyújtja be a számlát és a „romániai németeket” kéri: tekintet nélkül arra, hogy éppen szatmári, vagy bánsági, vagy dunai svábok, vagy erdélyi szászok. Természetesen Románia eleinte tiltakozik ez ellen, de a Potsdami békekonferencián a nagyhatalmak elismerik, hogy a Szovjetuniónak lehet ilyen típusú kártérítés-igénye, így nem igazán lehetett ellenállni. Ezért akadálymentesen történhet a magyarországi és a romániai német lakosság deportálása.

Hogy fogadta a deportációt a helyi közösség, a lakosság? Elősegítették a deportálást, vagy voltak helyi ellenállások, szolidaritásakciók?

- A kérdés árnyalásához vissza kell térjek a 40-es évekhez, a visszanémetesítési programhoz. Ugyanis ez nagyon mély megosztottságokat okoz a helyi közösségekben. Erőteljes ellentétek alakulnak ki, városokban, falvakban és családokon belül is. Például a szatmári svábok idősebb generációja akkor magyarnak tartja magát, a fiatalabbak közül egyesek németnek, és akár a közösség, akár a család tiltakozása ellenére önként belépnek az SS-be, vagy később a sorozás keretén belül a német hadseregbe. Ezek a megosztottságok számtalan konfliktusban nyilvánulnak meg. Tudunk esetekből, amikor a 40-es években az egyházi búcsúkon, ünnepségeken, istentiszteletek alkalmával összeverekedtek a magukat magyarnak valló és a magukat németnek valló svábok.

A deportáláskor ezen megosztottságra s az asszimilációs szintre egyáltalán nincsenek tekintettel. Akkor nem nézik, hogy ki volt „náci”, vagy ki minek vallotta magát, eltekintenek attól is, hogy ki melyik oldalon harcolt, önkéntes volt-e, vagy besorozott – vagy nem harcolt, hiszen a nőket is elvitték, akik nem voltak egyetlen hadseregnek sem a katonái. Ekkor a lényeg az volt, hogy a kvóta-létszám legyen meg.

Természetesen a deportáláskor voltak egyéni akciók, szolidaritás is, volt aki elbújtatott „német származásúakat”, nem árulták be őket a szomszédok, ilyenek voltak. Mint ahogy az ellenkezője is előfordult. De semmiféle szolidaritási akció nem működhetett hatékonyan, hiszen a szükséges kvóta-létszámot így is, úgy is begyűjtötték. Ha éppen nem találtak annyi „német származásút”, akkor vitték azt, aki kéznél volt. A lakosság csak elszenvedte a deportálást, nem tudott vele szemben hatékonyan fellépni – akkor sem, ha mindenféle tiltakozások vannak, akár állami szinten is –, az ellenállásnak nem volt és nem lehetett eredménye.

Szovjet munkatáborokban használt barakk-rekonstrukció. Fotó: WikipediaSzovjet munkatáborokban használt barakk-rekonstrukció. Fotó: Wikipedia


Mi történik a kényszermunka alatt? Mert egyrészt hivatalosan egy nácitalanítási, antifasiszta lépés is, egy újranevelési kísérlet.

- Igen, ez is benne volt, de egyáltalán nem ezen volt a hangsúly, hanem hogy legyen munkaerő és dolgozzanak. Leginkább a hadifoglyokkal lehet összehasonlítani a helyzetüket.

Erőszakkal, személytelenül bevagonírozzák, marhavagonokkal több hetes szállítással elviszik valahova őket, ahol nagyon rosszak a szálláskörülmények, nagyon rosszak a munkaviszonyok, nem kapnak rendes ellátást, megfelelő öltözéket, élelmet. Ki vannak téve mindenféle betegségnek, járványnak, minimális vagy egyáltalán nincs egészségügyi ellátás. Ezek miatt nagyon nagy az elhalálozási arány (szerk.: a különböző becslések szerint több mint ezer szatmári-, 5 ezer bánsági sváb, 3 ezer erdélyi szász nem tért vissza).

Többnyire nagyon nehéz fizikai munkát kell végezzenek, bányászatban foglalkoztatják őket, vagy nehéz építkezésekben, ahol éppen szükségesnek látták. Azaz bombázások utáni törmelékek, romok eltakarításától kezdve gyárak, üzemek felépítésében dolgoztak. (Nagyon gyakori jelenség, hogy a szovjet hadsereg Európában gyárakat szerel le, szállítja el a Szovjetunióba, ahol a „málenkij robot” nevében felépíttetik, beszereltetik.)

A hangsúly ezen volt, és nem azon, hogy akkor most ideológiailag átnevelik a németeket.

Aztán ugyanúgy, ahogy nem voltak tájékoztatva, hogy mikor, hova, s meddig viszik el őket, évek múlva egyszer csak bejelentették, hogy holnap az ebben a bányában dolgozók – már akik túlélték – hazamehetnek. De hogy miért éppen ők, és miért éppen akkor, azt nem lehetett tudni.

Így több éven keresztül kezdenek visszaérkezni, egészségügyileg, pszichikailag, mindenféle tekintetben leromlott állapotban, ugyancsak hosszú vonatúton. Romániában pedig majd osztják tovább őket, és küldenek haza mindenkit a maga településére.

A romániai német deportálás emlékműve Resicabányán. 2020 január 24-én itt tartotta a Romániai Német Demokrata Fórum a 75 éves megemlékezést. Fotó: DFDR / FDGR FacebookA romániai német deportálás emlékműve Resicabányán. 2020 január 24-én itt tartotta a Romániai Német Demokrata Fórum a 75 éves megemlékezést. Fotó: DFDR / FDGR Facebook


Hogy fogadták őket itthon? Ugyanis időközben Romániában és Magyarországon is átveszi a hatalmat a Kommunista Párt, amely sok mindent államosított, illetve románokat/magyarokat telepített be a szászok üres lakásaiba.

- Igen, voltak ilyen problémák az erdélyi szászok esetében. A szatmári és bánsági svábok esetében viszont nem volt ez jellemző, bár vélhetőleg ott is előfordult ilyesmi elszigetelten.

Sokkal erőteljesebben volt jelen ez Magyarországon, ahol a németek helyére betelepítenek magyar családokat, és számos konfliktus forrása, hogy a hazatérők nem tudnak visszaköltözni, mert már laknak az ő volt lakásukban.

A romániai svábok esetében viszont, mivel inkább a fiatalabb, munkaképes embereket vitték el, otthon maradtak az öregek, gyerekek, akik úgy, ahogy tudják, igyekeznek fenntartani magukat. Így a hazatérő férj, feleség, legény, nagylány volt hova hazaérkezzen.

Addigra már minden közösség túljutott a 40-es évekbeli nemzetiszocialista eszmén, a németesítésen, akkor már a teljes közösség egyértelműen, egységesen, szolidárisan várja haza a deportáltakat.

Ez elmondható minden egyszerű faluról vagy a svábok tágabb környezetéről egyaránt. Akkor már evidencia, hogy ártatlanul meghurcolt emberekről van szó, már nagyon távoli a vita, hogy ki a német és ki a magyar, és akkorra már újabb, más, ugyancsak komoly problémákkal kell szembenézzenek a romániai kisebbségek: a magyarok is, a német kisebbségek is, egyaránt, amit a Román Kommunista Párt nemzetpolitikája jelent.

De azt sem szabad elhallgatni, hogy a „német származásúak” egészen 1953-ig a politikai jogaiktól is kollektíven meg vannak fosztva, nagyon sok esetben az állampolgárságuk sem rendezett, azaz teljesen jogfosztott státuszuk volt, amikor hazaérkeztek. Az állam szemében csak megtűrt kategóriaként léteznek, majd másodrangú állampolgárként, majd aztán lassan rendeződik a jogi státus is. De ekkor már ismét nincs különbség a szászok és a svábok között.

Majd ezek után következik, hogy a RKP nemzetpolitikája kisebbségellenes lesz általában, például az erdélyi szászokat egyszerűen eladja Németországnak. Aki maradt, később emigrál.

Igen, a 60-as évektől már ez történik. A szatmári svábok között vannak, akik ekkor elmennek, vagy elszöknek, de ez inkább a királyföldi szászokra jellemző. A svábok meghatározóan inkább 89 után mennek el, a 90-es években távoznak nagyon sokan, elköltöznek Németországba, amint tehetik.

Mi ennek a tanulsága, ha szabad ilyet mondani?

A legfontosabb a kollektív bűnösség elvének a megengedhetetlensége.

Nem szabadna elfelejtsük, hogy megtörtént 75 évvel ezelőtt, hogy egy állam a saját állampolgárait, egy nemzeti kisebbséget etnikai alapon diszkriminált, és kollektíven bűnösnek nyilvánított.

Nyitókép: Bundesarchiv: Besszarábiai és Romániai deportálás a Szovjetunióba / Fotó: Wikipedia

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS