2020. április 5. vasárnapVince
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Ha mindenki elmegy, te otthon lehetsz-e még? Megnéztük a Yorick Stúdió új előadását

Horváth-Kovács Szilárd Horváth-Kovács Szilárd 2020. március 10. 14:11, utolsó frissítés: 2020. március 11. 09:44

A romániai német kisebbség eltűnésének három történelmi periódusát az írónő egy családtörténetként fogalmazta meg az Eltűntekben, amelyet Sebestyén Aba rendezésében öten játszanak el. Minimalista bőség.


Országosan turnézik a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Elise Wilk: Eltűntek című darabjával, amelyet Sebestyén Aba rendezett.

A darabot Elise Wilk, a Yorick Stúdió felkérésére írta meg, a Kultúraközi párbeszéd a kortárs dráma tükrében keretében, ahol az írónő bevallása szerint elsőként jeleníthette meg életének a szász kisebbségi és multikulturális vonatkozásait. A kolozsvári előadást eredetileg a Reactor kulturális tér fogadta be, de végül technikai okokból a ZUG független kultúrzónában jött létre.

A kézhez kapott ismertető lapon három pontban néhány utalást olvashatunk a romániai németek eltűnésére vonatkozóan: „A németek évszázadok óta Románia egyik legfontosabb etnikai közösségét alkotják. Ma már ez a közösség az eltűnés határán van. Az 1910-es népszámlálási adatok szerint 800 ezres német nemzetiségű lakossága volt Romániának, ma kevesebb mint 40 ezer a létszámuk” – áll az első pontban. A második pontban az 1945-ben a Szovjetunióba deportált romániai német kisebbségről közölnek számokat, több mint 50 ezer embert említenek (más források 60-75 ezerre becsülik ezt a számot), akik közül majdnem 10 ezer belehalt. (A szászok és svábok deportálásáról itt közöltünk interjút.)

Az ismertető ehhez még hozzáteszi, hogy „Deportálásukból való visszatérésük után a túlélők egynegyedét Németországba küldték, de Erdélybe csak minden hetedik tért vissza közülük. Ez a deportálás határozta meg az első Németország felé irányuló kivándorlási hullámot.”

A harmadik pontban azt a közel 230 ezer romániai németet említik meg, akiket Ceaușescu 1968 és 1989 között egyszerűen eladott Németországnak, illetve hogy több mint 100 ezren emigráltak a '89-es forradalom után.

Balról: Szabó János Szilárd (Gerd/Paul), Bajkó Edina (Emma/Lilli), Szilágyi Enikő (Kathi), Tóth Zsófia (Martha/Luise/Ida), Sebestyén Aba (Edgar/Reiner). Balról: Szabó János Szilárd (Gerd/Paul), Bajkó Edina (Emma/Lilli), Szilágyi Enikő (Kathi), Tóth Zsófia (Martha/Luise/Ida), Sebestyén Aba (Edgar/Reiner).


A kis történelmi kontextus felvillantásán túl az ismertető lapocskán, a nemzetközileg is elismert, brassói szász származású Elise Wilk drámaíró néhány gondolata is helyet kapott: „Először írok a létezésem multikulturális vetületéről. Mások külföldre való távozása mindig is életem része volt. Egy bizonyos ponton már nem fáj, az ember védetté válik. De aztán felmerül egy gondolat, mint egy árnyék: ha mindenki elmegy, idegen leszel a saját hazádban.

Az Eltűntek cím rétegzetten jelöli meg a német kisebbséget. Egyrészt történetileg, vagyis közvetlenül a második világháború után (1945-1948), a diktatúra alatt és közvetlenül a forradalom körül (1989), illetve képet ad a helyzetről 2007-ben is, Románia Európai Unióhoz való csatlakozása idejéről.

Másrészt közösségileg is finoman rétegzett a szászok eltűnése, hiszen egy családon keresztül mutatja be az erdélyi kisvárosi németség generációkon keresztül vonuló történetét. Ám a családi történetek folyamatosan utalnak a kisvárosi térre (iskola, templom, szomszédok), amin keresztül Románia is megjelenik (rendőrség, Szekuritáté, bevásárlóközpontok), sőt összességében a család tagjait bekapcsolja az európai térbe, sőt azon túl is lép (útlevél, vonat, Szibéria, Németország, Nagy-Kanári szigetek).

Ezt a bonyolult, többszörös rétegzettséget a darab három különálló – ám szervesen kapcsolódó – részben valósítja meg, ahol a párbeszédcentrikus jelenetekben további narratívák jelennek meg, egy-egy éppen nem élő szereplő monológjaként, akik a szereplők emlékeiről, élményeiről, benyomásairól mesélnek – folyamatosan előre és visszautalva a több generációs családi történetben.

Az ismertető lapon megtalálhatjuk négy generáció családfáját. Az ismertető lapon megtalálhatjuk négy generáció családfáját.


A három rész közötti szerves egységet és folyamatosságot nemcsak a történelmi idő kapcsolja össze, hanem az is, hogy a 12 karaktert 5 színész játssza (Szilágyi Enikő, Bajkó Edina, Scrutu Dávid, Szabó János Szilárd, Tóth Zsófia, Sebestyén Aba): s bár így nem könnyű feladat végigkísérni, hogy éppen mikor kicsodát ki játszik, egyetlen szoros közösségként jelennek meg. Erre még rásegít, hogy a szereplők az előadás elejétől a végéig mind fehérbe vannak öltözve.

A komplikált szerepjátékok mellett a darab a három korképet kronológiailag megkeveri: előbb láthatjuk a kommunista diktatúra végét, a forradalom utáni felszabadulást, utána következik az 1945-s életkép, amit a 2007-ben játszódó jelenet zár le. A szereposztás és a megkevert kronológia mégsem zavaró, hiszen van egy kulcsfigura, aki végig jelen van. Ez Kathi, aki 1945-ben egy fiatal lány, és akit a helyzeteknek megfelelően változatosan alakít Szilágyi Enikő: hol fiatalos lendületet adva a karakternek, majd keserű, ironikus asszonyt játszik szellemesen, végül megkapóan alakítja a halál küszöbén álló, demenciásan gyerekes nagymamát. Szilágyi Enikő hosszú idő után tért vissza a romániai közönséghez, hiszen a rendszerváltás előtt jelentős színészi karriert futott be – több mint 20 hazai filmben játszott, 1982-ben az év színésznője lett –, majd 1989-ben emigrált.

Ugyanakkor a töredezettséget nagyon finoman ellensúlyozzák a már említett monológok, amelyeket mindig egy már/még nem élő karakter folytat a közönség előtt. Az első részben így a második rész után meghalt Max (Scutu Dávid) mesél, a másodikban az elbeszélő a még meg nem született Reinard (Sebestyén Aba), a harmadik narrátor pedig a már meghalt Gerd (Szabó János Szilárd). Ezek a monológba foglalt részek, leírásokon, emlékek elmesélésén, a jövő megidézésén, vagy a többi karakter lelkivilágát feltáró mozzanatain keresztül az egész műnek egyfajta líraiságot, szelídséget kölcsönöznek. Mint ahogy a vissza-visszatérő mondatuk is: „Azért vagyunk még itt, mert valaki még emlékszik ránk”.

A cselekmény helyett a színészek gesztusokkal, mimikával teszik mozgalmassá a jeleneteket. Balról: Bajkó Edina, Szilágyi Enikő, Sebestyén Aba. A cselekmény helyett a színészek gesztusokkal, mimikával teszik mozgalmassá a jeleneteket. Balról: Bajkó Edina, Szilágyi Enikő, Sebestyén Aba.


Ezzel a csendes, nyugtató szelídséggel szemben a jelenetek erőteljesek, amit megsegít Cári Tibor zenéje (előadja: Domahidi Katalin és Vilhelem András). Bár a tér minimalista – gyakorlatilag egy ház, amiben hol belül, hol kívül vagyunk, csak egy ablakos ajtaja van, a falai fekete láncok – és a cselekménye is minimális, a szavakon, a hangsúlyokon, a gesztusokon, a mimikán, a párbeszédek tempóján, ritmusán és amplitúdóján keresztül mégis erős jeleneteket kapunk. A színészi teljesítményt tovább fokozza a mélylélektani dimenzió játékba hozása, amely külön drámaiságot ad az előadásnak: rábeszélni a szerelmünk, hogy máshoz menjen férjhez, hogy ne deportálják; szembenézni azzal, hogy helyettünk mást vittek el; bevallani a leendő feleségnek, hogy beszervezett a Szekuritáté, mert tudják, hogy homoszexuálisak vagyunk, és megzsaroltak; a három éve halott emberről kegyesen azt hazudni, hogy még él; folyamatosan számon tartani a deportálás/szökés/emigrálás és itthon maradás kérdését. Mindebből élesen kirajzolódnak a generációkon átívelő, folyamatos családi-közösségi konfliktusok, amelyet a végkifejletben már csak hazugsággal lehet leplezni. Megoldás már nincs.

A lírai szelídség oldása és a drámai feszültség kötésének váltakozó ritmusa mégsem válik monotonná, az előadás jól elkerüli a szépelgővé vagy a nyomasztóvá válás csapdáit. Ugyanis egy sajátos szellemesség, humor – ami hol kedves, hol keserűen fekete, hol egy Ceaușescu-vicc, hol önirónia – egységessé és hullámzóvá formálja a töredezettséget. Az előadásnak így végig megmaradt egy alaphangulata, amely egyszerre tárta a német kisebbség sanyarú sorsát a közönség elé, ugyanakkor megteremtett egy biztonságos távolságtartást. Mintegy olyasmit sugallva, hogy „ez a családi történet rád tartozik, de nem a tied”. Akkor kié? – tehetnénk fel a kérdést. A német kisebbségé, amelyet deportáltak, amelyet eladtak, amely ahogy tudott, úgy menekült el Romániából, amely végül tömegesen kiköltözött innen. És az eközben tönkrement városi és falusi közösségeké és a számtalan traumákkal telített családé. Az eltűnteké.

A minimális tér maximálisan kihasználva. A minimális tér maximálisan kihasználva.


A jól eltalált minimalista díszlet és jelmez (Sós Beáta), a pontosan kimért dramaturgia (Cseke Tamás), a magyar nyelvre átültetett keserűségek és működő poénok (Albert Mária), a karakterek bonyodalmának megfelelő jó színészi játékok (zavarba ejtő bárkit is kiemelni, hiszen a változatos, eltérő játékok mind minőségiek voltak), a csapatként, jól megszervezetten együttműködő közösség (rendezőasszisztens: Máthé Barbara), a megfelelő és időben felhangzó és csendbe ránduló zene egy kiváló előadást hozott el Kolozsvárra.

Hazaindulva, a Zug udvarán, a szerelőműhelyek, az abroncsok és leparkolt autók között a pocsolyákat kerülgetve a sötétben rácsodálkozhatott az alkalmi színházlátogató, hogy korlátozott eszközökkel, egy kis csapat mennyire bonyolult dolgot hozott létre, mennyire finoman kapcsolta egybe a történelem okozta tragédiákat az élet egyszerű elemi szépségével. S romániai magyar kisebbségiként arra gondolhat, hogy mennyire igaz, amit Elise Wilk mondott, hogy a különböző okokból eltűnő ismerősök hiányát meg lehet szokni. Hiszen mi is megszoktuk.

Aztán megjelennek a kényelmetlen kérdések, amelyek lassan mindenkinek megfordulnak a fejében. Menjek el? Ha mindenki elmegy innen, akkor otthon vagyok-e még? „Ki lettem volna, ha elmegyek? Vajon a kivándorlás más emberré változtat? Megváltozik az identitásod, ha máshol élsz?”

Nyitókép és további fotók: Jakab Lóránt / Kollokvium.
Az előadás előzetese / Yorick Stúdió:


Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS