2020. április 5. vasárnapVince
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

A colectív film arról szól, hogy itt tényleg nincs remény. Pont most nézzük meg?

Kulcsár Árpád Kulcsár Árpád 2020. március 11. 11:13, utolsó frissítés: 19:08

A nemzetközi fesztiválokat és a hazai mozikat is meghódította a Colectiv klub tragédiája utáni időszakot feldolgozó film. Miért gondoljuk, hogy kötelezően meg kellene néznie minden felnövő diáknak?


Mi tartja fenn ezt az országot? A tagadás. A bele nem gondolás. Heidegger szerint a létezés annak elfogadásától lenne elviselhetetlen, ha tudatosítanánk halandóságunk, mivel azonban a tagadás a legmeghatározóbb emberi cselekvés, így tudunk élni azzal, hogy kizárjuk a nyilvánvaló igazságot. Hasonló tagadásban él Románia még itthon maradt lakossága is, akik nem gondolnak arra, hogy a társadalom, amelyben élünk, úgy van megszervezve, hogy közben vészhelyzet esetén a legelemibb segítséget is képtelen megadni.

Szinte néhány havonta van egy eset, ami a fenti állítást megerősíti és alátámasztja: a caracali gyilkosságok a rendőrségbe, a vízhálózat uniós pénzeinek ellopása a politikumba, újabban a kolozsvári szemét a szupremacionsta kolozsvári hitet kérdőjelezi meg. A szétlopott erdők egyszerűen a jövőt. És amikor a cikket elkezdem írni, szembejött Petri György verse A Dunánál:

"Hagyjunk már végre föl a reménnyel.
Lehet élni hit és perspektíva nélkül."


Természetesen már a film megnézése előtt is tudjuk, hogy mire számíthatunk: egy olyan tragédia következményeinek bemutatására, amely többszörösen rázta meg az országot. A Colectiv klubban ugyanis nemcsak az volt a tragédia, hogy korrupt módon szereztek működési engedélyt, és ennek következtében több tucatnyian meghaltak egy tűzvészben, hanem hogy utána a sérültek meg abba haltak bele, hogy a kórházi fertőtlenítőt szállító Hexi Pharma vállalat tízszeresére hígította a szereket, amelyek így hatástalanok voltak a kórokozókkal szemben. És tragédia volt az is, hogy a civil tiltakozás, ami akkor megszületett, gyakorlatilag fölöslegesen füstölt ki, ezzel csak tovább tetézve a tehetetlenség érzetét, amelyet az ország józan gondolkodású polgárai évek óta görgetnek. A tiltakozás-hullámba ugyan belebukott Victor Ponta PSD-s miniszterelnök is, de úgy, hogy ezzel megmentette magának a PSD-t.



Alexander Nanau rendező és stábja jókor ragadtak kamerát: Cătălin Tolontant, a Gazeta Sporturilor újságíróját éppen megkeresi valaki a Hexi Pharmától, aki magyarázatot ad arra nézve, hogy miközben az állam ezt állítja, hogy a sérültek a legjobb kezelést kapják, miért halnak meg sorban a túlélők. Tolontan akcióba lendül csapatával, analízisre viszi a fertőtlenítőt, sajtótájékoztatókra jár, mígnem egyszer a sportújság címlapjára nem kerül ki a sztori, amely olyan eseményeket indít el, amelyek az egészségügyi miniszter bukásához vezetnek. Innentől bekerül a képbe és a film egyik főszereplőjévé válik a Cioloș-kabinet új egészségügyi minisztere, Vlad Voiculescu, aki a páciensek jogainak aktivistájaként foglalja el a széket, és aki hagyja Nanauékat, hogy a legkülönbözőbb helyszínekre vele tartsanak, találkozókra, DNA-irodába panaszt tenni, tanácskozásra a miniszter tanácsosaival.

Mariana OpreaMariana Oprea


A film harmadik főszereplője Mariana Oprea, az egyik túlélő, akinek le kellett amputálni több ujját is, és testének sajátos esztétikát adnak az égési sérülések. Ő többször is feltűnik, egyszer aktfotózás közben, amikor Alex Csiki éppen az Angyalok című kiállítás képeit készíti. Oprea inkább csak lírai, mint narratív jelenléttel bír: egy tünemény a filmben, akinek megjelenése az egész történet gyászát, az emberi élet törékenységét szimbolizálja: hol robotkarral, hol tizenkilencedik századi gyászkorszettben látjuk.

Mindeközben általában szűk terekben (irodák, szerkesztőségi tárgyalótermek) Tolontan és csapata, valamint Voiculesu és csapata újabb és újabb csatákat vívnak: Tolontan felvételt szerez meg, amelyen az látszik, hogy a bukaresti égési sebeket kezelő kórházban a pácienseken kukacok hemzsegnek, majd a kórház könyvelőinek segítésével leleplezi, hogy a kórházmenedzser annyi pénzt lopott el, amiből top magánklinikát nyitott Svájcban. Voiculescu pedig próbálja megváltoztatni a törvényeket, hogy javíthasson a helyzeten, de állóháborúba kerül Gabriela Fireával, a bukaresti főpolgármesterrel, aki a maga populista módján azt sérelmezi, hogy a miniszter nem engedélyezi a transzplantációkat.

És akkor jön a "krach": 2016-ban a PSD történelmi győzelmet arat a parlamenti választásokon. A film végigköveti az apátiát: Voiculescu nem érti, Tolontan fenyegetéseket kap és a Colecticv-tűzvész egyik áldozatának hozzátározói összegyűlnek a sírnál, majd beülnek az autóba és eléneklik halott fiúk dalát. És minden kezdődik elölről.



Nanau filmje, annak ellenére, hogy a vizuálisan nincs sok a témában, találékonyan megoldja, hogy ne fásuljunk bele a kopott és kevésbé kopott irodák látványába, jó ütemben tudja megszakítani líraibb, vagy éppen drámaibb képekkel: a már említett Mariana Oprea sötét és angyali megjelenéseivel, vagy éppen egy nagyon felkavaró felvétellel a Colectiv klubból.

A colectivet másként nézi egy idegen, aki megrökönyödik azon, hogy egy európai uniós országban hogyan történhet ekkora tragédia, és másként egy fiatal, aki azon gondolkodik, hogy érdemes-e még itthon maradnia, amikor az egész rendszer ellene játszik. A colectiv tehát a kilátástalanság elégiája is egyben, egy rendszer bugyraiba nézés, ahol maximum magányos hősök vívják harcaikat, míg fel nem morzsolódnak: újságírók dolgoznak fenyegetések közepette, miniszterek megkötött kézzel, míg a megzargatott felszín szép lassan ismét tükörsimává nem válik.

A film csak erős idegzetűeknek ajánlott, ennek ellenére szerintem a vetítését kötelezővé kellene tenni minden középiskolában. Látni kell, mi ellen és hogyan lehet fellázadni. Mert sok ezer Don Quijote, így vagy úgy, de már egy lovagsereg. Vagy azért kellene kötelező legyen, mert látnia kell mindenkinek, hogy hol tartunk harminc évvel a rendszerváltás után, és hogy egy egész társadalom dönthesse el azt, hogy inkább lehúzza a rolókat az országon. Mert a villany lehet, hogy soha nem is égett.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS