2020. június 1. hétfőTünde
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Nem tudod, milyen filmet nézz meg a karanténban? A kolozsvári Sapientia hallgatói ajánlják a kedvenceiket

szerk. 2020. április 04. 13:34, utolsó frissítés: 13:34

Ha már úgyis otthon vagy, legalább nézz jó filmeket! Hogy melyikeket ne hagyd ki még véletlenül sem, abban segítenek most a kolozsvári Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem film szakos hallgatói.


Peter Weir: Holt költők társasága (Dead Poets Society, 1989)

A filmet a kesernyésen álomszerű romantika és a fanyarúan merev realizmus metszéspontján lehet elhelyezni, egy érzékletes, ám mégis független értelmezési tartományba.

Ez az amerikai filmdráma egy viszonylag átlagos témát boncolgat, melyre könnyelműen ráfoghatnánk, hogy egyike a tekintélyes mértékű konzervativizmust és szabadelvűséget szembeállító filmeknek. Peter Weir filmje azonban ennél mélyebbre hatol. Olyan emberi sorsokról van ugyanis szó, melyekkel nemcsak azonosulni lehet, de cselekvésre is késztetnek, hiszen az elnyomott diák és a szűk látókörű szülők kapcsolata, vagy a hagyománytisztelő iskola példája nem ritka jelenségek mindennapjainkban. Ebbe a bigott környezetbe csöppen bele az ,,Élj a mának!” elvét hirdetve Mr. Keating (Robin Williams), aki sokkal fontosabb szerepet tölt be, mint egy egyszerű irodalomtanár.

A valóságról való hazugság kényszerét számos alkalommal felismerjük a film során, és legalább annyiszor a valóság meghazudtolásának lehetetlenségét is. Kétségtelen, hogy az egyensúly a kettő között van, és a Welton Akadémiába járó kis ,,holt” költők megtanulják, hogy a tökéletes pillanatot hiába várják; meg kell ragadniuk a jelent ahhoz, hogy valami maradandót alkossanak. (Farkas Júlia, I. éves hallgató)




Deák Krisztina: Aglaja (2012)

A sosem fakuló cirkuszi világban játszódó történet a gyermeki szem ártatlan naivságával mutatja be a család és az anya-lánya kapcsolat viszontagságait. A filmnek sikerül megrajzolnia egy köteléket a varázslatos környezet és a lepusztult városi utcák, a kivételes jellemek és a sötét alakok között.

A 80-as évek elején egy cirkuszi család külföldre menekül Ceaușescu Romániájából, jobb életet remélve. A világában öncélúan mozgó anya, Sabina (Ónodi Eszter) egy életveszélyes mutatvány megvásárlása után kap egy cirkusznál szerződést, és válik nevessé.

A haján függő és zsonglőrködő nőt a háttérből némán, őrangyalként óvja lánya, Aglaja (Jávor Babett, majd később Móga Piroska) félelemmel átélt mindennapjaiban. Sabina és Aglaja különös viszonyának csúcspontja egy lassú folyamat eredményeként mutatkozik meg: a távolból csodáló és féltő lánynak át kell vennie anyja helyét a porondon.

A film olyan kérdéseket válaszol meg, hogy az embernek követni kell-e a példát, melyben felnőtt, vagy az erős ragaszkodásnak sikerülhet-e elhatalmasodni az önálló élet gondolatán. (Orbán Orsolya, II. éves hallgató)



Abbas Kiarostami: A cseresznye íze (Ta'm e guilass, 1997)

Hosszan kitartott, festményszerű totálok, lassan hömpölygő, de céltudatos párbeszéd, képkereten kívül rekedt szereplők és metafizikai halálvágy. Így is össze lehetne foglalni Abbas Kiarostami, A cseresznye íze című, 1997-es Arany Pálmával díjazott filmjét.

Badii úr (Homayoun Ershadi) Teherán külvárosárosának utcáin autózva idegeneket szólít meg, és munkát ajánl nekik. Meg akarja ölni magát, és szüksége van valakire, aki eltemetné őt. Különböző nemzetiségű, más-más társadalmi háttérrel rendelkező embereket avat be tervébe, melynek kapcsán mély beszélgetések bontakoznak ki.

Ezek a párbeszédek általában mellőzik a beállítás-ellenbeállítás technikáját, és gyakran követjük az autót kívülről, óriástotálban, amint a kiszáradt domboldalakon vagy poros bányautakon kanyarog, míg a párbeszéd továbbra is közelről hallatszik.

Ez a rendhagyó eljárás lehetőséget nyújt a táj, a távoli emberi alakok, a homályba vesző épületek absztrakttá váló formáinak megfigyelésére, és nem sok filmben megragadható atmoszférát hoz létre. (Kiss Barnabás, III. éves hallgató)



Alain Resnais: Tavaly Marienbadban (L'année dernière à Marienbad, 1961)

A bezárva töltött napok hosszú, unalmas órái között, mi sem tűnhet üdítőbb időtöltésnek, mint saját elménk csarnokain át, emlékképeink által határolt hosszú folyosókon való barangolás. Ilyen utazásra invitál minket Alain Resnais, Tavaly Marienbadban című 1961-es alkotása.

Egy hatalmas, barokk kastély, kristály csillárokkal megvilágított termeinek útvesztőjében, monoton orgonaszó kíséretében követjük az eseményeket. A film korát megelőzve, a filmnyelv olyan határterületeire merészkedik, mely a mai napig egyedülállónak számít, hiszen az emlékezés tudati folyamatának filmvásznon való megjelenítésével kísérletezik.

A film címe valójában akár egy kérdés is lehetne, hiszen a főszereplők, végsősoron egyetlen kérdésre keresik a választ az emlékek, és a valóság összemosódott, tartalmilag olykor kusza, ám vizuálisan annál elvarázsolóbb képei közt: Voltunk mi már Tavaly Marienbadban? (Vig Zsombor, III. éves hallgató)



Tage Danielsson: Picasso kalandjai (Picassos äventyr, 1978)

Nem mehetek ki a lakásból? Hiánycikk lett a WC-papír? Ne hülyéskedj, ez abszurd! Mégsem, ez most a valóság. Általában büszkék vagyunk arra, hogy ismerjük a határt a kettő között. Itt az ideje, hogy teszteljük a tudásunkat.

A Picasso kalandjai a XX. század mizériáit járja körül Pablo Picasso alakján keresztül, abszurd humorral kalauzolva nézőjét az egykor lehetetlennek hitt történelmi fordulatok erdejébe.

Daniellson szürrealista vígjátékában van némi Jacques Tati és Taika Waititi, de talán mindkét szerzőnél merészebb. Annak ellenére, hogy filmje nem tekinthető hétköznapi biográfiának, a Picasso kalandjait áthatják a kubista formák, a festett makettek és persze a vizuális poénok. Különc filmélmény ez a javából, hiszen ebben a világban két darab Toulouse-Lautrec is létezik! Ajánlott alkotás mindazoknak, akik kilépnének a koronavírusos realitásból két felszabadítóan abszurd óra erejéig. (Farkas Boglárka, mesteri I. éves hallgató)



Sebastian Schipper: Victoria (2015)

A realizmus, a hosszú beállítás és az impovizatív színészi játék tökéletes összhangja Sebastian Schipper Victoriájában (2015) lehengerlő erővel jön létre. A német heist thriller körülbelül két óra történéseit öleli fel a berlini éjszakában, a középpontban pedig egy magányos külföldi lány áll, aki egy buli után hozzászegődik pár helyi sráchoz. A romantikus szálon végigfuttatott cselekmény fokozatosan bonyolódik, míg végül Victoria (Laia Costa) egy váratlan szituációba keveredik.

A Birdman (Iñárritu, 2014) kihívója főként azzal került a filmrajongók figyelmébe, hogy egyetlen snittből áll, azaz a végtermékben teljesen nélkülözték a vágást. Ennek a filmnyelvi bravúrnak köszönhetően a néző reális időben lélegzik együtt a szereplőkkel, sokszor a tört angolsággal megfogalmazott gondolataikkal és helytelen döntéseikkel is azonosulva.

A mindenféle trükk nélkülözése mellett, egy nagyszerűen koreografált, feszültséggel átitatott, minden pillanatában életszerű remekművet alkottak a filmkészítők, amiből leginkább az operatőri munka és a színészek teljesítménye emelkedik ki. (Tóth Helga, mesteri II. éves hallgató)



Alex Proyas: Dark City (1998)

Német expresszionizmus ihlette városkép, film noiros megvilágításban. Repkedő, árnyszerű alakok egy amnéziától szenvedő férfit hajkurásznak. Ez így elsőre jó nagy ökörségnek tűnhet, pedig mégsem az! Az egyiptomi származású direktor remekműve úgy keveri a különböző filmes korszakok és zsánerek elemeit, hogy az egész nem fullad egy lélektelen, semmitmondó látványorgiába; helyette olyan kérdéseket vet fel, hogy például mi tesz minket emberré vagy hogy mennyire határoznak meg és tesznek minket egyedivé az emlékeink.

A filmtörténetben (ha nem is olyan nagyon, de) ritka és boldog pillanat, amikor a forma és a tartalom ilyen szinten egységben van. Platón barlanghasonlatától kezdve, Kafkán, Orwellen és Adornon át, egészen Fritz Lang életművéig nagyon sok minden mentén lehet értelmezni Proyas art decóval és sötétséggel sűrűn átitatott alkotását, de nem feltétlenül kell referenciákat keresni: a Dark City önmagában is szórakoztató és elgondolkodtató alkotás. (Lakatos Miska, végzett hallgató)



Luis Buñuel: Öldöklő angyal (El ángel exterminador, 1962)

Ki akarok menni ebből a helyiségből, ebből a szobából, de valami megmagyarázhatatlan erő nem enged, egyszerűen képtelen vagyok átemelni a lábamat a küszöbön, ott a küszöb és itt a lábam, de nem tudom áthelyezni fölötte, lehet, hogy a küszöböt kellene bennebb húznom a lábam alá, nem tudom? Egyre csak állok és állok az ajtó előtt, de nem tudok kimenni, nem tudom miért, egyszerűen képtelen vagyok olyanformán mozgatni a testrészeimet, hogy az ajtón kívülre kerüljek, bárhová máshová tudok menni, csak kifele nem, pedig ki akarok menni, nagyon ki akarok menni, soha sehonnan nem akartam még ennyire kimenni, de nem tudok, vagy nem akarok? Nem tudom.

Ilyesmi járhat a film szereplőinek a fejében, akik egy vacsora után megmagyarázhatatlanul bennragadnak a helyiségben. Talán kellemetlen ötletnek tűnhet a szobában üldögélve szobában üldögélő embereket nézni, de mikor nézzünk olyan filmeket, amiket lehet, hogy egyébként nem néznénk meg? A most/mostanság egy ideális időpontnak tűnik.

Buñuel filmje furcsa, abszurd, vicces, kellemetlenül ismerős, lesújtó és felemelő szürrealista költészet, amiben könnyen cinkostársunkra és bizalmasunkra lelhetünk az otthonülések közepette. (Sztercey Szabolcs, végzett hallgató)



Jérôme Boivin: Baxter (1989)

Embernek maradni elég nehéz feladat, főként egy ebnek. A film főszereplője, Baxter, érzéseinek és ösztöneinek hangját próbálja eltompítani azzal, hogy parancsokat teljesít. Ha valamit kérnek, ő engedelmeskedik. Intenzíven azon kell dolgozzon, hogy lefoglalja gondolatait, mert ha nem, előjönnek az állati ösztönök és elszabadul a pokol. Vágy és neheztelés – talán ez az emberi lény két fő vonása is.

A kutyákat szerepeltető filmekben az alkotók gyakran folyamodnak az állatok érzelmi világát bemutatni testtartások, pózok és hangjelenségek által: ha boldog, akkor csahol, ha támadni akar, farkát magasra csapja, és így tovább. Ebben a filmben az eb (vagy a rendező által bemutatott eb) “játéka” visszafogott, minden érzelmet a bemélyedt szemekből és a hosszúkás pofáról kell megfejtenünk.

Ha Buster Keaton, a némafilmkorszak komikusa, kutyának születik, akkor biztos: fehér lett volna, bull terrier és az 1989-es francia film címszereplője.

A film végére Baxter megtanulja, hogy állatnak maradni, csak úgy lehet, ha nem engedelmeskedik senkinek. Embernek maradni pedig nehéz feladat. Mindnyájunknak az. (Gödri Attila, végzett hallgató)



Címlapfotó: Lakatos Miska

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS