Ghost in the Shell 2: Szellem a gépben
Szin Péter 2005. január 21. 00:03, utolsó frissítés: 2005. január 20. 18:02Többszáz rétegből összerakott képek, szürrealizmus, karteziánus kiber-filozófia, #b#végletekig menő#/b# műgond: ez jellemzi Mamoru Oshii japán rendező új animéjét. Vigyázat, a látvány függőséget okozhat!
Az eredeti japán képregény, a manga éles kontúrokkal szabdalt, fekete-fehér képivilágától akar szabadulni Mamoru Oshii japán rajzfilmrendező, a világhírű kiberfilm, a Ghost in the Shell (GS) rendezője a sorozat második részével, a szoftosra rajzolt Ártatlansággal. (A fan-ek netes fórumai szerint a rendező egyszersmind Masamune Shirov eredeti mangájának sztoriját is hanyagolja.)
A nehezen lefordítható – és most ezzel az alcímmel még inkább elmosott jelentésvilágú – cím máris jelzi, hogy az alkotók a forgatókönyvet inkább kiberfilozofikus tételek illusztrálásaképpen írták.
Shirov és Oshii műve karteziánus jegyeket mutat: a rendező-író-animátorok alapállítása a "szellem a gépben" koncepció, vagyis test és lélek világos elhatárolhatósága.
Ezt a metszően éles
antinómiát egészíti ki az a tétel, miszerint a test határai elmosódnak, és a lélek szoftverként bármely gépezetszerűen felturbózott, extraképességű testburokba letölthető. Szükség esetén a test javítható – nemcsak a klinika és az autószerelő műhely, hanem az emberi- és a robottest közti határvonal is teljesen eltűnik.
Mindez remek alkalom egisztencialista kérdések föltételére: mit jelent létezni? mi a lélek? mi az ember, hogyha lassan száz százalékban robotszerű? A lassú ritmusú akció-rajzfilm főhősei nem is fukarkodnak a filozofálással – talán ez a legidegesítőbb vonása az alkotásnak, és – legalábbis angol fordításban – nem éppen irodalmi komplexitású szöveg sok esetben agyonnyomni igyekszik a látványt.
Pedig szürreáliában és effekt-tobzódásban nincs hiány, különösen ami a hiperrealisztikusan megrajzolt háttereket illeti. A víz csillogása, a megalopolisz kanyonokra emlékeztető utcái, az autóüveg tükröződései kivételes aprólékossággal jelenítődnek meg, mintha a rendező és az animátor egyenesen sportot űzne abból, hogy minél több layerből rakja össze a képet.
Ehhez képest a kiborgok/robotok
animálása meglehetősen bábuszerűre sikerült (vagy szándékosan az) – a Village Voice kritikusát ez a motívum Hans Belmer 30-as évekbeli német expresszionista művész bábuira emlékezteti. A néhol hihetetlen sűrűségű effektezés hátulütője, hogy e jelenetek legyártása után valószínűleg elfogyhatott a pénz (vagyis a felhasználható hard- és szoftverkapacitás), így egyes snittek annyira laposak, statikusak, mint az amerikai Hanna-Barbera legigénytelenebb animációi.
Valószínűleg a rendező rejtett célja az álomszerűség megjelenítése volt, s ehhez nem szükséges túlbonyolított történet. Batot, a robotzsarut majdnem felrobbantja egy öngyilkos szexandroid.
Ki készítette a gyártási hibás robotokat – a nyomozás kérdése szinte mellékessé válik a "ki álmodik kit, emberek robotképességeket, vagy robotok érzelmeket" kérdés mellett.
Erre természetesen nincs biztos válasz, noha a nyomozás történetét a rendező az olcsó krimikhez hasonlóan elegánsan rövidre zárja.
"Ez csak egy töredékem, műholdról letöltve"
– sóhajtja az egyik szereplő. A GS és a GS2 spleenes, romantikusan búsongó báját pont a "minden Egész eltörött" feelingje adja. Az egész film burjánzóan romantikus – Oshii sci-fi animéja mentes mindenféle iróniától. De ez nem válik hátrányára, a nemes és enyhén unalmas, patetikus hangvételráirányítja figyelmünket arra, amit a poénok elfednének, vagyis az utolsó pixelig letisztítottan tündöklő képekre. Többet elvárni egy animétől ostobaság volna.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!