2018. július 18. szerdaFrigyes
22°Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tizenegyedik parancsolat: ne légy unalmas!

Mezei Krisztina 2005. május 30. 14:29, utolsó frissítés: 2005. május 29. 17:26

Senki előtt nem titok már, hogy a protestáns egyházak Európa-szerte válságban vannak.








Nem kétséges, hogy az egyház az elmúlt évek során elvesztette a társadalomban betöltött – jónak vagy rossznak vélt – szerepét, önértelmezési válsággal küzd.

Mindenki látja, hogy gondok vannak, hogy a gyülekezetek inkább nem működnek, mint igen, hogy egyre fogynak az egyháztagok, hogy nem lehet már a megtanult vallásos lelkiségre támaszkodni, mert a ma fiatalsága nem tanulta meg, vagy ha véletlenül meg is tanulta, nem gyakorolja.

A presbiterek nem járnak templomba, nem tudják, melyek a feladataik és hogy kell azokat ellátni, kevés az egyházban a felelősen vezetni tudó, az újdonságokra nyitott értelmiségi. Az egyház a múlt dicső emlékébe menekül, mintsem hogy vállalni merje az útkeresés kockázatát – nem kétséges, válságban az egyház.


Nem kétséges az sem, hogyha embereket kérdezünk meg arról, mi is tulajdonképpen az egyház – legyen szó egyszerű járókelőtől az értelmiségin át a teológiai tanárig –, nem lesz két egyforma vélemény. Néhány ritka kivételtől eltekintve senki sem tudja biztosan, mi is teszi egyházzá az egyházat, és hogy az egyháznak mi is a dolga a földön, a világban.

A könyv – ami ezen elemzés (vagy vitairat) alapjául szolgál –, arra keresi a választ, hogy mi a dolga a ma világában a protestáns egyháznak, és mik azok az alapelvek, amely szerint ez az egyház, mint közösség, működik.


Klaus Douglass német teológus kilencvenhat tételben parafrazálja Luther Wittenbergben kifüggesztett tételeit, választ keresve olyan kérdésekre, hogy mi a szerepe a hagyománynak az egyházban, mit jelent a semper reformandi – a szüntelen reformáció elve, mi az egyház lényege és középpontja, hogyan lehet a krízishelyzetet pozitívan kezelni, mit jelent, jelentene, jelenthetne a lelkiség a puritán racionalitásra épült protestantizmusban.

Mit jelent, hogy az egyháznak küldetése van, és miben áll ez a küldetés, mit értünk személyes hozzáállás és hiteles élet alatt, mit jelent az oly sokat hangoztatott, és oly kevésbé megélt „egyetemes papság elve”, hogyan lehet a hivatásosak és laikusok közötti feszültséget feloldani, mit jelent a lelkipásztori hivatás, és mennyire teher vagy előny ez az egyházban.



Ez csak néhány a sok jól és pontosan megfogalmazott probléma és kérdés közül. Ha a könyvből mottót kéne kiemelni, a könyv utolsó mondatát választanám: „Ez a könyv nem harci riadó, hanem az egyháznak szóló szerelmi vallomás.” És valóban, mindazok, akik felelősen gondolkodnak egyházuk jövőjén, látják, hogy gondok vannak:

a gyülekezetek kiöregednek, a lelkipásztorok elbeszélnek az emberek feje felett, sok helyen, ahol pedig lehetne, nincs ifjúsági munka, a gyülekezeti élet nem vonzó a fiatalok, az értelmiségiek, a felnőttek számára, s sokszor megelégszik az egyház az önsajnálkozással, meg azzal, hogy kijelenti, hogy most ez egy ilyen világ.


A krízis azonban egyre jobban érezhető, a kérdés csak az, hogy az egyház a krízishelyzetet összeomolva vagy lényegében megújulva vészeli-e át. Lássuk tehát pontról pontra, mit is ír Klaus Douglass Az új reformáció – 96 tétel az egyház jövőjéről című könyvében mindarról, hogy hogyan képzeli el a jövő egyházát.


1. A probléma: az egyház konzerválta a reformátori formákat.

Azaz azzal gondolja magát hűségesnek az egyház Urához, ha változatlan formában megőrzi a 16. század vallásgyakorlatát és külsőségeit, úgy mint a fekete talár vagy palást, a fehérre meszelt puritán templom, a Károli-féle fordítás, a megváltoztathatatlan szerkezetű istentisztelet, a lelkész-központú igehirdetés stb.

Érthetetlen, hogy a reformok sokszor kimerülnek a külső pofozgatásában, vagy a jó hírnév megtartásában, merthogy könnyebb a szőnyeg alá söpörni a gondokat, hogy senki ne lássa, mint nyilvánosan felvállalni a gyengeségeket.

A tétel: visszatérni a reformátori középpontba. A reformáció lényege ugyanis az volt, hogy az Isten szeretetét közel vigye az emberekhez, hogy megértsék ennek mélységeit és magasságait. Ehhez képest érthetetlen, hogy sok helyen még mindig a kötelezően használatos Károli-Bibliából olvasnak, ami a laikus emberek számára minden, csak nem érthető.



„Az egyház megújulását nem lehet külsőségeinek puszta megváltoztatásával elérni. Ez olyan lenne, mintha az ember úgy akarná megváltoztatni az egyéniségét, hogy vesz egy új ruhát magának.” – írja Douglass, mikor kifejti, hogy a változtatást nem a külsőségeken, hanem belső mentalitáson kell kezdeni, pontosabba visszatérni az igazi reformátori gondolkodáshoz: „a reformáció magva valami más volt: tudniillik a keresztyén hit lényegének újragondolása”.

„Az olyan egyház, amely nem áll a kor színvonalán, eltávolodik a Szentírástól is”, mert a kereszténység igazi lényege Isten üzenetét mindig az aktuális kor emberének, az aktuális helyzetben, aktuális nyelven és formában közvetíteni, nem pedig fenntartani az olyan hagyományt, amelynek lejárt a szavatossága.

„Reformátoriak akkor lehetünk, ha tovább építjük a reformátorok művét, nem pedig, ha konzerváljuk”, tehát ha a reformátori újító, néphez közeli szellemiséget ápoljuk, nem pedig megporosodott szokásainkat.

„Különös módon épp a fennálló rend istenítése jelent állandó felkelést, szakadatlan lázongást Istennel szemben” – írja Kirkegaard még Anti-Climacus korában. „Ő ugyanis jelen akar lenni (amit azért mégsem róhatunk fel neki), valamelyest a világfejlődés kormányrúdján akarja tartani a kezét, vagyis fejlődésben akarja tudni az emberi nemet.

A fennálló rend istenítése viszont a rest és világi emberész önelégült ötlete, az emberészé, mely nyugalomba kíván vonulni és arról ábrándozik, hogy immár beköszöntött a háborítatlan béke és biztonság időszaka, immár elérkeztünk a csúcsra.”




A világ szkémája, alakja, formája változik, tehát múlandó, és nem kell annyira komolyan venni a formákat, hogy értük feláldozzuk a tulajdonképpeni lényeget, hogy az evangélium eljusson azokhoz az emberekhez, akiknek szól. „A keresztyén hit nem normák és szabályok rendszere, nem is világnézet vagy tan. A keresztyén hit az ember és Jézus Krisztus között létrejött bizalmi kapcsolat.”


2. A probléma: a spiritualitás, lelkiség hiánya.

A racionális gondolkodásra épülő, logikával érvelő, érzésektől tartózkodó egyház egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy tagjai olyan közösségekbe vándorolnak, ahol megkapják azt a lelki többletet, amit a protestantizmus nem tud, vagy nem akar nyújtani.

A tétel: felszabadítani a spiritualitást. „A spiritualitás olyan hozzáállás és magatartás, amelynek révén egy ember a valóságot mélydimenziójában fogja fel, és ennek megfelelően kezeli.” „Az emberek ma egészen egyedi módon állítják össze saját valláskeveréküket: egy adag ezoterika, egy kevés Jézus, egy csipetnyi Buddha – mindenből éppen csak annyi, hogy ne feküdje meg a gyomrot.”

Németországban „mintegy 40000 protestáns és katolikus lelkész áll szemben több mint 100000 adóköteles vállalkozóként regisztrált jóssal.” A spiritualitásra tehát igény van, és ideje lenne az egyháznak felismernie és közvetíteni – végül is ez a dolga –, hogy Jézus a válasz korunk spirituális éhségére.

„Nem a keresztyénség kizárólagos igényéről van szó, hanem Krisztus kizárólagos igényéről.” Ez pedig érezhetővé, hitelessé kell váljon a gyülekezetekben, megélhető példává, kívánatos életstílussá, átélhető lelki élménnyé.

Az egyháznak ideje lenne felismerni végre, hogy nem az emberek vannak érte, hanem ő az emberekért, tehát nem az embereknek kell alkalmazkodniuk az évszázados formákhoz, hanem az egyház kell alkalmazkodjon a megváltozott igényekhez úgy, hogy az evangélium (és nem a szokások) lényegét közvetíti, ha nem akar rövid úton múzeumba kerülni; s rá kell jönnie, hogy ezeknek az embereknek lehetnek jogos lelki igényeik.

„Ha megfogalmazhatnék egyházunk számára egy tizenegyedik parancsolatot, az így hangzanék: Ne légy unalmas!” „Izgalmas, lelkesítő Istenünk van. Miért olyan unalmas akkor oly gyakran az egyház?” A spiritualitás lényege pedig felismerni, átélni, átadni azt, hogy Isten maga az aktuális történés, szeretet, és hogy ez a viszony, ami létesít velünk, lehet kölcsönös.


3. A probléma: Az egyház a legtöbb gyülekezetben nem azzal, nem csak azzal foglalkozik, amivel kellene.

„Az olyan egyház, amely nem akar missziói egyház lenni, mellőzi a Jézustól kapott feladatot – és ezzel eljátssza létjogosultságát.” Vagy részben, vagy teljesen hiányzik a missziói, evangélium-hirdetői lelkület, és a hozzá tartozó hiteles élet, nem csak a hivatalosokból, hanem a laikusokból is.

Az egyház elfogadja az állam elvárását, hogy a szociálisan hátrányos helyzetűek segítségével legitimizálja magát. Kevés olyan gyülekezet van, amely a teljesítménykényszertől hajtva nem csinál valami egyebet is az igehirdetésen kívül. A szociális intézmények persze kellenek, de hiba volna ezekben meghatározni az egyház küldetését.

Hiba volna csak a fogyatékosságokkal bírók felé hirdetni az igét. És az még a jobbik eset, ha a gyülekezet szociális munkával foglalkozik.

A tétel: „A legfőbb megbízatás, amit Jézus egyházának adott, nem az, hogy gondot viseljen az emberekre, hanem hogy tanítvánnyá tegye őket.” Az egyház létjogosultsága a missziói parancs beteljesítésében rejlik: „menjetek el, és tegyetek tanítvánnyá minden népeket.” Az igehirdetés azonban nem fér össze sem az intoleranciával, az erőszakkal, a fanatizmussal; igét hirdetni azt jelenti, hogy szeretetet közvetíteni.



Az az ember lesz képes beszélni erről a szeretetről, akit magát is megérintette ez az élmény. Ilyen alapon kimondható, hogy nincs igazi keresztény élet megtérés nélkül, ami nem feltétlenül jelent egy pontszerű élményt, hanem sokszor magát az Istenhez vezető folyamatot jelöli, amelynek során egy ember bekapcsolódik az isten szeretet áramlásába.

A szomorú tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a megtérés egyszeri élménye nem jelent gyülekezeti bekapcsolódást, éppen azért, mert a gyülekezetnek nem jut eszébe, hogy az új életet továbbra is gondozni kell és nem szabad sorsára hagyni. A missziói parancs azzal folytatódik, hogy „tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek.” Az utógondozás, a gyülekezetbe, mint családba való beintegrálás nélkül a megtérés élménye nagyon könnyen elveszhet.


4. A probléma: az egyház kettészakadt hivatásosokra és laikusokra.

Mintha egy gyülekezet egy személyben a lelkipásztort jelentené, s nem pedig azokat az embereket, akikből összeáll a gyülekezet.

A tétel: aktivizálni a hívők egyetemes papságát. Luther tanítása az egyetemes papságról az egyik legfontosabb különbség, amely a protestáns egyházakat megkülönbözteti a katolikus egyháztól. A protestáns egyház alapvetően laikus egyház, ahol a tekintélyt nem a klerikusok, hanem a gyülekezetek viselik.


Ez az egyház – elvileg – alulról szerveződik, és a legtöbb kérdésben független az egyházszervezettől. Ilyen értelemben „a lelkipásztor nem pap, hanem a papok edzője”, akinek elsőrendű feladata, hogy munkatársakká képezze a gyülekezete tagjait, és leépítse a tekintélyelven működő, egyáltalán nem protestáns szellemiségű rendszert.

„A protestáns lelkipásztor nem olyan pap, aki az üdvösség fölött rendelkezik, és azt a hívőknek közvetíti, hanem feladata a hívőket rávezetni, hogy ők maguk is „papok” legyenek. Feladata olyan helyzetbe segíteni őket, hogy ők maguk is képesek legyenek a Bibliát magyarázni, másokat lelkigondozni, közbenjáró szolgálatot végezni, sebeket gyógyítani, a hitet tovább plántálni, és más, hasonló feladatokat végezni. …

A lelkipásztor feladata az, hogy feleslegessé tegye magát a gyülekezetben.

Tevékenységének a gyülekezet nagykorúságát és lelkipásztorától való függetlenségét kell előmozdítani.”
Ezt azonban úgy lehet elérni, hogy az emberekben szeretetet ébresztünk a Szentírás, az arról való beszélgetés, és annak magyarázása iránt. A mostani egyházban vagy nincs, vagy teljesen tartalmatlan a laikus-képzés, mintha a lelkipásztorok, akik a tudásuk átadására tettek esküt, féltenék ezt a tudást azoktól, akiknek jár.


5. A probléma: a protestáns egyházban a laikusok tudatában az egyház és a lelkipásztor ugyanaz.

„Az egyházban – ellentétben önértelmezésével – majdnem minden ösvényen lelkipásztorok loholnak.” A gyülekezeti tagok viszonyát az egyházhoz az határozza meg, hogy hogyan viszonyulnak a lelkipásztor személyéhez: szimpatikusnak, hitelesnek tartják-e vagy sem.

A tétel: újra definiálni a lelkipásztori hivatást. A protestáns egyház lelkipásztor-központúsága súlyos teher mind a lelkipásztoroknak, mind a gyülekezeteknek, akiknek ugyan kényelmes, hogy egy ember végzi az egész gyülekezet feladatát. A lelkipásztorokat pedig arra készítik fel, hogy minél több munkát végeznek, annál jobban fog működni a gyülekezeti élet.



Aki pedig lelkipásztorként komolyan veszi a hivatását, egyszer csak arra ébred, hogy aludni sincs ideje, és a munkája minősége elveszett az igehirdetések, bibliaórák, családlátogatások, beteglátogatások, házi istentiszteletek, lelkigondozói beszélgetések, gyűlések, bibliai vetélkedők, rendezvények, reprezentációs kötelezettségek, adminisztrációs kötelességek szövevényében, és hogy szombat estére olyan fáradt, hogy eszében sincs készülni a vasárnapi igehirdetésre, csak levesz egy prédikációskötetet a polcról, és másnap felmondja a jól-rosszul betanult igehirdetést.

„Az egyházban és a gyülekezetben betöltött központi szerepüket a lelkipásztoroknak arra kell használniuk, hogy ezt a központi szerepüket megszüntessék.” Az újszövetségi gyülekezeteket ugyanis nem lelkipásztorok, hanem munkacsoportok vezették, és a mai világban a lelkipásztor legfontosabb feladata, hogy ilyen munkacsoportot szervezzen maga köré, akikkel együtt lehet végezni az igehirdetés munkáját.


6. A probléma: a presbitérium, ha játszik is valamilyen szerepet a gyülekezet életében, leginkább adminisztratív kérdésekben dönt.

Szinte elképzelhetetlen még az olyan gyülekezet, ahol a presbiterek felelősséggel vállalják a lelki nevelés kötelességét. A legtöbb helyen a gyülekezet lelkipásztora az, aki dönt a kérdésekben, a presbiterek pedig csak rábólintanak.

A tétel: vállalni az irányítás felelősségét. Ennek első feltétele, hogy az egyház megszervezze a laikusképzést, akár úgy is, hogy azoknak, akiket a gyülekezet presbiternek választ, kötelezően előírja a megtanulandó tananyagot, majd levizsgáztassa őket.

Ahhoz ugyanis, hogy egy gyülekezeti munkacsoport jó működjön, elsősorban szükséges az, hogy a presbiterek tisztában legyenek a kötelességeikkel, és képesek legyenek azokat ellátni. „Az Újszövetség tanítása szerint csak olyanok vezethetik s gyülekezetet, akik képesek azt lelkileg táplálni.” „Képtelenségnek tartom, hogy olyanokat válasszanak az egyháztanács tagjai sorába, akik nem vesznek részt rendszeresen az istentiszteleten."


7. A probléma: „Gyülekezeteink túlságosan nagyok ahhoz, hogy légkörük személyes és elkötelező erejű legyen, és túlságosan kicsik, hogy a diakónia, az evangélizáció, vagy a spiritualitás terén kielégítő teljesítményt nyújtsanak.”

Óriási a különbség a nyilvántartott és gyakorló keresztények között. Az ilyen nyilvántartott közösség csak papíron létezik, és minden gyülekezetben kialakult a gyakorló keresztényekből egy mag, amelyik komolyan veszi a hitét és bekapcsolódik a közösségi munkába. Bár az, hogy valaki aktívan részt vesz a közösségi munkában, még nem jelenti, hogy élő kapcsolata van Istennel.

A tétel: kiépíteni a kiscsoportok egészséges struktúráját. Kevés gyülekezetben gyakorolják a házi istentiszteletet, pedig az Újszövetség sokszor hivatkozik erre a közösségi létformára. Szociológiai és pszichológiai szempontból egy 10-15 fős közösség működőképes igazán, itt lehet kialakítani azokat a személyes kötődéseket, amelyek szükségesek a jó csoportmunkához.

Ezeknek pedig a megfelelő helyet a családi otthonok biztosíthatnak, így minden kisközösség baráti körré alakulhatna. „Az egyén csak egy teljes értékű kiscsoportban kaphatja meg azt a gondoskodást, amelyre szüksége van. A kiscsoportok vezetői ezért a jövő pásztorai.”


8. A probléma: „A több százezer morális prédikáció ellenére, amely évente elhangzik, se látni, hogy az emberek jobbak lettek volna.”

Hiába követelünk szeretetet olyan emberektől, akik nem élték át Isten szeretetét. Az evangélium központi kérdése nem az, hogy hogyan tarthatjuk be a törvényeket, hanem hogy „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte” .

A tétel: kialakítani a szeretet kultúráját. Jézus azért jött, hogy közösséget hívjon életre, amelyben átélhető és megosztható a szeretet. Éppen ezért a keresztény közösség működési elve a családhoz hasonlítható, és mint ilyen, megvalósításra váró életfeladat, nem pedig eszménykép. Ennek a közösségnek a legfontosabb ismérvei a hitben megélt szeretet, öröm, tolerancia, és ugyan ki ne vágyna egy ilyen közösséget? És hol találja meg ezt?


9. A probléma: „Istentiszteleteink, amelyek valaha mindenkihez szóltak, mára belkörű rendezvénnyé váltak.”

„Az egyház egyre inkább öreg, megfáradt, rezignált emberek gyűjtőedényévé válik” „Istentiszteleteink túlnyomó többsége ugyanazt a kisebbségi csoportot célozza meg. Az nem járható út, hogy istentiszteleteink 95%-a egyháztagjaink alig 5%-ára legyen tekintettel...

Ha továbbra is ezt a stratégiát követjük, istentiszteleteink célcsoportjukkal együtt el fognak halni.”
Elég megnézni, hogy egy átlagos gyülekezetben melyik korosztály jár templomba. Mondanivalónk, öltözetünk, templomaink, egyházi zenénk egy bizonyos rétegnek szól, a többieket nem érdekli. Sőt vannak olyanok is, akiket kifejezetten taszít.

A tétel: megszabadítani az istentiszteletet béklyóitól. Persze nem lehet teljesen tetszőlegesen alakítani a liturgiát, de az elsődleges szempont, hogy megfeleljen a könnyűzenét hallgató fiatalnak, a kétgyermekes kismamának, a látástól vakulásig dolgozó apukának, a személyiségzavarokkal küzdő magányosnak, a rengeteg idővel rendelkező nyugdíjasnak.

Éppen ezért az istentiszteletet a célcsoportra nézve kellene kialakítani, mégpedig úgy, hogy az egyházból való kitagadás veszélye nélkül lehessen új dolgokkal kísérletezni, míg mindenki kitalálja azt a formát, ami neki és a kis célcsoportnak a legmegfelelőbb.


10. A probléma: „Erős várunk a lomhaság!”

Az egyház más csoportosulásnál sokkal inkább hajlamosabb arra, hogy a megszokott dolgokat a változástól való félelmében szentnek és sérthetetlennek nyilvánítsa. Pedig az egyház szerveződési rendszere semmiképpen nem felel meg a modern követelményeknek, de mégis, amint valaki változtatni akar valamit a négyszáz éve jól bejáratott mechanizmusokon, a többség a plafonig ugrik a sértettségtől.

A tétel: El kell döntenünk, mit tartunk fontosabbnak: az egyház külső formáinak a megőrzését, vagy a tartalmi megújulást. „Az olyan struktúrák, amelyek nem segítik a gyülekezetépítést, hátráltatják azt.” Abban a pillanatban, amikor az egyházi struktúrák fenntartása üresjárattá válik – amelynek sokszor az a célja, hogy munkahelyet biztosítson olyan embereknek, akik máshol nem kapnának munkát -, meg kell tőlük szabadulni a hit szabad terjesztése érdekében.


11. A probléma: sokszor úgy tűnik, hogy a gyülekezetek azért vannak, hogy fenntartsák az egyházi szervezetet.

Egy gyülekezetnek akkor is ki kell fizetni az esperesi és püspöki járulékot, ha nincs miből, másképp megvonják a jogait.

A tétel: visszaállítani a gyülekezet primátusát. Az egyház célja nem egy irányító-szervezet fenntartása, hanem a szeretet evangéliumának a közvetítése, és ehhez nincs elegendő lelkipásztora és gyülekezete, a társadalom viszonylag szűk rétegében mozog, és a lelkipásztornak akkor sincs joga mással keresni a kenyerét, ha nem tud fizetést felvenni.

Az egyház azonban nem hierarchikus intézményrendszer, protestáns olvasatban semmiképp, hanem a gyülekezetek szövetsége, és „maga a puszta tény, hogy létezik egyházi főhatóság, a gyülekezet vezetését többé vagy kevésbé statiszta szerepre kárhoztatja.” „Egyházunkat inkább jellemzi az ülésezés, mint a küldetés fogalma.” „A jövő mottója így hangzik: nem a gyülekezeteket, hanem a központokat kell összevonni.”


12. A probléma: A pénzügyi és személyi gondoknál is nagyobb baja egyházunknak, hogy nincsenek álmai.

Isten növekvő egyházról álmodik, amelyik gondoskodik a maga növekedéséről, és képes az evangélium üzenetét tolmácsolni mindenki felé.

A tétel: Jövőt álmodni az egyházunknak. Álmainkat azonban tettekre is kell váltani, s ehhez elsősorban is felül kell vizsgálni a helyzetet, amiben vagyunk. „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.” No, persze, nem fog menni a tömeg felhördülése nélkül, aki konzerválni akarja a konzervet.

Összefoglalva mindazt, amit Douglass – és vele együtt sokan mások – hangoztatnak mondanak, aki szeretik egyházukat, és tenni akarnak érte: „Legkésőbb akkor, amikor az utolsó ember, aki részt vett az istentisztelten, becsukja maga mögött az ajtót, az egyház kénytelen lesz végiggondolni nyomorúságos helyzetét, és elgondolkodni rajta, miként lehetne relevánsabb.”


Recenziónkat Tettamanti Béla grafikáival illusztráltuk

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS