2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Tízkezes a Sin Cityről

szerk. 2005. június 27. 16:19, utolsó frissítés: 15:53

Aha-aha, de minek is? Filológuslány-mentes élvezet. Tipikus atipikus. Smárolásveszély.





Mr. Orange: három sztori meg egy fél

az ősképregény borítóiaz ősképregény borítói


Egy kis fejtörést okozhatott Millernek és Rodrigueznek, amíg kiötölték, miből is álljon össze a Sin City filmváltozata. A képregénynek öt epizódja jelent meg a kilencvenes években, ezek egyenként nem lettek volna elegendőek egy egészestés filmhez. Ha mind az ötöt belezsúfolták volna, akkor pedig túl szerteágazó lett volna.


Így három epizód maradt, plusz egy kis keret, amelyben Josh Hartnett hidegvérű bérgyilkosként tűnik fel. (Ezt Rodriguez már azelőtt elkészítette, hogy szóba került a megfilmesítés, és gyakorlatilag ezzel győzte meg a képregény-szerzőt a filmváltozat értelméről.)

A külső keret nem kapcsolódik szervesen a három történethez, csak hangulatot ad nekik, ugyanakkor ez a három sztori is össze van bolondítva: a bruszvilliszes résszel kezd, de ezt a szálat öt perc után elhagyja, és áttér a mikirurkosra, majd a klájvóvenesre, s csak ezek lezárása után folytatja az öreg, szívbeteg rendőrfelügyelő történetét, amikorra már mi is úgy megfeledkeztünk róla, mintha tényleg nyolc éve ülne a rácsok mögött. Bár szó nincs olyan komplex idősík-szerkezetről, mint teszem azt a Pulp Fictionben, azért mégis érződik a tarantinói jelenlét.

Amúgy Rodriguez alaposságára jellemző, hogy a képregény szinte minden jelenetét kockáról-kockára forgatták újra, a kameraállások és a színek is közel járnak az eredetihez. A legjobb jelenet Bruce Willis megjelenése a filmben: egy régi autóban vágtat, a táj pedig pont úgy fut mögötte, mint a múlt század közepének detektívfilmjeiben.


Mr. Black: aha-aha, de minek is?



A filmre talán a legmegfelelőbb jelző az lehet, amit a csúnyácska-molettke nőkre mondanak általában: érdekes. Az bizonyára egyedülálló, ahogyan a rendezőtrió behozta a képregények világát a moziba, a film hangulata, képi világa, megfogalmazása valóban az újszerű erejével hat. Ezen viszont már az első néhány perc után túl vagyunk, és várjuk, hogy mi jön még ezután: semmi nem jön.

Mozgóképes képregény sterilen, ennyi és nincs tovább: gyagya mondatok, tonnaszám ömlő vér, percenként egy tucat hulla, néhány levágott, olykor lerágott végtag, sok seb és nyiszitelés. Mellé persze az untig ismert comics-milliő: sötétség, állandó esőzés, zűrös földi űr-hangulat, üres-hideg-rideg (al)világ.

Erős maszkulin-vonulatú brutál és szado-mazo, mindez a mozgó figurák miatt sokszorosan erősebben és fokozottabban mint papíron. Mindez folyamatos sztárdömpinggel – no, de akkor mi van?


Mr. Yellow: filológuslány-mentes élvezet



Sin City, egyszemélyes film, nem lehet megosztani másokkal. Túl sok minden van benne ahhoz, hogy közben a másikra is figyelni tudj. Mintha visszafele film lenne, a filmtől visz vissza a képregényig, a színtől a színtelenségig.

A színek hiánya, vagy visszafogottsága miatt, még élénkebben látjuk azokat. A sokszor kifröccsenő vér annyira fehér, hogy már piros, és van amikor valóban piros és ez már mindennek a teteje. A sztorik sincsenek túlburjánoztatva. Minden ott van a helyén. A leszíntelenített erotika ott hat, ahol kell.

Nagy előnye, hogy teljesen nézhető, s bár nem hülyegyerekeknek készült, nem kell egy álkritikus filológuslányt magunk mellett tartanunk csak azért, hogy kiderüljön, ő sem ért semmit az egészből.


Mr. Blue: tipikus atipikus



“Pulp metafiction” – így a A Washington Post. Hogy lehet elhinni egy ilyen szituációt: “Pokoli forró az éjszaka. Egy vacak város vacak részének vacak szobájában vagyok. Egy istennőt bámulok. Azt mondja kíván engem. Nem fogok azon töprengeni, hogy lehetek ilyen szerencsés. Olyan az illata, mint egy angyalnak. A tökéletes nő. Egy istennő. Goldie. Azt mondja a neve Goldie. Kedves volt hozzám, kaptam tőle valamit, amiről már nem hittem, hogy létezik.” Hát nem butaság? És folyamatosan hiszed is ezerrel, hogy lehetnek egy mondatba megfogalmazott életcélok, és folyamatosan nem is hiszed ezerrel. Jellegzetes atipikus mainstream kultuszfilm kezdő és középhaladó hitetleneknek.

Mr. Pink: smárolásveszély

Végre egy mozi, amitől érezheted magadban feltámadni a primitív őserőt! A film a Miller-rajzok tökéletes életre keltése: látványában és hangulatteremtésben mestermű. Az elnagyolt, képregény-vonalakkal megrajzolt karakterek ellenére a keltett illúzió annyira hiteles, hogy hatására előbb-utóbb elhisszük: lehet ilyen véres végletek között élni.

A 12 éves kislányért életét feláldozni kész hős rendőr vagy a harcos amazon-prostik éppen annyira meggyőző figurák, mint az emberhúsevő rém vagy a görényember. Csak arra vigyázzunk, hogy hatásukra másnap nehogy egy lendületből harapjunk ki egy darabot a főnök nyakából, miután lesmároltuk a legvonzóbb kollégánkat.

Mr. Gray: be jó kis mozi ez!

HIBA (Itt a bongeszo egy flash-t kellett volna megjelenitsen).


Fura film ez a Sin City: még soha nem láttam olyan mozit, ami ennyire amorális, stilizált módon ábrázolt erőszakról szólt volna. Ami elérkezett volna a történet-mesélésnek ahhoz a stációjához, amikor az erőszak már csupán önmagát generálja úgy, hogy ez – paradox módon – esztétikai élményt nyújtson.

A képregény-szerűen minden sallangtól megfosztott, fekete-fehér filmkockák idejétmúlt, pre-animációs technikákkal megspékelve „hitelesen” (vagy mondjuk úgy: gyönyörűen?) egészítik ki a Tarantinósan három, időnként összefonódó sztorira épülő filmet.

A filmes idézetek mellett történelmi tabuk is felbukkannak: legemlékezetesebb az egyik szereplő hátsójába beleálló, horogkereszt-formájú nindzsa-csillag. A horogkereszt ikonként való rehabilitációja egyébként valószínű: Budapesti bevásárlóközpontokban állítólag már kaphatók horogkereszttel díszített színes hajgumik…

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS