Dodó, Naftalin és az élet, az a viharos
Botházi Mária 2005. október 06. 17:12, utolsó frissítés: 17:10Koltai Róbert részben Szatmáron forgatott filmje a túlzsúfoltság és a semmitmondás áldozata.
Bár Szatmárnémetiben a hivatalos bemutatóval majdnem egyidőben volt látható a film - hiszen egy részét ott forgatták -, Kolozsvárra csak szinte egy évvel ezután jutott el a Világszám! – Dodó és Naftalin. Mint kiderült, ez nem is olyan nagy baj: Koltai Róbert filmje fércmunkára sikeredett.
A moziról sokat hallottunk, hiszen az erdélyi forgatás miatt a honi magyar sajtó is megannyi tudósításban számolt be róla. Többször is olvashattuk például, hogy a bohóc-testvérpár szemszögén keresztül egy ötvenhatos történetet szerettek volna érdekesen elmesélni. Namostmár, sem az ötvenhat, sem az érdekes nem jött össze: illetve ötvenhat az van, de hangsúlytalannak tűnik.
A film cselekménye ugyanis
1903-ban a kétpetéjű ikerpár, Dodó (Gáspár Sándor) és Naftalin (Koltai Róbert) születésével indul, aztán kiragadott események szintjén láthatjuk, hogyan cseperednek bohócokká a cirkuszban született skacok (már az apjuk is bohóc volt, ezért).
Szép nagyra nőnek, érettek lesznek, ivarilag is (néhány szerelmes jelenet), és híresek. Olybá, hogy ötvenes éveikbe lépvén Rákosi elvtárs is megtiszteli egyik előadásukat, ámdebár a kicsit esetlen, kicsit balfácán Naftalin rossz lépésre ragadtatja magát.
Óraeltüntető mutatványához elkéri Rákosi óráját, és véletlenül jól összetöri a Sztálin elvtárstól kapott eszközt, mely hosszú évek óta méri a dolgozó nép drága idejét. Ezért Dodónak lakolnia kell, a kor követelményeinek megfelelően börtönbe kell vonulnia, ahol nagyon rossz, mert rossz a kaja és sokat verik (mindez meglehetősen hiteltelenül jön át a vásznon).
Minden elveszett: siker, hírnév, szerelem.
Naftalin egy vidéki színházba vonul vissza kellékesnek, ahol jókat kefél a teátrum büfésnőjével (eközben Dodót párszor elpáholják a börtönben), és szereti a gyerekeket – legalábbis a karnagy vásott kölkével jól kijön.
Aztán végre eljön a János Vitéz bemutatója és ’56 – Naftalin akaratán kívül a nyírszamosi forradalmi események főszereplőjévé válik, de piszkosul nem komálja, ezért a társulati busszal kereket old.
Úton-útfélen kiderül, hogy forradalom van, és az ilyesmi nagyon veszélyes, de Naftalin dacol az élet viharával, mert Dodó testvérét akarja kiszabadítani a börtönből.
Közben találkozik a film leggyengébben alakító szereplőjével, Pipitérrel (Tóth Orsolya). A vékonyhangú gumimacával ötvözött habfehér elsőáldozó-ártatlanságú Pipitérnek mesterkélten és erőltetetetten játszott szerepéhez ráadásul kimondhatatlanul gyagya szöveget írtak. A legnagyobb baj, hogy ezeket a humor kiapadhatatlan forrásának szánták.
Ilyeneket közöl: mit bámulsz, egyet fingok, s elájulsz. Amíg Pipitér színen van, a néző szabályszerűen retteg, hogy azt is el fogja mondani, hogy úgy kellett, káposztából hús kellett, de még azelőtt lelövik.
Persze Naftalin és Pipitér sikerrel kiszabadítják Dodót, miután elkötnek két útjukba tévedő orosz katonától egy tankot. Az tényleg humoros, hogy a katonák a nagy magyar rónán arról érdeklődnek, merre van Szuez, csak sajnos, annyiszor rájátszanak a poénra, hogy ez is fárasztóvá válik.
Szóval az ’56-os események nagyrészt
(sajnos) Pipitérrel kötődnek egybe – mindez érzelmeket is implikál, mert Naftalin szerelmes lesz, de végül depresszióba esik, mert mellőle lövik ki a lányt a nyílt utcán.
Az érzelmi töltetet némiképp ellensúlyozza, hogy közben a frissen szabadult Dodó érzéseit szexbe fojtja: azaz jó sokszor megadja régi szerelmének, ami járt volna, de nem járhatott, ugye.
Pipitér halálával és Dodó nőjének Bécsbe való távozásával azonban véget is érnek az ötvenhatos események, melyeket – a kisember történetén keresztül – csak néhány hangulati elemében érzékel a néző.
De a film itt még korántsem ér véget:
jön még a menni vagy maradni című emigrációs klisé (Naftalin marad, ezért Dodó is meggondolja magát), továbbá Naftalint bebörtönzik, és kiszabadul, Dodó is majdnem meghal, de helyrejön, aztán hátravan még néhány felvillantott esemény erejéig két évtized.
A film a hetvenes években ér véget, ekkor a bohócpáros még mindig bohóckodik, de megöregedtek, mellőzöttek, vicceik megfakultak. De – hogy ne távozzunk nehéz szívvel a moziból – a testvérpár tartogat számunkra még egy utolsó poént: elkötnek egy társulati autóbuszt, és megifjodva, vidáman nekivágnak az országútnak.
A filmben annyi minden van, hogy azt lehetetlen összefoglalni. Magát a cselekményt is igen nehéz elmondani, de van emellett még az iker-testvéri szeretet semmihez nem hasonlítható kifejeződése, a be nem teljesült szerelem állandó jelenléte, az élet igazságtalansága a kisemberrel szemben, a közember tehetetlensége a történelem sodrásával szemben, a harc a szeretetért és az igazságért, az eltékozolt tehetség és a változnak az idők motívuma.
A Világszámnak egyszerűen nem sikerül hitelesen
megmutatnia sem a viharos huszadik századot, sem e két ember sorsát. Legnagyobb gondja talán az, hogy túl sokat szeretne bezsúfolni 100 percbe, és ezt úgy teszi, hogy az az érzésünk támad, túl keveset zsúfolt be.
A közhelyekre, klisékre, a gyenge szövegkönyvre, az átlagon aluli poénokra viszont kevés mentség akad. Az alkotást készítői tragikomédiaként határozzák meg, ám a tragikum-elemek komikusak, komikum-elemek viszont jobbára tragikusak.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!