Berlinale06: "Velence, csak turisták nélkül"
tudósító: Gyenge Zsolt 2006. február 28. 10:42, utolsó frissítés: 2006. február 27. 15:56Az Oldboy rendezője egymaga tüntet; laza sztárok és nemhiába megfagyó autogram-vadászok. #b#Elemezzük a Berlinálét#/b#.
Koreában a hazai filmipar fejlődésének egyik fő életbentartója a kötelező kvótarendszer, ami előírja a moziknak és a televízióknak, hogy hány százalékban kötelesek koreai filmet vetíteni. Az Oldboy című remekművel világhírűvé vált Park Chan-Wook, aki Berlinben a Talent Campus rendezvénysorozat mentoraként volt jelen, egy a témában szervezett egyszemélyes tüntetéssel hívta fel magára a figyelmet.
A sajtónak előzetesen kiadott anyag szerint „Kvótarendszer nélkül nincs Oldboy” feliratú táblával tervezett felvonulni, de a gyakorlatban egy valamivel kevésbé önmagasztaló, „Nem a koreai kvótarendszer megszüntetésére” pannóval érkezett.
Érdekes mellékzöngéje a sztorinak, hogy Lee Young-ae, Park Chan-Wook több filmjének főszereplője (Lady Vengeance) annak ellenére nem vett részt ezen a megmozduláson, hogy meglehetősen közel volt: zsűritagként szerepelt a fesztiválon. A rendezőzseni azzal magyarázta ezt, hogy hát hideg van, és Lee Young-ae nő. (Ennyit a rendező nemi szerepekről vallott elképzeléseiről.)
A közvetlenség nemcsak a szervezőkre, hanem a meghívott sztárok viselkedésére is jellemző. Az elegáns Hyatt hotel hátsó bejárata az autogramvadászok leshelye, ugyanis mindenki itt vonul be a sajtótájékoztatóra.
Az egészben az a jó,
hogy nem hiába fagyoskodnak órákat a rajongók (egyikük tájékoztatása szerint egy jó helyért az első sorban három-négy órával korábban ki kell jönni a berlini februárba), Natalie Portman vagy George Clooney sem átall megállni néhány aláírás kedvéért. A sajtótájékoztatók is lezserek, a fellépők vidámak, poénkodnak egymással és az újságírókkal, szó sincs a Cannes-ban megkövetelt estélyiről és szmokingról.
Azért jó a Berlináléra járni, mert ugyan mindenki ott van,
aki számít, mégis valamilyen oknál fogva mindenki sokkal lazább és megközelíthetőbb, mint mondjuk Cannes-ban. Különösen jellemző ez az állandóan vörös sállal és barna bársonyzakóban megjelenő Dieter Kosslickre, a fesztivál igazgatójára. Csütörtök este úgy döntünk, néhány filmet kihagyunk, és inkább felkeressük azt a helyet, ahol a legközvetlenebbül viselkednek a résztvevők.
A Talent Campus – minden évben 500 fiatal filmesnek szervezett képzés és buli –zárórendezvényén a fesztiváligazgató is tiszteletét tette, beszéde a fontoskodás kicsúfolása volt, állandóan ironikusan hivatkozott előre megírt beszédére és a fesztivál fő helyszínein rá váró sztárvendégekre.
Maga a záróesemény egyébként egy rosszabbul sikerült KMDSZ Gólyabál műsorának a szintjén zajlott, tétova, unalmas poénokat sütögető műsorvezetőkkel és hosszadalmas üresjáratokkal. Az estnek viszont két érdekes momentuma volt. Az egyik: megtekinthettük azokat a filmeket, amelyeket három előre kiválasztott ifjú rendező forgatott egy hét alatt Park Chan-Wook vezetésével.
Ezek közül is a végül díjnyertes alkotás egy igazi rövidfilm-szikra a skót Philip Van rendezésében, High Maintenance címmel. Gyertyafényes vacsorán vagyunk a luxuslakásban, ám a könyvelő férj unalmasakat mond, és semmi hajlam nincs benne a romantikára – felesége egy óvatlan pillanatban kikapcsolja a pasit, és máris a webáruházat böngészi
megfelelőbb robotmodellért.
Perceken belül leszállítják a kalandokat kedvelő, laza hegymászót, aki azonban azért nem akar borozni, mert józannak kell maradnia a másnapi túrához. A kesergő asszonyt a robot vigasztalásul masszírozni kezdi, majd a nyakánál megtalálja a gombot, és miután kikapcsolta a nőt, beveti magát egy sörrel a fotelbe meccset nézni. Nagy ötlet, pazar megvalósítás – meg kellene hívni a fickót az Alter-Native-ra.
A másik jó dolog az ezt követő hatalmas buli volt, ahol Berlin legjobb dj-inek ritmusára mozogtak legalább ötszázan a House of World Culture szocreál kantinra emlékeztető hatalmas hodályában.
A CSEMEGÉK
Töredelmesen bevalljuk, hogy a Host & Guest c. filmre a jó reklámszöveg miatt mentünk el: Shin Dong-il filmrendezőt a koreai Woody Allen-ként harangozta be a katalógus. Nem csalódtunk, a hős – ki más – egy értelmiségi (filmtörténetet oktató egyetemi tanár), akinek azonban épp rossz napjai vannak, és amerikai elődjéhez hasonlóan sikerül állandóan kényelmetlen helyzetekbe hoznia önmagát.
Ezek közül a legkegyetlenebb az, mikor elromlik fürdőjének az ajtaja, és napokra bezáródik, amíg rá nem talál egy hittérítő. Ezzel a fickóval alakul ki aztán egy különleges, baráti-ellenséges viszonya, amelyet egyfelől az eltérő világnézet, másfelől az élethelyzet hasonlósága határoz meg. A film azért jó, mert egyszerre van meg benne a woody-s íz és a keleti fíling.
Egyik délutáni vetítésen sikerült rátalálnunk a fesztivál brazil remekére, amelynek – ismerjük el – van némi köze a dél-amerikai országban oly népszerű szappanoperákhoz. A House of Sand családtörténet: a família – a férj megszállottsága miatt – valamikor 1910-ben kiköltözik a sivatag közepére, ahol az öreg földet vett magának. Házat építenek, a férj meghal, a segítők elszöknek, és csak a két asszony, anya és terhes lánya marad a hatalmas, hófehér homoksivatagban.
Telnek az évtizedek,
és hiába próbálnak kijutni, minden kísérletük kudarcba fullad. Eltelik az első, majd a második világháború, anélkül hogy tudnának róla. Végül a kislány, aki a sivatagban nőtt fel, de végül kijut, érett asszonyként visszatér anyjához. Elújságolja neki, hogy az ember megvetette a lábát a Holdon. És mit talált ott? – kérdi az öregasszony. Hát semmit... csak homokot – hangzik a film utolsó mondata, a nő arcán pedig látszik a megnyugvás: mégsem mulasztott el semmit. Visszafogottsággal, gyönyörű képekben elmesélt, magával ragadó történet ez; ha felénk is eljutna, sokan szeretnék.
A fesztivál második felére aztán a versenyprogram is kezdett magára találni. Az idén különlegesen erősnek nevezett német mezőny tagjaként került versenybe a Sehnsucht (Vágyakozás) címmel futó prolifilm. Vagyis hát első pillantásra erről van szó: egy vidéki falucska szorgos munkása boldog házasságban él feleségével és gyerekeivel, időnként pedig, önkéntes tűzoltóként, hétvégi kiképzésekre jár. Egyik ilyen alkalommal az esti italozás közben belehabarodik a pincérnőbe, akivel viszonya lesz.
A férfi folyamatosan ingázik a két szerelem között, mindkét nőt nagyon szereti. A film mindeddig a kisrealizmus tökéletes eszközeivel, minden önreflexió és fordulat nélkül, de éppen ezért rendkívül átélhetően, megrázóan meséli el a sztorit. Valeska Grisebach rendező azonban a végső két percben a jó mestermunkából gyöngyszemet varázsol. Az utolsó jelenetben teljesen váratlanul addig sose látott gyerekek szerepelnek.
Az egyik kislány éppen befejezi a mesélést, és megkérdi: na szerintetek akkor kivel marad a férfi, és vajon meg tud-e bocsátani a feleség a hűtlen férjnek? Ettől pedig az egész történet egy drámai történetből fantáziadús gyerekmesévé lesz egy pillanatra, de aztán mégsem: valahol folyamatosan emésztenek a hihetetlen alakításokkal megjelenített kegyetlen pillanatok, a kisszerűségükben egyszerre szánalmas és mélyen emberi sorsok.
Teljesen más hangulatot áraszt Claude Chabrol
legújabb munkája, a Hatalom komédiája, amely pont intellektuális csillogása, apró szellemességei, finom mentális csavarjai révén emelkedik ki a mezőnyből. A film egy megszállott bírónő történetét dolgozza fel (kicsit az e témában sokat megélt olasz filmek módjára), aki a politikával összefonódott mocskos üzleteket próbálja felderíteni.
Isabelle Huppert kitűnő alakítása – a kemény, hideg bírónő szerepe pont neki való – és a franciásan elegáns, pergő, szellemes párbeszédek mellett a beszélő nevek teszik igazán élvezhetővé a mozit. A bírónőt Charmant-Killermann-nak (Kedves-Embergyilkos), a szépelgő vezérigazgatót pedig Sibaud-nak (Annyira szép) hívják.
Ha már a francia szellemről esik szó,
nem maradhat említés nélkül Brice Cauvin Forum szekcióban vetített De particulier a particulier (Magánembertől magánembernek) c. filmje. A történet középpontjában egy franciásan könnyed és szexis házaspár, valamint két gyerekük áll. A pár elhelyezi a gyerekeket a nagyszülőknél, hogy végre ketten elmehessenek Velencébe néhány napra.
Az állomáson azonban egy mellettük ülő arab kinézetű férfivel elegyednek rövid beszélgetésbe, az pedig, mikor elmegy, ottfelejti a táskáját. A pár persze nem utazik el, miután otthon sikerül szétfeszíteni a bőröndöt, kiderül, hogy hatalmas mennyiségű afrikai pénz van benne. A sztori ott kezd érdekessé válni, mikor a nő előhívja a fényképeit, és azok között megtalál néhány arról a velencei kirándulásról készült képet, amelyre végül a bőrönd miatt el se mentek.
A szálak itt kezdenek összekuszálódni, a férj egy meleg zsidó fiúval kerül néhány napra intim viszonyba, a feleség pedig az őrület határán elszökik Afrikába a gyerekekkel. Az utánuk induló férj számára az egyetlen nyomot egy Hotel Harabati nevű szálló jelenti, amiről kiderül, hogy félreértés. Végül rátalál családjára, és a film végén egy rozoga, magas orrú csónakban, egy világ háta mögötti gyönyörű tavon találják meg a harmóniát. Ez az a hely, amiről a film elején a férfi úgy beszélt nekik, hogy „Velence ez is, csak turisták nélkül”. Egyszerre vicces, csavaros és költői ez a mű, érdemes szerzőjére a későbbiekben is odafigyelni.
AZ IRÁNI CSOMAG
Meglepően sok iráni film szerepelt a Berlinálé idei vetítésein, ami lehetőséget adott az iráni filmet csak a már nemzetközi sztárokká lett ikonok (Kiarostami, Panahi) alapján ismerő európaiaknak, hogy kissé mélyebb betekintést nyerjenek a kortárs perzsa mozgókép világába. Nyilvánvaló, hogy Iránban ma nem lehet úgy filmet csinálni – vagy legalábbis nem készítenek másképp –, hogy ne a mindennapi valóságra reflektáljon a rendező.
A legnevesebb filmről, Panahi kissé elnagyolt Offside-járól már esett szó előző beszámolónkban. A versenyprogram másik iráni filmje (nem mellékesen teljesen díj nélkül maradt), a Rafi Pitts rendezésében készült Zemestan (Tél van) viszont közel áll a remekműhöz. A film azért érdekes, mert egyszerre hordozza a mai iráni filmek jellegzetességeit (a szegénységből és a társadalmi igazságtalanságokból fakadó kilátástalanság, a lepusztult körülmények ábrázolása) és tér el azoktól.
A film főszereplője ugyanis valójában egy szinte antipatikus antihős, aki idegenként érkezve a városba befurakodik egy férfi családjába, aki elment külföldre dolgozni, de ott meghalt. Az özvegyet (többek közt egy perzsaszőnyeggel) leveszi a lábáról, de az állását nem éppen munkabarát hozzáállásának köszönhetően hamarosan elveszti, így „elődjéhez” hasonlóan ő is úgy dönt, külföldön próbál szerencsét.
Közben titokban megérkezik a korábban halottnak hitt férj, aki csak lábát vesztette, és aki sikertelensége miatt (elhagyta a családját és még pénzt se tudott hazaküldeni) szégyell hazamenni, csak távolról nézi, hogy helyét elfoglalták. Végül az új férj is kimegy az állomásra, a vonat azonban néhányszáz méterrel korábban nagy fékezéssel megáll: a másik férfi keserűségében a vonat elé vetette magát, így akadályozva meg – akarata ellenére – utódja elutazását. A film azért különleges,
amiért az iráni filmeket szeretjük:
a filmhez képest még ez a néhány soros ismertetés is túlbeszélésnek tűnik. Az, amit tíz éve még Kiarostami védjegyének hittünk, úgy tűnik, egy egész iskola tulajdona. Olyan narratív egyszerűségről van szó, amely nem a nyugati minimalizmus módjára lecsupaszított, hanem amelynek lényege egyfajta maximálisan érvényesített ökonómia.
Az iráni filmeseknek különleges tehetségük van arra, hogy egy történet elmesélésére a lehető legkevesebb eszközt használják fel. Pontosan érzik azt a határt, ahol a történet már érthető, de még egyetlen mozzanattal sincs túlbeszélve. És, azt hiszem, ebből fakad meséik hihetetlen költőisége.
A legellentmondásosabb iráni mű Maziar Miri Be Ahestegi… (Fokozatosan) c. alkotása, amelynek problematikus voltára a vetítés utáni közönségvita világított rá. Az alapelemek itt is ugyanazok: a magas munkanélküliség miatt családjától távol, Irán másik felében dolgozó férj, akinek családja emiatt esik szét. Az otthoni problémák hírére hazatérő férfi megtudja, hogy felesége a gyerekeket a nagyszülőknél hagyva megszökött, majd nemsokára halála is kiderül.
Hamarosan azonban az asszony hazatér, s megtudjuk, hogy eddig egy zarándokvárosban töltötte az idejét. A vita során iráni származású nézők világítottak rá a film néhány apró csúsztatására. Azt látjuk ugyanis, hogy a nő gond nélkül utazik és járkál mindenfele egyedül, míg tudni lehet – ez akár Panahi A kör c. filmjéből is kiderül –, hogy Iránban nő csak férfi kísérővel együtt utazhat. És akkor rögtön felvetődik az a kényes kérdés,
ami minden, valamelyest totalitárius jellegű
rendszerből származó műalkotással szemben felvethető, hogy tudniillik milyen viszonyban áll is ő a rendszerrel. (Azért érdekes ez, mert egy nyugati filmest sosem kérnek számon politikai elkötelezettsége miatt, viszont egy elnyomó rendszert ábrázoló rendezőt szinte törvényszerűen.) A nézőtéren a vita egyre hevesebbé vált, végül a felek annyira belemelegedtek, hogy perzsául vagdalkoztak, mi pedig a tolmács egy-egy elejtett megjegyzéséből találgathattuk, miről is van szó.
A „lost in translation” életérzés
egyébként nemegyszer fogott el Berlinben. A legmulatságosabb helyzetre az egyik koreai film közönségtalálkozóján került sor: a rendező nem tudott angolul, ezért kirendeltek mellé egy koreai-angol tolmácsot. A közönségből azonban egy adott pillanatban németül hangzott el a kérdés, mire a műsorvezető lefordította németről angolra a tolmácsnak a szöveget, amit az végül átültetett koreaira, majd a válasz fordítva járta be ugyanezt az utat.
Egy hét emésztés után elmondható,
hogy a nagy sztárparádé ellenére a Berlinálénak még mindig sikerült emberközelinek maradni. A filmek azonban – a Forum és Panorama szekciókat is beleértve – sajnos nem érték el a tavalyi színvonalát.
Igazán tökéletes, kiugró alkotást nem sikerült találnunk – persze ennek lehet oka a kevésbé szerencsés választás is, hiszen a szinte 400 filmet természetesen nem sikerült egy hét alatt mind megnézni. De szombat reggel, a fesztivál utolsó napján irtó jólesett a Patt Garrett és Billy, a kölyök, Sam Peckinpah klasszikussá vált antiwesternje felújított verzióját megnézni, és ráébredni, hogy milyen is egy igazi időtálló alkotás.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!