2019. november 14. csütörtökAliz
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Őrült kurdok, pillangók és lengyel ügynökök a Mediawave-en

Gyenge Zsolt 2006. május 08. 13:04, utolsó frissítés: 12:58

Lehet-e a selyemhernyótenyésztést #b#pszichoterápiának#/b# használni? Vagy legalább a szójakenyér-sütést csigagyűjtéssel váltogatva?





Ezek és hasonló kérdések foglalkoztatják a győri Mediawave Fesztivál fődíjas dokujának főhősét, aki egy Isten háta mögötti bolgár elmegyógyintézet főorvosa és igazgatója, és aki a rendszerváltás után jelentkező anyagi problémákra kikezdhetetlen fantáziával és akaraterővel próbál kiutat találni. A megoldásnak két kritériuma van: egyrészt legyen gazdaságilag jövedelmező tevékenység, amivel pluszbevételt lehet szerezni az intézetnek, másrészt a betegek élvezzék, és lehessen munkaterápiaként használni.

A volt kolostorhoz hatalmas terület tartozik, azonban az első ötlet – gyűjtsenek a betegek csigákat, amiket eladnak egy konzervgyárnak – magukon a pácienseken bulik el, akik nem hajlandók hajolgatni.

Gregorij és a pillangók, a fesztivál fődíjas filmjeGregorij és a pillangók, a fesztivál fődíjas filmje


Gregorij – a főorvos – nem adja fel,

és selyemhernyótenyésztést, struccfarmot (!) és szójakenyér-gyárat vizionál: befektetőkkel tárgyal, szakértőket kérdez meg, költségszámítást végez minden projekthez. A végén azonban mindig az a válasz az intézet valamelyik alkalmazottjától, hogy „nagyon jó ötlet volt, de nem tudom, miért nem működött”.

A film legnagyobb érdeme a hely és a figura felfedezésében rejlik: valójában egy érzékeny, korrekt riportfilmmel van dolgunk, amely azonban éppen e nyitottsága miatt érdemelte meg a díjat. Amivel újra bebizonyosodott, hogy a szláv dokumentumfilm (ezen belül természetesen különösen az orosz) valami különleges valóságérzékkel rendelkezik.

Valós élethelyzetben játszódó fiktív jelenetet dolgoz fel a fesztivál egyik legemberibb és legmegrázóbb filmje.


A Little Terrorist (Kis terrorista)

az indiai-pakisztán határon játszódik, ahol néhány gyerek a két országot elválasztó szögesdrót közelében krikettezik. A labda azonban egy óvatlan pillanatban a két országot elválasztó néhány méteres aláaknázott, szögesdróttal elválasztott sávra esik, hősünk pedig ügyesen bekúszik a labdáért.

Kis terroristaKis terrorista


Ám mikor odaér, az őrtoronyban lévő katona elkezd lövöldözni rá, a gyerek pedig ijedtében összevissza szalad – az aknák között ugráló gyerek gépfegyverropogással kísért jelenete hihetetlen feszültséget és drámaiságot hordoz – majd pedig véletlenül a másik oldalon bújik ki. A katonák persze azonnal üldözésére indulnak, egy öreg indiai tanító menti meg, aki nem mondja el az átszökött terroristát kereső katonáknak, hogy a gyerek merre rejtőzik.

A film egyik legerősebb jelenete, mikor a tanító és lánya – a gyereket rejtegetni hajlandó, barátságos indiaiak – széttörik a muzulmán gyerek által megérintett tányért, és más tálból esznek tovább. A Pakisztánba visszavezető éjszakai út során néhány gyönyörű pillanatban oldódik fel végleg a két mesterségesen elszakított nép közötti távolság, az egész napos kódorgásért anyjától verést kapó gyerek pedig nevetve tekint vissza a távolból leskelődő megmentőire.

Kis terroristaKis terrorista


Vallásokon, politikán túlmutató emberségről szól ideológia- és pátoszmentesen ez a film, amely azért jó, mert „földhözragadt”, apróságnak tűnő, de hiteles emberi pillanatokon keresztül képes valami sokkal-sokkal többről beszélni.

Azt hiszem, valahol itt kezdődik a filmművészet, itt érezzük azt, hogy annyira hiteles a sztori, hogy nem tűnik fel a fikció. De a filmet a díjkiosztón csak Vivi Drăgan Vasile operatőr említette meg, mint a legjobb operatőri díjra esélyes filmek egyikét (mely díjat aztán nem kapta meg).

A cirkusz-workshop záró előadásaA cirkusz-workshop záró előadása


No de térjünk még egy kicsit vissza a dokukhoz, ugyanis péntek délután láttuk az


Egy nap a Lengyel Népköztársaságban c. filmet,

amit a Mediwave több éve működő porlepte dobozok kategóriájában vetítettek. Ennek a kategóriának az a jellegzetessége, hogy régi felvételek használatával készült filmekkel lehet ide nevezni. Hát pontosan ezt tette Macie J. Drygas, aki 1962. egyik teljesen átlagos szeptemberi napját mutatta be korabeli filmfelvételek és titkosrendőrségi jelentések segítségével.

Egy nap a Lengyel NépköztársaságbanEgy nap a Lengyel Népköztársaságban


Ezeknek a régi filmrészleteknek az a fantaszikus hatásuk, hogy teljesen banális jelenetek megmutatásával képesek az egész kort felidézni. Egyszerű utcaképeket nézegetve rá lehet érezni a kor életritmusára, ízlésvilágára, viselkedésmintáira – sőt kicsit még gondolkodásmódjára is. A korabeli járművek, ruhák és épületek képei a szó szoros értelmében árasztják magukból a kort.

A képek alatt felolvasott jelentések pontosan követik a nap előrehaladtát, néhány megfigyelt személy anyagait hallhatjuk, reggel amikor munkába megy és este, mikor a hálószobában feleségével „intim dolgokkal foglalatoskodik”.

Hátborzongató ezeknek a jelentéseknek az abszurditása, amikor arról számolnak be, hogy ez vagy az a megfigyelt elindult otthonról, néhány szót váltott a szomszéddal, majd két kiló sót vásárolt a boltban – a képek pedig szorgosan illusztrálják a szöveget, mindig éppen olyan cselekvéseket végző alakokat látunk, mint amiről szó esik.

A legdrámaibb pillanat, mikor az egyik gyanúsítottat egyenesen megfigyelés közben kapják el: „a megfigyelést 10:51-kor befejeztük, mivel a célszemélyt letartóztatták” – hangzik az egyik jelentés befejezése. Azt hiszem, az ilyen filmek gyönyörű példái a film páratlan világrögzítő képességének – nagy élmény volt.

Egy nap a Lengyel NépköztársaságbanEgy nap a Lengyel Népköztársaságban



Más okokból kifolyólag, de hasonlóan nagy hatással volt a nézőkre Zsigmond Dezső filmje, a „távoli”


Székelyföld eldugott falujában játszódó Csigavár.

A film valójában egy 39 éves hajadon (vagy rossz nyelvek szerint vénlány) vallomása formájában mutatja be a környék lakóit és mindennapjait. A még mindig szüleinél lakó Terézke egyszerre fiatalos és felnőtt: bár még gyerek módjára a szüleinél lakik, teljes értékűen vesz részt a munkákban és a felelősségben; bár korban nem nagyon illik már oda, szombat esténként eljár a diszkóba, s időnként még a hosszú évek óta neki udvaroló Dezsővel is táncol.

Életét egyszerre teszi frissé, könnyűvé és pecsételi meg az, hogy „a sok gavallér” ellenére nincs férje. Zsigmond Dezső úgy tudta elkészíteni ezt a filmet, hogy forgatás közben a szereplők – a falu lakói – teljesen eltekintettek a kamera jelenlététől, és élték nyugodtan az életüket.

CsigavárCsigavár


A film mindenekfölött pedig azért jó, mert elkerülte azt a csapdát – és ezt emelte ki a díjkiosztón a zsűri francia tagja is –, hogy egy újabb, periférián élő, nehéz sorsú parasztokról szóló sztereotip riporttá váljon. Bár folyamatosan szembesülünk az itt élők nehéz életkörülményeivel, valójában érzelmekről, élettörténetekről és hiteles emberi pillanatokról van szó.

Láthattunk még egy nagyon politikus filmet (Blowing Up Paradise címmel) a 60-as és 70-es évek francia atombomba-kísérletekről, amelyek tönkretették Polinézia jó részét. De Gaulle és Giscard d’Estaing társaságában nézhettük a gyönyörű gombaalakban robbanó bombákat, miközben komoly tudósok magyarázták, hogy mennyire jelentéktelen a káros sugárzás. Igazi aktivista munka ez, legnagyobb értéke, hogy szerzői összegyűjtöttek egy csomó


korabeli interjút és felvételeket az eseményekről.

A fesztiválon azonban kicsivel később, éjfél után robbant a hangulat. Két koncert szünetében, az átszerelés csendesebb pillanataiban megérkeztek a Rómer ház pinceklubjába a kurd zenészek, akik egyébként kb. egy hete folyamatosan zenéltek.

A kurdok a pincébenA kurdok a pincében




A hatalmas dobbal és hangos síppal felszerelkezett páros elképesztő életörömmel folytatta ritmusos, keleti hangzású zenéjét, aminek hatására a pincében fergeteges buli keveredett. Őrült artisták, felajzott zenészek, zsonglőrök és tűzokádók – a cirkuszi workshop résztvevői – másfél órán keresztül vonaglottak


a félelmetes hatású zenére.

A másnapi ismétlésen aztán sikerült megnézni a táncfilm kategória győztesét is, a fantasztikus lendületű, Mozart-zenére készült Birth-Dayt. A holland filmesek munkájában azt szerettük, hogy sikerült maximálisan túllépnie a táncfilmek szokásos kliséin, amelyek vagy művészieskedő megvilágításokkal és kameraállásokkal kombinált táncmozdulatokról, vagy egyszerűen lefilmezett színházról szólnak.

Ezúttal azonban olyan a tánc, hogy bizonyos pillanatokban csak filmen tud működni (az egyik jelenetben a mozdulatok csak azáltal vannak összhangban a zenével, hogy a kép fel van gyorsítva). A történet egy Mozart korabeli arisztokrata család születésnapi előkészületeit mutatja be, miközben előkerülnek régi közös történetek – mindezt lehengerlő humorral, szuperpontos koreográfiával és mulatságos arcjátékkal.

Birth-DayBirth-Day




Az animációs filmek közül díjazottsága okán meg kell említeni a Who I Am and What I Want című darabot, ami egy autentikus Mulloy-klón: vetítés után meg voltunk győződve, hogy ha a zsűritag Mulloy-on múlik, akkor ez a film nyer. És – lévén a zsűri egyetlen animátora – rajta múlott. Szóval a film főszereplője egy antiszociális méregzsák, aki jelenleg a mocsárban él nagy magányosan, és a környező állatok életét keseríti meg, mivel az emberek közül már kiutáltatta magát; a történet arról szól, hogy elmeséli, miként is jutott ide.

A film vizuális világa (a tussal rajzolt nagyfogú pálcikaemberkékkel a középpontban) nagyon emlékeztet Mulloy munkáira, akárcsak az egész mű anarchikus, felforgató, pofátlan és kegyetlen szellemisége. Éppen ezért vannak kétségeim a mű erényeivel és értékeivel kapcsolatban, szerintem voltak sokkal jobb animációk is a válogatásban, de


ezúttal a szellemi rokonság határozta meg a döntést.

Who I Am and What I WantWho I Am and What I Want



Mindent összevetve azt mondanám, hogy kifejezetten jó volt az idei Mediawave. Azt hiszem, a korábbinál valamivel kevesebb benevezett film ellenére remek versenyprogramot sikerült összeállítani a fesztiválra. Az általunk látott blokkokban szinte nem volt igazán rossz film, ami azért jó, mert ad egy egységes alapszínvonalat az egész filmes programnak, s jelzi, hogy ide nem lehet akármilyen munkával bekerülni.

Az egységes alap mellett pedig megvolt minden kategóriának a kiugró remekműve, amelyekről fentebb vagy az előző beszámolóban olvashattok, amiról pedig ott sem, azt keressétek a következő napokban a moziblogon.

A fesztivál hangulatát pedig nagyban javította, hogy a Passport Control nevű filmes workshop – erről egy következő cikkben lesz részletesebben szó – 12 országból érkezett közel 70 résztvevője színes, vidám és lelkes alapközönséget jelentett egész héten. Az a helyzet, hogy idén is úgy jöttünk el, hogy jó volt Győrben lenni.

Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS