A két Marilyn, homokház és gyerekek
szerk. 2006. június 06. 16:57, utolsó frissítés: 15:40#b#Kevesebb a sokk,#/b# több a tömegtermék, mint a korábbi években. Vagy csak mi edződtünk meg túlságosan?
Gazdaságilag biztos siker az idei TIFF: éjfélkor és reggel tízkor is megtelnek a termek. Az egyetlen hely, ahol csak félház van, a szabadtéri vetítések: az időjárással nem lehet packázni. Egyre több a fesztiválturista, ma már több ismerősbe botlottunk, aki a filmfesztivál kedvéért érkezett a városba.
Ha így folytatódik, és minden rég nem látott ismerős lekapcsol tíz percre, félő, hogy hétvégére nem marad idő filmekre. Addig is összefoglaljuk, mit láttunk.
20 centiméter (20 centimetros, spanyol, 2005, rendező: Ramón Salazar)
Egy musical, amiben nem nevetünk, amitől nem lesz jókedvünk? Volt már ilyen (lásd: Dancer in the Dark). Egy komoly film magukat nőnek érző férfiakról? Volt már ilyen is, a TIFF öt éve alatt tucatnyi alkotást láthattunk hasonló témában. A kettő együtt mégis ütős, az irtózatosan ronda főszereplő (Mónica Cervera) ellenére, vagy épp az ő kvalitásainak köszönhetően. Musical-álomvilágában néha dívának, néha élőholt kurvának képzeli magát, és mindkettőben Marilynre emlékzetet.
Dívaként Monroera, zombiként Mansonra. Hatásos, remek és blaszfémikus jellegű zenei betéteket tartalmazó dráma a nőröl, akinek a kelleténél pont húsz centivel volt többje.
A bosszú asszonya ( Sympathy for Lady Vengeance/Chin-jeol-han Geum-ja-ssi, dél-koreai, 2005, rendező: Chan-wook Park)
A TIFF harmadik kiadásának egyik friss felfedezésként ható rendező-zsenije tavaly fejezte be a bosszúról szóló trilógiáját, és ez a Budapesten már futó film látható az idei kiadáson. A szabadtéri vetítésen pokrócot osztottak a szervezők – mindenki hálás volt a gesztusért.
Chan-wook Park visszafogottabb lett, de egyébként minden maradt a régiben, a kiválóan kisakkozott forgatókönyv és a biztos kezű színészvezetés. Ha a Sympathy for Mr. Vengeance volt a sűrű leves és az Oldboy a dramatikus főétkezés, akkor talán ez a desszert – hiszen a film eredeti címe is azt mondja, milyen édes hölgy Geum-ja. Csak az általa készített tortában véres a töltelék.
Homokház (House of Sand, brazil, 2005, rendező: Andrucha Waddington)
Lassú, komor és sivár film, amely egy brazil család életét meséli hat évtizeden át. A család a sivatag közepén épít új otthont magának, de a terhes feleség és beteg anyja hamarosan magukra maradnak. A filmben annyira nem történik semmi, hogy a szereplők is menekülni akarnak, és ettől érdekes lesz az egész. Nem könnyű szombat esti mozi.
A láthatatlan gyerekek (All the Invisible Children, koprodukció, 2005, rendezők: Mehdi Charef, Emir Kusturica, Spike Lee, Kátia Lund, Jordan Scott, Ridley Scott, Stefano Veneruso, John Woo)
Afrika, Szerbia, Amerika, Brazília, Olaszország, Japán. Hat hátrányos helyzetű gyerek, illetve Scotték háborús tudósítójának története: grandiózus vállalkozás. Sajnos az előre adott téma többnyire megkötötte a nagynevű rendezők kezét, így az alaptörténetek többsége sablonos (tolvajok, utcagyerekek, AIDS és drogok), viszont megvalósításukban nehéz kivetnivalót találni.
A rendezők saját sajátos látásmódja erőteljesen rányomja bélyegét a hét rövidfilmre, ami nagy szerencse, hiszen enélkül csak a sablonok maradnának. A legjobb az utolsó történet, a John Woo-é, annyira szép és megható, hogy szinte már giccses – hogy miről szól, természetesen nem áruljuk el, azt mindenesetre tudni kell, hogy míg egyik szomszédunk végig szipogott, a másik idegesen dobolt a térdén a végét várva.
Mindennapi kenyerünk (Unser täglich Brot, osztrák, 2005, rendező: Nikolaus Geyrhalter)
Zseniális dokumentumfilm, nincs rámondott kommentár, illetve teljesen szöveg nélkül a nagyipari állattartásról és mezőgazdaságról. A szuper-technicizált marhanyúzó vagy a disznópörkölő berendezések hosszú snittekben kitartott látványa miatt az egész mozi idegesen fészkelődött, és akkor még a "belövünk a ketrecbe 15 csirkét" nevű, sürített levegős berendezés nem is került sorra.
Ha az volt a cél, hogy a nézőnek elmenjen a kedve az élelmiszer-szupermarketek teljes kínálatától, akkor el is érte. Az artmozi-értők a szupergépeket totálban mutató snittekben Kubrick hatását fedezhetik fel.
Szerelmes nyaram (My Summer of Love, angol, 2004, rendező: Pawel Pawlikowski)
A barátság és a szerelem határvonalán ingadozik a két főszereplő (mindketten lányok) kapcsolata. Nincsenek nagy meglepetések, vagy ha vannak is, valahogy természetesnek tűnnek, nincs szex, csak szerelem (vagy szeretet). Pawlikowski filmje visszafogottságával tűnik ki, semmi sem fölösleges benne, semmi sincs túlbeszélve vagy túljátszva. Hamarosan a mozikban.
Tough Enough (német, 2005, rendező: Detlev Buck)
Akár A láthatatlan gyerekek egyik része is lehetne a német film. Egy 15 éves gyerek barátai és ellenségei révén belekeveredik az alvilági életbe, ahol pont ártatlanságával ér el sikereket. Kegyetlen és meggyőző, bár sok újat nem mond.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!