2020. július 9. csütörtökLukrécia
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Csinálod a fesztivált

Balázsi-Pál Előd Balázsi-Pál Előd 2006. június 14. 15:39, utolsó frissítés: 15:39

#b#Filmfüggő#/b#vé vált Kolozsvár; mások meg felháborodtak, miért támogatja a Verespatakos Gabriel a TIFF-et. A főfelelős és aki válaszol: #b#Mihai Chirilov.#/b#





A hotelszobába belépve nagy kartondobozba botlok. „Bevittem a bukaresti irodámba a szennyest, hogy mossák ki. De ők azt hitték, hogy ezeket mind el akarom hozni Kolozsvárra, úgyhogy betették az egyik autóba. Ötven póló van a dobozban” – magyarázza Mihai Chirilov, a Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál igazgatója. Ez az utolsó estéje a városban, másnap indul vissza, de előbb még aláír egy megállapodást Emil Boc polgármesterrel, ami garancia arra, hogy a következő tíz évben is Kolozsváron lesz az ország elsőszámú filmfesztiválja.

Az ágyon és a földön papírok a mozilátogatók számáról, most tudom meg, hogy körülbelül 41 ezer nézője volt a TIFF-nek. Mivel Chirilov sem kímélt minket, már a nyitófilmmel a mélyvízbe dobott (Porumboiu filmje végül nagydíjas lett), én is úgy döntök, kihagyom a felvezető kérdéseket, és a nehezével kezdem.




Két nagyobb feszültséghelyzetre figyeltem fel a fesztiválon. Az egyik a zárófilm, a Transilvania vetítése utáni vita volt, ahol például Dorel Visan színész megkérdezte Tony Gatlif rendezőtől, tisztában van-e azzal, hogy Erdélyben melyik a többségi nemzet. A másik ellentmondásos helyzet Verespatakkal kapcsolatos, vagyis azzal, hogy a Gabriel Resources is támogatótok volt.

– Nem úgy indultunk neki, hogy feszültségek, ellentmondások lesznek a fesztiválon, túl stresszesek voltunk ahhoz, hogy forgatókönyveket gyártsunk ilyen esetekre. Így visszatekintve természetesnek tűnik, hogy előjött a Verespatak-ügy, mivelhogy az ügynek vannak ellenzői és pártolói. A fesztivál szövetkezett a barikád egyik oldalán álló társasággal, így a barikád másik oldalán állók elítélték a fesztivált, azt mondták, eladtuk, kompromittáltuk a rendezvényt.

Az igazság valahol középen van. Amit egyesek nem értenek: mindenkinek joga van szabadon társulni azzal, akivel akar, és ugyanúgy joga van a szólásszabadsághoz. Azt hiszem, senkinek nem fogtuk be a száját ezen a fesztiválon, mindenki elmondhatta, amit gondolt, a színpadon, a sajtótájékoztatókon egyaránt, a dolgok pedig mentek előre a maguk útján az ellentmondásokkal együtt is.

Az egyetlen dolog, amit megjegyeznék, hogy a TIFF filmfesztivál, nem környezetvédelmi és nem is politikai kampányt űző rendezvény. Ha ez a csapat egy környezetvédő vagy társadalmi kampányba kezdene, azt a fesztiváltól függetlenül tenné, mert másként tisztességtelen lenne a TIFF-et ugródeszkának használni olyan célok elérésére, amelyeknek semmi közük a filmhez.




És akkor mit szólsz a Transilvaniához?

– Gatlif filmje magától értetődő választás volt: egy Romániában, Erdélyben forgatott, friss filmről van szó. A gyorsaság és frissesség volt fontos, hogy a Cannes-i díszbemutató után mi vagyunk az első fesztivál, ahol látni lehet – ami teljesen normális is, tekintettel arra, hogy Erdélyben vagyunk.

Természetesen abban a pillanatban, amikor egy idegen rendező olyan országról készít filmet, amelynek nem lakója, de amelyet szeret, ellentmondásokra, konfliktusokra is számítani lehet. Ez az eset hasonlít Lars von Trierére, aki Amerikáról készít filmeket, anélkül, hogy járt volna ott.

Itt azonban valamivel árnyaltabb a helyzet, hiszen Gatlif járt Erdélyben, dokumentálódott, az egyetlen merész dolog talán az volt részéről, hogy a Transilvania címet adta művének. De végső soron Fellini is ezt tette, amikor az amúgy a várossal szemben nagyon kritikus Rómát készítette – annak ellenére, hogy a rendező feltétel nélküli rajongója volt Rómának.

Természetes, hogy itt, ahol az együtt élő etnikumok, kisebbségek helyzete érzékeny pont, a film bizonyos hangulatokat felerősíthet. Főleg, hogy jelen van egy nagyon erős nacionalista vonulat, ez a film pedig nem a nacionalizmus legjobb tükre. Nem távolságtartó alkotás, talán kissé részrehajló.

De végső soron ez egy rendező meglátása arról az időről, amit itt töltött, az emberekről, akiket megismert, és úgy döntött, hogy egy szerelemről, szeretetről, toleranciáról szóló történetbe viszi bele ezeket az élményeit, és ennek a Transilvania nevet adta. A szerintem csak látszólagos ellentmondások innen erednek.

Az egyetlen jó dolog ezzel kapcsolatban, hogy a vetítés után az egész fesztivál legélénkebb kérdezz-felelekje alakult ki. A filmközönségnek érdeklődőnek, kíváncsinak kell lennie, kérdéseket feltennie arról a filmről, amelyet éppen akkor nézett meg. Az idei tapasztalat azt mutatja, hogy a közönség nagyon félénk, nagyon feszült, ottmarad a teremben a vetítés utáni vitára, mert válaszokat szeretne kapni, de kérdéseket nem tesz fel, mintha azt remélnék az emberek, anélkül is jönnek a válaszok maguktól.

Jó, ez filmfesztivál, de engem az emberek közti kommunikáció érdekel, és a Transilvania-vitán valóban volt kommunikáció, még ha a vélemények ellenkeztek is.

Gyakorlatilag mindkét ellentmondás a fesztivál javára vált. A másik esetben meg mindkét fél nyert. A Gabriel Resources egy sikeres rendezvényt támogathatott – az eddigi legsikeresebbet – tehát nem döntöttek tévesen, míg Verespatak védelmezői félelmetes szövetségest szereztek maguknak Vanessa Redgrave személyében, aki ígéretet tett arra, támogatni fogja őket.


Redgrave állítólag felháborodott, mikor megtudta, hogy a fesztivált a Gabriel támogatja.

– Ez természetes, hiszen ő kemény aktivista, militáns környezetvédő álláspontot képvisel. Persze annyira nem irritálta, jelen volt a filmje vetítésén, átvette az életműdíjat. Amit ezen kívül csinált, az az ő magánügye. Nagyon határozott személyiség, a fesztivál szabályai nem gátolták meg abban, hogy a saját szabályait tartsa tiszteletben.

Engem szórakoztat ez az egész történet, mert arra gondolok, mi lenne, ha egy dohánygyár támogatna minket, és egy olyan díszmeghívottunk lenne, aki a dohányzás ellen harcol. Azt jelentené, hogy a fesztivál kompromittálta magát, mert olyan céggel szövetkezett, amely évente több millió ember haláláért felelős? Ugyanígy alkoholgyártók vagy a mobilszolgáltatók is szóba kerülhetnek.


Apropó, mi a véleményed a Vanessa Redgrave által választott filmről? Nekem nem tűnt jó ötletnek.

– Igen, Redgrave karrierje egyik legpolitikusabb, legmilitánsabb filmjével jött, s ehhez aktivista hozzáállás társult. A balszerencse csak annyi, hogy az aktivizmusát illusztráló mű nem volt jó.

A protokoll szerint a díszvendéged megkérded, milyen filmet szeretne választani bemutatkozásként. Stefan Iordache a Cel mai iubit dintre pământeni-vel az értelmiségi sorsáról szóló filmet választott, ennek a filmnek a kommunizmus éveiben súlya volt, de valószínűleg nem ez a legjobb filmje. De a nagy színészeknek gyakran az a vágyuk, hogy többet mondjanak el filmjeikkel, mint amit színészként közölnek.


Idén nagy tömeget érdekelt a fesztivál, a mozik reggel tízkor és éjfélkor is tele voltak. Nem áll fenn annak a veszélye, hogy egy-két éven belül a fesztivál kinövi a várost és a három mozit, és a nézők nem fognak beféri a vetítésekre?

– Elképzelhető. Ha megnézed az eddigi rendezvényeink számadatait, azok valóban évről évre rohamos növekedést mutatnak. Természetes, hogy egy adott ponton arra a következtetésre fogunk jutni, hogy Kolozsvár mozijainak befogadóképessége nem elegendő. De vannak sürgősségi megoldások, vannak olyan termek a városban, amelyek a fesztivál idején moziként működhetnek.


Néhány éven belül multiplexe is lesz a városnak.

– Annál jobb, noha szerintem a fesztiválnak pont az a varázsa, hogy három teljesen különböző moziban zajlik: van egy nagy, sztálinista mozi, egy kis, gótikus, és egy közepes, amely nagyrészt megfelel a multiplex-előírásoknak. A Három különböző architektúra nagyon jól kiegészíti egymást, és ezt a filmek beosztásakor is figyelembe vesszük. Egy multiplex nagyon jó lenne, de ugyanakkor kissé személytelenné is tenné a fesztivált. De lehet, nincs igazam.


Melyik volt a kedvenc filmed?


– Az egyiptomi versenyfilm, a Jakubinus épület.


És a leggyengébb?

– A láz.




Elégtételek?

– Sok apróság. Három egymást követő évben bemutathattuk Park Chan Woo bosszú-trilógiáját, a Sympathy for Mr. Vengeance-t, az Old Boyt és a Sympathy for Lady Vengeance-t. Elégtétel, hogy a fesztivál nyitófilmjének választottuk Porumboiu művét, mielőtt még beválogatták volna a Cannes-i fesztiválra. És ennek csak örülni tudok, a Cannes-i és az itteni sikernek is.

Elégtétel, hogy elhoztam az első filmet, amit gyerekként láttam, az Abba-mozit. Az a vetítés inkább nekem szólt, meg persze azoknak, akik bolondulnak az Abbáért.

Elégtétel, hogy egyre többen vetélkednek: többször hallottam embereket azon vitatkozni az utcán, hogy „huszonöt filmet láttam”, „én meg harmincat”.

Ugyanígy elégtétel volt hallani egyeseket azon szomorkodni, hogy véget ért a fesztivál. Vagy vasárnap este, a zárófilm után elővették a műsorfüzetünket, hogy megnézzék, milyen vetítésekre mennek el másnap.

Ezek az apróságok rengeteget számítanak, hiszen a közönségnek csinálod a fesztivált. A közönség pavlovi módon reagál, amikor kezdődik vagy közeledik a fesztivál, nagyon aktívvá válik, ez nagyon vagány.


Apropó nyitófilm: elég furcsa, hogy egy versenyfilmmel nyitottatok.


– Szerintem meg nem az. Ez máshol is gyakorlat, még Cannes-ban is. Ott általában nem versenyfilmmel nyitnak, de az utóbbi tíz évben legalább négy olyan alkalom volt, hogy a nyitófilm versenyben volt, sőt díjakat nyert. Nálunk sem ez az első eset, az első TIFF Mungiu Occidentjével kezdődött, amely szintén versenyfilm volt. Gyakorlatilag ez a második alkalom, hogy egy román versenyfilmmel nyitjuk meg a fesztivált.

Mikor először láttam Porumboiu filmjét, és eldöntöttem, hogy ezzel nyitjuk meg a rendezvényt, még nem tudtam, hogy ott lesz Cannesban, ez a magyarázat. Ha Cannes nem válogatta volna be, nálunk sem lett volna versenyfilm.

Ha Cannesra nem válogatták volna be, és nálunk versenyfilm lett volna, akkor már a nemzetközi szabályzat szerint egy nagy fesztiválon sem versenyezhetett volna. Ezzel pedig szárnyát szegtem volna, mert elismerést jelentettek volna az itt begyűjtött díjak is, de egyelőre a Transilvania Trófea nem hasonlítható össze egy elsőfilmesnek járó Aranykamera díjjal, amit Cannes-ban nyert.

De abban a pillanatban, hogy oda beválogatták, én is bejelentettem, versenyfilm lesz nálunk is. Jelenleg ahhoz, hogy egy román filmnek esélye legyen, azt kell reméljük, vetítik egy nagy fesztiválon. A Cannes-i, a velencei, a locarnói vagy a berlini fesztivál remek ugródeszka bármely filmnek.





A meghívottak közül ki érezte magát a legjobban?


Udo Kier remekül érezte magát. Ő amúgy is mesés figura, fellegekben járó társasági lény, de nagyon lelkiismeretes és nincsenek elvárásai. Úgy tartottuk illőnek, hogy négycsillagos hotelben szállásoljunk el, mire másnap közölte: nem tetszik a szállás, szeretné, ha egy kevésbé csillagozott helyre költözhetne, mert ez a protokoll, merevség és luxus neki túl sok.

Ugyanilyen jól érezte magát a spanyol versenyfilm, az Aislados stábjának két képviselője, akik szerint ez volt a legjobb fesztivál, amin valaha is részt vettek. Ők az elejétől a végéig velünk voltak, így a teljes TIFF-csomagot kapták, rengeteg filmet megnéztek, ott voltak minden kiránduláson, minden partin.

Hazautazás előtt többen fontosnak tartották elmondani, remek volt a szombati gála, noha mindannyian tudjuk, hogy sok minden nem működött, voltak kisebb-nagyobb bakik, de ezek csak azt jelezték, a fesztivál nem ragaszkodik a protokoll-merevséghez, és a színpadi bakik még szimpatikusabbá, barátságosabbá, emberközelibbé tették a rendezvényt a külföldi meghívottak szemében.

Az egész a Fanfare Ciocârlia hihetetlen koncertjével csúcsosodott ki. Nem hiszem, hogy lett volna részem máshol hasonló gálában. Az egészből semmi nem volt előre betervezve, csak egy szikrára volt szükség, mint Porumboiu filmjében. Volt három ember, aki elkezdett táncolni a teremben, és ezután mindenki táncra perdült.



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS