2019. február 21. csütörtökEleonóra
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Dinócsontváz a párizsi sugárúton

File Emese 2007. január 25. 12:55, utolsó frissítés: 11:23

Munkatársunk megpróbál pozitívan írni egy francia filmdrámáról, amibe belealudt. Lehetetlen kísérlet, pedig még egy amerikai vígjátékot is bemozdít.





A francia játékfilm már csak ilyen. Ha éppen nem lucbessonos robbantgatós-lövöldözős-autósüldözéses, akkor olyan nyugis és érzékeny, hogy leragad a szemem. A kritikusok szövetsége egy ilyen bűnért kizárna, de szerencsére nem vagyok se kritikus, se szövetségi tag. Egyik kedvencembe, az Améliebe harmadik nekifutásra is belealudtam. Tudom, nincs mentség, csak azt próbálom bizonyítani, hogy egy film minőségét nem az határozza meg, hogy belealszom-e vagy sem.


Márpedig a Fauteuils d'orchestre (Zenekari székek, románul Rendez-vous pe Avenue Montagne) nem egy rossz film. Egy nap története, amelyen minden szereplő a nagy változásra vár, készül.

Jean-François ünnepelt zongoraművész, de úgy érzi, a zene számára már nem hivatás, hanem munka. Hat évre előre lekötött fellépések, kényelmetlen öltönyök, unalmasan hozzáértő, elit közönség. Mindezzel szakítani akar.

Catherine közkedvelt szappanopera-hősnő, éjjel a századik részt forgatja, nappal pedig egy színdarabhoz próbál. Találkozik a filmrendezővel, aki álmai szerepét adhatja neki egy független filmben. Jacques jó érzékkel halmozta fel értékes és személyes műkincs-gyűjteményét, amelyet most elárverezni készül. Fiával feszült a viszonya, és amit nem tud: barátnője korábban a srác barátnője volt. A film az ő napjukat követi végig, a szálak a színházzal szembeni kávézóban futnak össze, ahol a fiatal Jessica élete első párizsi munkanapját tölti.

Larry, az Éjszaka a múzeumban főhőse (Night at the Museum) szintén első munkanapjára készül a chicagói Természettudományi múzeumban – nevezzük inkább munkaéjszakának, hiszen éjjeliőrként alkalmazzák. Jogos a kérdés: hogy kerül most ide egy amerikai film? A téma azonos: mindkét film a szereplők egy sorsfordító napját követi végig, és mindkét filmben komoly szerepe van a csodának.

Utóbbiban ugye éjszaka életre kel minden a múzeumban, ami lehetne akár ijesztő is. De nem, itt egy (elsősorban gyerekeknek készült) családi vígjátékról beszélünk, ahol a humor forrása az, hogy az életre kelt kiállítási tárgyak tulajdonképpen önmaguk jól sikerült paródiái: a T-Rex csontváza saját oldalbordáját kergeti játékos kutya módjára, Teddy Roosevelt elnök beköpi, hogy ő tulajdonképpen nem is Roosevelt, hanem egy viaszbábu, Attila, a hun pedig azért akart mindenkit felnégyelni, mert valaki összetörte a szívét.


Ennyi ökörséget összehordani, és az egészet egy kerek sztoriba csomagolni nem semmi, így hát a sztori nem is áll meg a saját lábán. De ne legyünk túl szigorúak: egyrészt nem aludtam bele, másrészt meg egy gyerekeket célzó filmről van szó, amelynek más célja nem is nagyon van, mint hogy visszacsábítsa a kölyköket a múzeumba.


A francia filmben nem szaladgálnak dinócsontvázak. És nem azért, mert nem volt pénz effektusokra, hanem mert a csodát máshol kell keresni: abban, ahogyan a szereplők élete összekapcsolódik. Daniele Thompson jó érzékkel mutatja meg ezeket a kapcsolódási pontokat, minden találkozás finom és életszerű. Az utolsó húsz perc valóságos katarzisélményt nyújthat azok számára, akik nem aludtak bele, de én csak tippelni tudnék, amit inkább nem teszek meg. Bezzeg, ha egy dinó szaladgálna az Avenue Montagne-on…



Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS