2019. október 17. csütörtökHedvig
Kolozsvár >> Más város
kolozsvári események >> Más város

Bábel: nem bír a saját súlyával az Oscar nagy vesztese

Balázsi-Pál Előd Balázsi-Pál Előd 2007. február 26. 18:19, utolsó frissítés: 18:01

A Babelt nem a Departed fosztotta meg a legjobb filmnek járó Oscartól, és nem is #b#a tavalyi Crash#/b#, hanem saját maga. Gyengébb, mint a Traffic vagy a 21 gramm.





Három kontinens, négy történet: párhuzamosan mesél a Bábel Marokkóról, Mexikóról, Japánról és Amerikáról. A történetek szülőkről, gyerekeikről és a kommunikáció nehézségeiről szólnak, miközben Alejandro González Iñárritu rendező az egyetemes érvényű érzelmekről (félelem, fájdalom, kiszolgáltatottság) mesél – és így kapcsolja össze a négy, önmagában is teljes értékű történetet.

Persze a módszer nem új, a Crash tavaly hasonló dramaturgiáért kapott Oscart, ahogy korábban Soderbergh Trafficja is közel azonos szerkezettel aratott babérokat. A rendező sem először kísérletezik párhuzamos történetekkel, az Amores Perros és a 21 gramm is ugyanígy építkezik. A felsorolt filmek közül azonban a Traffic-hoz áll legközelebb, abban, hogy világméretűvé tágítja ezt a kapcsolathálót, és hangulata is Soderbergh filmjéhez közelíti leginkább.


A történetek – a puskával játszó marokkói testvérek, a kapcsolata helyrehozásán fáradozó, Afrikába kiránduló amerikai pár, a figyelemre vágyó japán süketnéma tinilány és a fia esküvőjére a rábízott gyerekeket Mexikóba vivő dajka – erősek, egyenként is filmet érnének. A színészek – többek közt az ősz, szarkalábas Brad Pitt, a mexikói lecsúszott vagányfiú, Gael Garcia Bernal és a sebesült anya, Cate Blanchett – remekelnek.

Az egyes helyszínek külön színskálával, zenével, zajokkal, zamattal vannak érzékeltetve a szikár afrikai tájtól a fergeteges mexikói lagzin át a tokiói technobulikig. A nyelvek – angol, spanyol, berber, japán – kavalkádja ellenére a szereplők a hozzájuk közel állókkal nehezebben tudják megértetni magukat, mint a nyelvüket nem beszélő vadidegenekkel, miközben a történetek megállíthatatlanul haladnak a könnyes vég fele. Jól hangzik, és mégis gond van.


A közhelyekből épülő film nem tud túllépni közhely voltán, érződik a kínlódás, ráadásul az egész együtt egyszerűen unalmas. Iñárritu építkezésében komoly üresjáratok vannak, felfokozott helyzetből vált át más történetre, amelyben épp nem történik semmi.

Ez a nagyszerű képeknek és színészeknek köszönhetően menthető lenne, ha nem lenne ekkora a visszaesés – mind a korábbi jelenethez, mind Iñárritu korábbi filmjeihez képest. Bár a címben ez is benne van: a nagy alkotás, amely végül összedől saját maga alatt.




Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!

MultikultRSS