Zack Snyder: 300
Gagyi Ágnes 2007. április 18. 21:08, utolsó frissítés: 21:08A perzsák torzszülöttek, irracionálisak, gonoszak és veszélyesek. Szembenállnak a nyugati kultúra alapjául szolgáló demokráciával és szabadsággal. #b#A perzsák mai leszármazottai Iránban élnek.#/b#
Zack Snyder újabb klasszikus Frank Miller-képregényt vitt filmre, miután a Sin Cityből Robert Rodriguez Tarantinóval és Millerrel együtt elsöprő erejű (és sikerű) filmet hozott ki 2005-ben. A 300 a thermopülai szorosban zajlott ütközetre utal, ahol Kr. e. 480-ban 300 spártai katona szállt szembe I. Xerxész többezres perzsa seregével.
Az alkotók a filmmel persze nem a történeti hitelességet, hanem a nézőszámot célozták, így a dolog egy szuper grafikájú számítógépes játékra hasonlít leginkább, ahol a perzsa sereg dizájnját nagyrészt a Gyűrűk Ura orkjaitól lopkodták össze. Mivel a készítéskor – egyszerű és hatásos! – a képregény kockáit storyboardként használták, a film nemhogy bővelkedik plakát-jelenetekben, de kizárólag csak ilyenek láthatók benne.
A számítógépes táj színezése tehát dark fantasy-s stílusú, Leonidász király hősies, a spártai katonák hasa kockás, a királynő csini és alig van felöltözve, az ellenfél pedig ronda, állatias, és nagyon látványosan spriccel a vére
a folyamatosan lassított csatajelenetekben. Kellhet-e több?
A filmmel nem is ott kezdtek bajok lenni, hogy esetleg ne tódult volna a nép a bemutatókra, vagy hogy bárki visszakövetelte volna a jegyét, mert nem találta elég véresnek a produkciót. (Amúgy Snyder műve box office-rekordot döntött: a becslések szerint 60 millió dollárból készült, de 70,8 milliós bevétellel már a bemutató héten megtermelte, az összbevétel több mint 203 millió.)
Bár a film kicsivel a Sin City alatt marad a képregény mozgóképre vitelében tanúsított kreativitást illetően, egy ilyen szintre turbózott kard-és-szandál filmnél a legelitistább kritikusnak is torkán akad a szó, és be kell ismernie: iszonyatosan élvezi.
Én sem vagyok kivétel, remekül szórakoztam. Ugyanakkor körülbelül a film közepétől elindult bennem egy párhuzamos szál, és mivel állandó megerősítéseket kapott, a film végére igencsak zavaró mellékhatássá nőtte ki magát.
Arról van szó, hogy a perzsák leszármazottai ma nagyrészt Iránban élnek. Az USA pedig a jelek szerint háborúra készülődik Irán ellen. (A készülődésről és ellenkészülődésről lásd például a Globalresearch.ca elemzését). Ezeket figyelembe véve kicsit másképp látja az ember a történetet – és, igen, a szimulált szörnyeket is.
Azóta kicsit utánanéztem: Iránban a film nagy botrányt kavart. Ahmadinezsád elnök személyesen is elítélte, egyik kulturális tanácsadója pedig „pszichológiai hadviselésnek” nevezte a produkciót Irán történelme és civilizációja ellen. Hasonló kritikák – bár gyérebben – Nyugaton is felmerültek, itt a politikai jellegű kifogások legtöbbje azonban inkább a film rasszizmusát és homofóbiáját célozta.
Míg Kyle Smith (New York Post) szerint a film a Braveheart jobbos akciófilm-iskolájának túlfejlett példányaként már-már egy Hitlerjugend-oktatófilmre hasonlít, David Kahene (National Review) azért dicséri, mert igazi amerikai cucc, ahol a hősök kiállnak Istenért és a hazáért. (Kyle Smith: "Persian Shrug", New York Post, 2007.03.09, David Kahane: "300 Shocker", National Review, 2007.03.12)
Iránban a filmet amúgy betiltották,
kalóz-DVD-k formájában azonban valószínűleg továbbra is terjed. Az Irán elleni kulturális háború vádjára a Warner Bros. egyik szóvivője azt válaszolta:
„A 300 fikciós alkotás, amely Frank Miller képregényén alapszik, és csak lazán kötődik a történeti eseményhez. A stúdió ezt a filmet kifejezetten fikcióként dolgozta ki, egyedüli célja az volt, hogy a közönséget szórakoztassa. Nem volt célunk, hogy egy etnikumot vagy kultúrát becsméreljünk vele, vagy bármilyen politikai álláspontra helyezkedjünk.” (Ali Jaafar: "Iran's up in arms over WB's '300'", Variety, 2007.03.13.)
Jó, deklarációtól deklarációig tényleg nehéz eligazodni: főleg, mivel nem csak a hivatalos nyilatkozatok bonyolultak, hanem a helyzetek is, amelyekben megszületnek. Nem könnyű átlátni, pontosan milyen indokai vannak egy esetleges Irán elleni támadásnak, hogyan használja fel Irán ezt a lehetőséget a saját érdekében, és milyen kimenetek lehetségesek.
Ráadásul a film körüli botrányt kicsit távolabbról nézve olyan problémákba is belegabalyodhatunk, hogy vajon mondható-e egyértelműen az, hogy valami valamit jelent, számít-e, hogy mit akartak az alkotók, avagy milyen hatása van
egy médiatartalomnak, ha egyáltalán van neki.
Mindezeket mellőzve itt helyben csak azt szeretném megmutatni, milyen értelem kerekedik ki abból, ha az ember neadjisten a filmbeli Perzsiát a mai Iránnal asszociálja. (Ez az a kapcsolat, amit a filmkészítők tagadnak, ugyanakkor a pozitív póluson elég jól működik: Amerika mellett Görögországban döntött még nézettségi rekordokat a 300.)
A film tehát azzal startol, hogy bemutatják nekünk Spártát, a katona-államot. Azokat a csecsemőket, akik nem hasonlítanak eléggé a tökéletes spártaiakhoz, még idejekorán ledobják a Tajgetoszról. Szükség is van erre, hiszen emiatt erős az ország. A maradék fiúgyerekeket kiskorukban elszakítják az anyjuktól, és halálkemény kiképzést kapnak. A végén kiűzik őket a rengeteg erdőbe, amit ha túlélnek, katonává avanzsálnak.
Leonidász túléli: megküzd egy három méteres, világító szemű farkassal (előkép: egy sziklaszűkületbe csalogatja), visszatér, és elfoglalja a trónt.
Idővel megérkeznek a perzsa megszállók követei, földet és vizet követelnek, de Leonidász egy feneketlen kútba taszítja őket. És értelemszerűen ezzel hadat üzen. Sajnos azonban a király nem teljhatalmú: konzultálnia kell a láthatólag impotens vén hippikből álló tanáccsal – plusz a ravasz fiatal politikussal, Therónnal. Kikéri az orákulumot őrző, GM-szörnyarcú papok véleményét is, akik ugyancsak tiltanák a harctól. Mindezek ellenére hadba indul a háromszáz legjobb katonával – előtte szexjelenet a szép és határozott Gorgó királynővel.
A perzsák álarcos, piercinges és/vagy eltorzult arcú,
mindenféle-fajta teremtmények. Érzékiek, alantasak, artikulálatlan vagy túlvilági hangon üvöltöznek. Királyuk, Xerxész két és fél méteres néger óriás, mozgásából, ékszereiből és a Leonidász megkísértésekor tanúsított viselkedéséből ítélve valószínűleg buzi.
Leonidász maroknyi harcosa tehát hősiesen küzd a szorosban a perzsák kaotikusan sötét tömegével (vö. Reinhart Koselleck: Az asszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája). Közben Gorgó arra igyekszik rábírni az otthoniakat, hogy küldjenek erősítést. Therón a fő akadály, és egy éjszakát kér cserébe. Miután azonban megkapja, képes ringyónak nevezni Gorgót a tanácsban. A királynő dühében leszúrja, Therón perzsáktól kapott aranya pedig szétszóródik a kövön.
Áruló! Áruló! – kiabálják a bölcsek, erősítést azonban nem küldenek.
Mindeközben Ephialtész – ugyan torzszülött, de anyja elmenekült vele, mielőtt ledobhatták volna a Tajgetoszról – felajánlja szolgálatait Leonidásznak. A király nagyon is érthető okok miatt nem alkalmazza: mert nem bírja felvenni a falanxhoz szükséges testartást. Értjük: a torzszülötteket egészen racionális megölni, hiszen lám, a legjobb akarattal sem alkalmasak semmire.
De a szemét Ephialtész errefel átmegy a torzszülött perzsák táborába, ott meg egy gyanús/sebhelyes arcú kurvákkal teli sátorban Xerxész a maga oldalára csábítja. Ephialtész pedig egy borzongató naplementés jelenetben hosszú, görbe ujjával megmutatja a titkos ösvényt a perzsáknak, ahol a spártaiak hátába lehet kerülni.
Foglaljuk össze: a torzszülöttek irracionálisak, gonoszak és veszélyesek. Szerveződési formájuk az embertelen zsarnokság, ami szembenáll a nyugati kultúra alapjául szolgáló (lásd régi görögök, spártaiak) demokráciával és szabadsággal. Namármost, a demokrácia és szabadság védelmében meg kell küzdeni a sötétség ezen erőivel – erre azonban a demokrácia csak úgy önmagában nem alkalmas. Túl gyenge. Lám, a nem spártai görögök tulajdonképpen csak egy rakás homokos, teljesen használhatatlanok a harcban (vö. az amerikai-francia sztereotípiák szembenállásával az iraki háborúval kapcsolatban).
A gyenge demokratikus szövetségesek mellett ott egy másik akadály: a saját demokrácia. A tanács vén, lassú, gyakorlatilag döntésképtelen, főleg pedig férfiatlan és harcképtelen. A politika megbízhatatlan, gyanús dolog, az ország ügyeit nem bízhatjuk érvelésekre. Ebben a kivételes helyzetben, amikor a szabadság megvédelmezéséről van szó, a demokráciát fel kell függeszteni, és egy keménykezű, igazi vezetőnek kell kézbe vennie az ügyeket – akár a tanács/a lakosság akaratával szembenállva (vö. iraki háború elleni tüntetések).
Ez a keménykezű vezér és az igazság hőse
ebben az esetben Leonidász, aki igaz, hogy feláldozza Spárta legjobb fiait a harcban (vö. az Irakban elesett katonák miatti elégedetlenkedés), de ezzel az áldozattal és önfeláldozással egyfelől örökérvényű példát állít, másfelől pedig tényleg lehetővé teszi, hogy egész Görögország – az összes jó szövetséges – csatarendbe álljon, és végül is győzedelmeskedjen.
Egy ország, a legerősebb, önfeláldoz, példát mutat, és végül a győzelemre vezet. A halott Leonidász kereszt alakban hever, ikonikus alakját sokáig kitartott képben csodálhatjuk. A Krisztus-párhuzam a Kelet-Nyugat ellentéthez újabb metafizikai jó-rossz „tengelyt” kapcsol.
Na tehát, valahogy így néz ki a film. Jonah Weiland interjújában Zack Snider így beszél a filmmel kapcsolatos politikai aggodalmakról:
„Tudod, mikor ezt látom, hogy valaki olyasmikről beszél, hogy a film „neokon”, „homofób”, „homoerotikus” vagy „rasszista”, csak arra tudok gondolni, hogy ezek nem értik a filmet. Ez egy képregény volt egy csapat srácról, akik egyszerűen csak ölik egymást. Ha elkezdesz ilyen kereteket adni a dolognak, a vak is látja, hogy mellébeszélsz.” (Jonah Weiland: "300" Post-game: one-on-one with Zack Snyder", Comic Book Resources, 2007.03.14)
A rengeteg egybeesés miatt nehéz azonban tartózkodni az aktualizáló keretezéstől, különösen mikor a film egyik trailere egyenesen „az emberiség első szabadságért vívott harcaként” reklámozza a spártaiak küzdelmét (mióta beigazolódott, hogy Szaddám nem rejtegetett tömegpusztító fegyvereket, a Közel-Kelet ellen folytatott háborút a szabadságért vívott küzdelemnek nevezzük).
Úgy tűnik, a film legalább olyan nehezen igazolhatóan kapcsolódik a kortárs politikához, mint az alapjául szolgáló történelmi eseményekhez. Leginkább egy klasszikus, mitikus konstrukcióról van itt szó a saját csoport és a másik csoport szélsőségesen ábrázolt ellentétéről, ami mitikus tisztaságában tökéletesen élvezhető, a gyakorlattal való összekapcsolása pedig meglehetősen ijesztő – már annak, aki nem akar hasonlóan egyszerű, fanatikus törzsi háborúban élni.
Ebből a szempontból megkönnyebülten üdvözölhetjük a tényt, hogy a filmről írott kritikák nagyobb része simán csak az akciótól és a látványtól van elragadtatva, és nem is említ politikai vonatkozásokat. Addig jó, amíg ez a kapcsolat az eszünkbe sem jut.
(A "szandálos", antik történelmet megidéző filmek zsáneréről, mint történetileg jellegzetes jobboldali szócsőről lásd: Ritter György Antikpixelek című cikkét.)