Kislány faunok, fasiszták közt
Balázsi-Pál Előd 2007. április 24. 10:35, utolsó frissítés: 2007. április 23. 17:25Történelmi filmet és fantasyt fércel össze egy családi sztorival a mexikói rendező az utóbbi idők legegyöntetűbb szakmai sikerének számító #b#A faun labirintusá#/b#ban.
Guillermo Del Toro eddigi főművét előszeretettel sorolják a fantasy kategóriába, de ez igazságtalanság: egyrészt nehéz bármilyen hasonlóságot találni a fantasy főáramát uraló Gyűrűk ura-Harry Potter-Narnia-jellegű filmek és A faun labirintusa közt, másrészt más filmes műfajok (háborús/történelmi film, horror, családi dráma) is legalább annyira erősek benne, mint a fantasy-vonulat.
A faun labirintusa térben és időben pontosan be van határolva, 1944-ben, a spanyol polgárháború után játszódik. Ez a történelmi szál legalább annyira fontos, mint a mese, sőt, a maga brutalitásával talán felül is múlja azt. A mesekönyvek világába belefeledkezett Ofeliát szörnyű környezet várja: nevelőapjához, a kegyetlen fasiszta kapitányhoz utazik terhes édesanyjával, mivel az apának mindennél fontosabb, hogy jelen legyen fia születésénél.
A végtelen erdő közepén lévő tábor ha nem is maga a pokol, de közel áll hozzá. Az embertelen Vidal kapitány számára Ofelia szükséges rossz, aki csak láb alatt van, miközben édesanyjára úgy vigyáz, mint a hímes tojásra. Pedig a nőnek egyetlen szerepe van: a fiúgyerek kihordása és megszülése. A külvilág legalább ennyire zord: az erdőben partizánok bújkálnak, akiket titokban segít Vidal szolgálólánya, de ez is kevésnek bizonyul ahhoz, hogy felülkerekedjenek a fasisztákkal szembeni harcban.
Vidal embertelensége horrorisztikus méreteket ölt, és Del Toro az ábrázolásban sem riad vissza az extrém képektől: a kapitány már bemutatásakor szétveri kalapáccsal egy ártatlan paraszt fejét.
Ezzel a világgal áll ellentétben Ofelia tündérvilága, a faunnal és labirintusával. A kecskelábú, modoros szörnyetegről nem csoda, hogy Ofeliának nehéz eldöntenie: bízhat-e benne. A faun közli a kislánnyal: ő tulajdonképpen a mesebeli királyság hercegnője, és három próbát kell teljesítenie, hogy elnyerje helyét a meseország királya oldalán. Oféliának bátorságát, önzetlenségét és önfeláldozását kell bizonyítania (nemcsak a mesevilágban, de a valóságban is) – ilyen tekintetben a film a felnőtté válásról szól.
Del Toróra akár haragudhatnánk is, amiért szándékosan érzelmeinket célozza, ez a hatásvadászat azonban inkább erény, hiszen nem öncélú, hanem közelebb visz a történethez. A történelmi valóság és a mesevilág párhuzamosan fut, de a kettő közt átjárhatóság van, ami által egy teljesen eredeti filmvilág születik, remekbeszabott díszletekkel és maszkokkal, rémisztő és segítőkész szereplőkkel.
A történések számos allegorikus értelmezési lehetőséget biztosítanak, de persze akkor is élvezhető a mű, ha nem keresünk mögöttes jelentéseket, hanem egyszerűen átadjuk magunkat a remek látványvilágnak és az eseményeknek.
Egy ennyire jó filmre nem illik rosszat mondani, ha valamit mégis fel akarnánk róni Del Torónak, az talán a történelmi valóság túl realisztikus, brutális bemutatása – ez ugyanis egyértelműen erősebbre sikerült a mesevilágnál, így szinte kibillen az egyensúly, ráadásul korhatárossá teszi a filmet, és így nagyszerű élménytől fosztja meg a fiatalabb generációt.